Dunántúli Napló, 1978. június (35. évfolyam, 149-178. szám)

1978-06-04 / 152. szám

DN HÉTVÉGE 8. IRODALOM - MŰVÉSZET 1978. JUNIUS 4. IBENKOR IRODALMI ÉS MŰVÉSZETI FOLYÓIRAT—1978 A TARTALOMBÓL: BENEY ZSUZSA FODOR ANDRÁS KALNOKY LÁSZLÓ KERESZTURY DEZSŐ MÉSZÖLY MIKLÓS TAKÁTS GYULA VERSEI CZELE GYÖRGY LÁSZLÓ LAJOS SZILADl JÁNOS TUSKÉS TIBOR SZÉPPRÓZAI BERTHA BULCSU : INTERJÚ CSANÁDI IMRÉVEL CZINE MIHÁLY: DARVAS JÓZSEF HŐSÉGE RÓNAY LÁSZLÓ: DEVECSERJ GÁBORRÓL TÓTH DEZSŐVEL BESZÉLGET BÉLADI MIKLÓS A Jelenkor júniusi száma A Pécsett szerkesztett iro­dalmi és művészeti folyóirat új számának élén Bertha Bulcsu sorozatában a Csanádi Imrével készített interjút olvas­hatjuk. A lírai rovatban többek kö­zött Beney Zsuzsa, Fodor And­rás, Kálnoky László, Keresz­tury Dezső, Mészöly Miklós és Takáts Gyula költeményei kap­tak helyet. A prózai írások sorában Cze/e György és Sziládi János elbeszélését, László Lajos ri­portját, valamint Tüskés Tibor szociográfiájának befejező részletét közli a folyóirat. Az irodalmi tanulmányok, esszék közül figyelmet érdemel Czine Mihály írása Dan/as Józsefről, Rónay László tanul­mánya Devecseri Gáborról, to­vábbá Pomogáts Béla Takáts Gyula költeményéről szóló elemzése. Az „Irodalomtudó- saink fóruma" sorozatában Tóth Dezsővel beszélget Bélá- di Miklós. A kritikai rovat élén Vekerdi László három esszékötetet, Bé- csy Tamás pedig Szabolcsi Miklós új József Attila monog­ráfiáját ismerteti. Keresztury Dezső Mint a barackfa Mint a barackfa, ha magja kemény csak, törzse szuvas, a néma idő sava marja, rozsdállik, akár a vas, — derűsen jársz még, bár korhad benned a csont, a velő: mosolyogva intesz a kornak, de téged is morzsol ő. Emlékszel a vad kamaszra? Csak a világra figyelt; rohanó kaland ragadta s belevésett valami jelt Kusza útjain megtalálta: káoszban a rész csak ép; azóta keresi vágya a világrend épületét. Az a buzgó, nyíltszívű mamlasz lett tapasztalt kétkedő; hite megingott Atlasz: van-e mit tartson tető? A világ tudománya annyit tanit, hogy mérhet az ész, de csak hunyorogva bandzsit, ki a fénybe nézni merész. A költészet logikája nem az elméletfaragók csupa-ész hálója; más a valóság: arca sok. A prófétáknak, ha átkot mondtak volt igazuk; az élet nevet a látnok szavára: övé az út. Lehet: épp hogy sejted a végső célt, de vidd tovább, mit beléd irt ama véső: oz ősapák, ősanyák. vanmei Herren-csoport követke­zett. Megperdültek a dobok és a bejárati függöny szétlebbenő szárnya mö­gül a csoport egyszerre futott be a homokkal borított porond­ra. Dübörgő taps köszöntötte őket. — Szemléltető példa arról, hogy hogyan lehet megnyerni egy ütközetet az első ágyúlövés előtt. Kern, a cirkusz tulajdonosa hallotta a revüs megjegyzését, de nem szólt semmit. Az a te bajod barátocskám, gondolta, hogy Herrenék után követke­zel, és a kutya se figyel rád. Herren megadta a jelt. A cso­port egyetlen mély, szertartásos meghajlással köszönte meg az üdvözlést, aztán valamennyien megfordultak, szembe a kötél­hágcsóval. Kern elégedetten mosolygott Herrenék jobban beváltak, mint remélte. Tavaly, amikor a nagy amerikai turné után a cirkusz a csőd szélére került, először arra gondolt, háröm-négy nagy számmal európai turnéra indul és minden rendbejön. Aztán meggondolta magát. Három­négy nagy számmal Európa minden jobb cirkusza rendelke­zik. Neki egy szám kell, egyet­len olyan szám, amilyen nincs több a világon. Még végig sem gondolta az ötletet, már tudta, ez csak Herrenék lehetnek. Ha­tan a kötélen. Három férfi alul, majd a piramis szűkülő lendüle­tét utánozva, fölöttük két nő. A piramis csúcsát a tizenhárom éves Kriszti, a család legfiata­labb taqja alkotja. Mentőháló nincs. Csak a kötél és a bá­torság. Ez a szám kell neki, a minden vagy a semmi. Herre­nék mutatványa erre az elvre épült. És az ő vállalkozása is. Ez volt a húszadik előadás. És ötezer ember taosa erősítette a zenekar ünnepélyes dobper­gését. Amikor Herren ék kel meg­egyezett, azonnal hozzáfogott a műsor megtervezéséhez. Európa egyik leghíresebb közönség­pszichológusát hívta meg ta­nácsadónak. Két nap egymás­után lejátszották az egész elő­adást, miközben öten ültek a nézőtéren és jegyzeteltek. A műsor első felének középpont­jába a fakírszám került, az in­diai csodaember mutatványa, aki úgy változtatta testét, mint­ha nem is lenne benne csont. A csúcspont Herrenék mutatvá­nya volt. A szünet után a má­sodik szám. Az első a pszicho­lógus szerint lényegtelen, mert akkor a közönség még nem fi­gyel. A második azonban meg­határozó. Többen tiltakoztak, de a tények a pszichológust iga­zolták. A szünet utáni első szá­mot alig reagálta le a közön­ség. Aztán jöttek Herrenék. Az első előadás tíz perccel volt hosszabb, mint ahogy tervezték. A Herren-csoport mutatványa után ennyivel tovább tapsolt a közönség. Következő számnak a pszi­chológus a revüt javasolta. Hadd üdüljenek, mondta. A re­vüs félórát kért. a pszichológus negyedórát ajánlott. A feszült, séget oldani kell, mert külön­ben a közönség nem tud figyel­ni. Fél óra alatt azonban az emberek elunják magukat. Túl sok. A közönséget csak annyira szabad feloldani, hogy utána a kisebb értékű számok is köny- nyen olyan izgalmat váltsanak ki,. mint a Herren-csoport. Ha ezt az adut kiengedjük a ke­zünkből, elveszítjük a játszmát. Kern a pszichológusnak adott igazat és a revü negyedórát ka­pott, levonulással együtt. Mire a műsorral elkészültek, készen állt a propagandaanyag is. A reklámszakember, leg­alább olyan híres volt a szak­májában, mint a pszichológus, az izgalmat állította a közép­pontba és ennek megfelelően szervezte meg a reklám-anya­got. Az ő útmutatása alapján készítettek Herrenékről egy felvételt. A fotós alulról fény­képezte le a csoportot. Az ala­kok szokatlan torzulásban je­lentek meg a képen és a hat egyensúlyozó bot valami meg­határozatlan őskori szörny han­gulatképébe olvasztotta össze a hat embert. A reklám egyéb­ként befejezte azt a munkát, amelyet o műsor megszerkesz­tésével kezdtek el, világproduk- cióvó avatta az egyetlen igazi világszámból álló műsort. És ez volt a húszadik elő­adás. És ötezer ember tapsa erősítette a zenekar ünnepélyes dobpergését. Kern elégedetten mosolygott Még egy hónap és ahogy mon­dani szokta, minden oké. Igaz, most utólag jutott eszébe, Her. renéknek talán nem kellett vol­na akkora gázsit adni, de ez már részletkérdés. Majd ha le­jár a szerződés, megbeszélik a dolgot. Kár lenne felborítani ezt a kitűnő programot. Az utóbbi időben Herrenék három helyről is kaptak ajánlatot. Kern azonban csak mosolygott. Amíg a szerződés le nem járt, Herren nem mozdul, ha a fél világot ajánlják neki, akkor se. Ismerte az emberét. Herren pontos, precíz, megbízható. Az volt régen is, amikor még a száma a negyedosztályt sem érte el, és az maradt akkor is, amikor világszámmá vált. Kém a maga módján szerette ezt a sovány, mozgékony embert Ha jó kedvében volt, azt szok­ta mondani, Herren csak azért foglalkozott a feleségével, hogy ezt a csoportot összehozza, egyébként neki a kötél is meg­felelt volna élettársnak. Másra azért nem merte rábízni a dol­got, mert a gyerek esetleg köl­tői vénát örököl, azzal pedig nincs mit kezdeni a kötélen. Egyszóval beszélni fog Herren- nel. Maradjanak együtt, ez mindkettőjüknek jó. Ha Herren nagyon makacskodik, legfel­jebb rátesz még egy adagot a gázsira. Herren* tulajdonképpen már Amerikába is magával kellett volna vinni. Az lett volna a nagy dobás. Most már persze mindegy. Vagy ki tudja. Kern esténként, amikor meghallotta a mutatvány után felzúdúló tapsvihart, önkéntelenül is ar­ra gondolt, ezzel a műsorral kellene elmenni Amerikába, oda, ahol tavaly volt. Most mit szólnának? Tudta, oda vissza­menni, ahol egyszer megbukott, istenkísértés. És mégis. A já­ték törvénye az, hogy az nyer, aki mer. Neki egyszer mór si­került. Aki pedig felrobbantot­ta a bankot, az nem mehet el. Majd megfontolja. Van ró ide­je bőven. A reflektorok hirtelen kialud­tak, csak egy fejgép világítot­ta meg Herrent. Herren mo­solygott. Azzal a merev, lárva mosollyal nézett a fénybe, amely az egész mutatvány alatt ott ült az arcán. Tulaj­donképpen nem is mosoly volt ez, hanem az arcizmok egy bizonyos rendszer szerinti me­revsége, amely abban a pilla­natban kiült arcára, ahogy megérintette a kötélhágcsót. Apró, lusta mozdulatokkal kú­szott felfelé. Ez az út a po­rondtól a kötélig Herren szá­mára az egész mutatvány leg­fontosabb része volt. Ahogy megérintette a kötélhágcsót és talpa alól kiszaladt a porond homokja, elkezdődött az a fo­lyamat, amit Herren a koncent­rálás kialakulásának nevezett. Agyából fokozatosan kihullt minden és helyét egyetlen do­log fogta el: a vékony, ke­ményen feszülő szalag, ame­lyen át kell menniük, hogy — Herren kedvenc szavajáráso szerint — elérjék a tapsot. A taps Herren számára nem egy­szerűen azt az először rend- szertelen, majd eqyre inkább ütemessé váló dübörgést je­lentette, amely akkor csattant fel, amikor a megerőltetéstől kábulton átértek a kötél másik végéhez, hanem magát a kö­zönséget. Igen, magát a kö­zönséget, mert Herren számá­ra esténként két törvény ural­kodott, a kötél és a közönség. A kötél volt az a valami, amit le kellet győzniük, hogy eljussanak a közönséghez. A szakmában sokan szadis­tának tartották Herrent. Ö azonban csak mosolygott. Köz­tünk legfeljebb annyi a különb­ség, szokta mondani, hogy ti tudomásul veszitek a tényeket, de nem ismeritek el. Én elis­merem. Ki vagyunk szolgáltat­va a közönségnek. Ez az igaz­ság. Ebből származik a hírne­vünk is. Minél jobban szolgál­juk ki a közönséget, annál hí­resebbek vagyunk. Aki csak egy bukfenccel szolgál, kis el­ismerést kap, aki bedugja a fejét az oroszlán torkába, az nagyobbat. A közönség a te mutatványodban bökött rá az egyik légtomász vitatkozóra, azt értékeli, hogy az ő kedvé­ért megkockáztatod a nyaktö­rést. Hogy mégsem töröd ki a nyakad, az a te ügyességeden múlik. Maga a vállalkozás azonban a nézőért történik. Az öregebbek nem vitatkoz­tak Herrennel. Nem azért, mert mindenben egyetértettek vele. hanem mert régen ismer­ték. A fiatalabbak, közülük is leginkább a sikeresek, felhábo­rodottan tiltakoztak. Herrent azonban nem lehetett megin­gatni. Azt mondod, király vagy? Elismerem, király vagy. De milyen király? Olyan, akit minden este újra meg kell ko­ronázni, és ha egy estén nem sikerül a salto mortale, már nem vagy az. Érted? A tegnapi teljesítményéért ma senkit sem tapsolnak meg. Ha nagyon fel­bosszantották, ez pedig ritkán fordult elő, mert Herren nyu­godt ember volt, akkor Ulrai példájára hivatkozott. Ulrai va­lamikor a leghíresebb artisták egyike volt, most, Kern jóvol­tából, mint bohóc dolgozott a cirkuszban. Herren halk, szenv­telen hangon beszélt Ulrairól, majd ellentmondást nem tűrő hangon í.ozzátette: Ki vagyunk szolgáltatva a közönségnek. Ez a törvény és a törvény ellen csak a tudatlan lázad fel. Ezek a szavak Herren számára a vi­ta végét jelentették. Utána még ült egy ideig, aztán fel­állt és köszönés nélkül elment Herren szigorú fegyelmet tar­tott a csoportban. Nem tűrte a lazaságot, és megkövetelte, hogy állandóan mindenki a mutatvány bűvköréljen éljen. A mi magánéletünk, szokta mondani, abból áll, hogy este sikeresen átjussunk a kötélen. A gyerekek, akik születésük­től kezdve ebben a légkörben éltek, zokszó nélkül vették tu­domásul a rendet. Első játé­kaik közt előkelő helyet fog­lalt el a kötél. Herren úgy lop­ta be életükbe a vékony acél­szalagot, mint a legérdeke­sebb játékot és gondosan vi­gyázott rá, hogy a gyerekek soha ne érezzék tehernek, fel­adatnak. Aztán ahogy nőttek, úgy emelte a követelményeket, egészen addig, amíg vala­mennyien be nem léptek a cso­portba és kialakult a világ­szám. És ez volt a húszadik előadás. És ötezer ember tapsa erősí­tette a zenekar ünepélyes dobpergését.' Az új szám az első előadá­son learatta a sikert. A közön­ség tombolt, nem akarta leen­gedni őket a porondról. Her­ren aznap este. életében talán először, sírva fakadt. Harminc éve készült erre a napra. És most bekövetkezett. Olyat al­kotott, amilyen nincs több a világon. Még fel sem ocsúdott a siker kábulatából, amikor megkapta Kern ajánlatát. Az ö számával menteni meg a cirkuszt! Ennél többről nem is álmodhatott volnc. A csoport tagjai nem örül­tek az új szerződésnek, ösztö­A mutatvány nősen éppen az taszította őket, ami Herren számára a legvon­zóbb volt; a még nagyobb si­ker erőszakos követelése. Szól­ni azonban nem szóltak. Ott élt bennük Herren tanítása: a kötélen tilos beszélni. Ök pe­dig egész életükben a kötélen voltak. Herren felért a trapézhoz. Gyorsan, frissen felugrott a ke­ményen dobbanó deszkalapra, megvárta, amíg a többiek is felérkeznek, majd szertartáso­san meghajolt, lefelé, a közön­ség irányába. A porondon és a nézőtéren sötét volt, csak a kupola alatt ragyogtak a ref­lektorok. Herren még egyszer végignézett a csoporton. A többiek bólintottak. Ez volt a jel. A mutatvány két részből állt. Az első feladat a gúla kiala­kítása volt, második az út a kötél másik végéig. Herren kezébe vette az egyensúlyozót és jobb lábát előrecsúsztatva rálépett a kö­télre. A zenekarban peregni kezdtek a dobok. Még nem a mutatvány volt ez, mindössze Herren ellenőrizte a kötelet. Kern a bejárati függöny mellől figyelte a gúla kialakí­tását. A megszokott, rutinos mozdulatok lentről a hanyag­ság látszatát keltették. Ez is Herren alapelvei közé tartozott. Izgulni a közönségnek kell, mondta nem egyszer, ez az ő feladata. Ezért fizet. A dobok egyre erősebben peregtek. Kern az órájára nézett. Fél kilenc. Herren nem panaszkod­hat. Ő kérte, hogy a szám pon­tosan fél kilenckor kezdődjön. Húszadik alkalommal tartják az időt. A karmester a korlátnak dől. ve figyelte Herrenéket, aztán intett. A dobok egyre hango­sabban dübörögtek. A gúla elindult. A nézőtéren valaki halkan morgott Imádkozik, gondolta Kern. Már többször megfigyel­te, hoqy az igazán merész szá­moknál többen önkéntelenül is imádkozni kezdenek. Herren vezette a csoportot Lábát előrecsúsztatva szinte ráfonódott az acélszalagra, az­tán egy pillanatiq kivárt. Egy, kettő, három. Herren ismét előre lépett. A keményen fe­szülő acél mély árkot hasított a talpába. A qúla már megtette az út felét. Kern elégedetten bólintott. A nehezén már túl vannak. Ar. ra gondolt, le kellene ellenő­rizni a revüt. Tegnap három­szor is tévesztettek. Igazán megígérte, ha ma is bakiznak, levon a gázsiból, de azért nem ártana utánuk nézni. Már majdnem elindult, amikor kiál­tást hallott: Nem bírom to­vább! Elza volt az. Kiejtette kezé­ből az egyensúlyzót és meg­perdülve alázuhant. Bátyja, aki alatta állt, megpróbálta el­kapni a kötelet, de nem érte el. A többiek fennmaradtak a kötélen. Krisztit Herren kapta el és átrohant vele a trapézra. A reflektorokat nem gyújtot­ták fel, csak a kupolát világí­tották meg a sugarak, és a do­bok egyre erősebben peregtek. Kern négy embert küldött be, hogy hordágyon kihozzák a le- zuhantakat és telefonáljanak mentőkért. Aztán odalépett a mikrofonhoz. Hölgyeim és uraim! Az előadást folytatjuk. Kérem, maradjanak a helyükön. Az előadást folytatjuk. A nézőtér felől izgatott sut­togás hallatszott. Néhányon a kijárat felé szaladtak, de a többség nem mozdult. A szá­mot folytatni kell, mondta Kern és a kötélre mutatott, amin az előbb csúszott le Her­ren. Herren egy pillanatig moz­dulatlanul állt, aztán odalé­pett a kötélhágcsóhoz. Meg­haltak? Kern a közönséget nézte. Azonnal itt lesznek a mentők, mondta. Folytassák a számot. Herren visszakúszott a ku­polába A szám, amit előadott, a ki­öregedett kötéltáncosok műso­ra volt, nem az erőre, az ügyességre épült, hanem a ne­vettető ügyetlenségre. Bohóc- ruhában, hosszú orrú cipőben, krumpliorral szokták előadni. Herrenen a kötéltáncosok fe­hér öltözéke volt, de azért a közönség így is hosszan meg­tapsolta a mutatványt.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents