Dunántúli Napló, 1978. április (35. évfolyam, 90-118. szám)
1978-04-23 / 111. szám
1978. ÁPRILIS 23. IRODALOM - MŰVÉSZET * DN HÉTVÉGE 9. Bárdosi Németh János Felhők országutján A felhők országutján szálltunk szívünkben hordtuk a kis hazát, melyen szegények könnye folyt át, értük volt dacunk, dalunk, álmunk. Ady ugarján mi törtük meg élő kalászra a holt rögöt, s a hitünk, reményünk megtörött bíztatást küldött a rengeteg: csaták emléke, ősök vére, egy rím a Vén cigány dalából, hogy minden vészből csak kilóból a nép és fény jön ünnepére. Tüzes nyelvek még soha szebben nem szállták meg a honi pusztát, viharra a szivárványt hozták, ha egy kidőlt, szálltunk seregben. Most már az ég egy tiszta ormán hajlékot vethet a dal szárnya, mintha Noé galambja szállna vízözönre zöld ágat hozván. Bolya Beter Disznóvágás Zombori, aki élete delén lett „paraszttá”, disznót is tartott a tanyáján. Párját nyolcszázért vásárolta, egyik malaca megdöglött, hat süldőt leadott, a hetediket megtartotta, hizlalta és nevet is adott neki: Manci. Az volt a terve vele, hogy egyszer majd bebúgotja, s a Manci akkor annyi malacot ellik, hogy Zombori lesz a leggazdagabb ember a tanyavilágban. (Zomboriról tudni kell, hogy eredeti foglalkozása: városi semmittevő. Magyarán: simlis) Negyvenéves korában megszállta a bűnbánó lélek, megnősült. Fiatal lányt vett el (aki talán csak azért ment Zombo- rihoz, mert nem kapott se jobbat, se fiatalabbat), ám a házasság lakást nem hozott, s csavarogni, csövezni csak a férfimagány állapotában lehet, nősen aligha. Kapóra jött Zom- morinak a találkozás: Mester, a festő, lelkesen szavalta el Zomborinak, hogy tanyát vett Kecskemét közelében, ott festi látomásait... így történt, hogy Zombori tanyát vett, fillérekért: leköltözött Izsák mellé, kalapot tett a fejére és földművessé változott. Én magam is Zombori vendége voltam egy téli napon. A konyhában ültünk, hármasban; kezemben a piros lőre, amit Zombori gyártott a hordó aljából, cukor és víz segítségével (hiszen a bora javát már Mikulásra elfogyasztotta). Pattogott a fa a sparhertben; odakint a kemény kiskúnsági tél, havas fenyők, betakart dűlő- utak, s a lassan közelítő újesztendő. Friss hangokat hallottam a kerítés felől. Két tanyasi férfi jelent meg az udvaron, csizmás, fekete alakjuk ropogva közeledett a hóban. Nagyot köszöntek, s nyomban a tárgyra tértek: „Kellene a disznó". Zombori, miután pénz került a közelébe, azonnal lemondott Manóival kapcsolatos terveiről — egye fene, néhány évvel később állítja ki azt a hatalmas disznókondát! — s rövid, belvárosias alku után meg is egyeztek: Soós Laciéké a disznó, másnap hajnalban leszúrják, még ott a Zombori-tanyán, aztán átfuvarozzák Soósékhoz, náluk szedik szét, dolgozzák fel. Másnap hajnalban meg is érkeztek Laciék, fogaton. Hátul a tál a vérnek, meg a táska, benne a szükséges kések. — Halál a Manciről — fújtatott Karcsi, Laci sógora: a böl- lér. Elkaptuk a Mancit, oldalára döntöttük, Karcsi fürgén lor- konszúrta. — A tálat, Feri! — ordította Laci, de Zombori nem mozdult, mereven állt az ólajtóban, Manci sivítását hallgatta, túlvilágian riadt tekintettel. A viharlámpa úgy lógott a kezében, mintha rögtön el akarna ejteni. Felkaptam a „vejdlin- got”, Manci torkához állítottam, Karcsi kihúzta a kést, fröcskölve zúdult elő a disznó vére, töltve a tálat színig. Kell a hurkába. Zombori futva indult a ház felé. És Manci hamarosan útra kelt Soósék tanyája felé; feketén kocsikázott a hajnali fagyban. Visszamentem a konyhába. Zombori sírt, zokogott. A felesége némán állt felette, riadtan nézett rám. — Sír — mondta. b lykor megpróbálok’ visz- szaemlékezni első érintkezéseimre a világgal, azzal a reménnyel próbálok emlékezni rá, hogy ez a boldog csodálkozások, a kusza elragadtatás és az első szerelem naiv idejébe röpíthet vissza, s felidézheti azt, amit később, már érett emberként, sohasem éreztem ilyen tisztán és élesen. Hány éves koromból vannak az első emlékeim? És hol lehetett ez? Az Urálban, az oren- burgi sztyeppén? Amikor apámtól és anyámtól ezt kérdezgettem, ők nem tudták pontosan emlékezetembe idézni réges- régi gyermekkorom részleteit. Akár így volt, akár úgy, sok évvel később értettem meg, hogy a legnagyobb boldogság pillanata, amelyet a tudat elkapott és mintegy megállított — ez a tovatűnt pillanat csodatévő érintkezése volt a jelennel, az örökre elvesztetté az örökkévalóság igazi szépségével, a gyermekié a felnőttel, mint ahogyan a pompás álom egyesül a valósággal. Viszont első érzésem talán elődeim, őseim vérének homályos felbuzdulása, a vér szava volt, amely több évszázaddal visszavitt, az áttelepülés korába, amikor éjjelente vad, rabló szél száguldozott a sztyeppék fölött, csapkodta, tépdeste a füvet a kékesszürke holdfényben, s a poros utakon haladó sok szekér csikorgása a tücskök ősi cirpelésével keveredett, amelyeknek kísérőzenéje roppant térségeket töltött be, s nappal a tájat addig perzselte a gonosz nap, míg izzóan száraz lett a lószaggal átjárt levegő? Az első, amire emlékszem — egy párás üde kora reggel, a harmattól roskadozó, harso- góan zöld fű, s egy magas folyópart, ahol valószínűleg éjszakai átkelés után pihentünk meg. Ott ülök a fűben, valami jószágé, meleg, puha holmiba, valószínűleg báránybőrbundába bugyolálva, ott ülök fivéreim és nővéreim szorosan körém verődött csapatában (nem is volt testvérem), mellettük pedig, szintén valami sötét ruhába bugyolálva (csak falusi fejkendőjére emlékszem világosan) egy szelíd, csöndes, kellemes, egyszerű nagyanyó ül. Kissé fölénk hajol, mintha régóta melengetne és védelmezne testével a hajnali hidegtől, ezt teljesen világosan látom és érzem — és mi valamennyien megbűvölten bámuljuk a túlsó parton a fű közül felkelő hatalmas, égővörös napkorongot, amely, valószínűtlenül lángol, sugárpermetet hint a szemünkbe, s visszatükröződik a víz rózsás mozdulatlanságában, és mi valamennyién boldog szótlanságban, a várakozás titkos szertartásos örömében olvadunk egybe a nap reggeli melegével, amelyet már érzünk a névtelen sztyeppi folyó harmattól nedves partján. És csodák csodája — mint a moziban, vagy álmomban, magas dombot, füvet, folyót látok, fölötte a napot, és magunkat azon a dombon, valamenynyiünket, balról jobbra hajolva, sötét csapatunkat a hajnali hűvösségben báránybőrbundá- ba burkolózva, és azt a nagyanyát vagy dédanyát fölénk magasodva — mintegy kívülállóként látom, de egyetlen arcra sem emlékszem. Csupán a kendő alatt a fehér, kerek — nem is arcot, hanem jóságos foltot érzékelem, és védett gyermeknek gondolom magam meg furcsa, meghatott szerete- tet érzek a nagyanyó és a folyóparton feltáruló reggel szépsége iránt, s a reggel elválaszthatatlan a később sohasem látott nagyanyó vagy dédanyó jóságos arcától . . . Amikor pedig a félébrenlét- félálom e parányi szilánkjára lágy ölelésű, kimondhatatlanul nyugodt boldogságot érzek, mintha a világ nyájas jósága tárult volna föl előttem, abban a pillanatban, amikor á fű közül felkelt a nap — amellyel már találkoztunk, amelyet már láttunk valahol, amikor sokáig utaztunk valahová. De hová? Kétszeresen furcsa: emlékszem az útszakaszok megvilágítására, szagára, emlékszem, mennyi idő alatt tettük meg, és arra, ahogyan vártam a lassú közeledést egy sohasem látott és ismeretlen szépséghez, az ígéret földjéhez. És emlékezetem zugaiból előbukkan egy szürke, esős nap, egy nagy, fehér ház a széles folyón átvivő rév közelében, s a folyón túl, a dombon, valamilyen elmosódó körvonalú város tűnik fel, templomokkal és kertekkel, ahol a tárgyakat nem lehet határozottan, pontosan kivenni — mégis nagy város. Magamat nem látom, hogy a házban vagyok-e vagy mellette. Csupán képzelem a ház előtti nedves földhányást, a faragott ablaktokokat és a paták által kitaposott utat, amely a háztól a folyóhoz vezet, és érzem az eső susogását és várom, hogy mindjárt hívjanak, körülöttem pedig a nyirkos levegőben lovak, szerszámok, trágya és kenyér meleg szaga — ezek a csodálatos szagok, amelyek olyan örökkévalók, akár az élet, meg a mozgás, mindmáig gyötrően nyugtalanítanak. De miért él ez bennem, városi emberben? Megint csak elődeim vérének felbuzdulása? Már felnőtt koromban megkérdeztem anyámtól, mikor volt az a nap, az az eső, az a rév, az a város a folyón túl; ő pedig azt felelte, hogy akkor én még nem is voltam a világon. Helyesebben szólva — nekem úgy tűnik —, ő nem emlékezett arra a napra, ahogyan az apám sem emlékezett egy olyan éjszakára, amely örökre megmaradt az emlékezetemben. A szekéren feküdtem a sötétben, a jószagú szénán, melynek olyan fűszeres, mézédes illata volt, hogy kóválygott a fejem, s vele együtt kóválygott a csillagos sötét égbolt is, s az ég félelmetesen óriási meg egyben közeli volt, amilyen csak az éjszakai sztyeppén lehet, szemem előtt szúrósan viliództak, mozogtak, izzottak és titokzatosan átrendeződtek a csillagzatok, magasban tündöklő fehér füstként áradt a két ágra vált Tejút; valami ijesztő, boldog és érthetetlen történt a sötét égi magasságban ... De idelent a szekerünk lassan dülöngélt a sztyeppi úton, s én elragadtatástól elszoruló szívvel szinte ég és föld között lebegtem. Kimondhatatlan elragadtatást keltett bennem az is, hogy a világmindenségnek odafönt kitárulkozó egész fekete, csillagos térségét és a fekete nyári sztyeppét fémes tü- csökcirpelés töltötte be: féktelen, szenvedélyes, pillanatra sem szűnő ének, és nekem úgy tűnt, mintha a szikrázó Tejút fenséges csillogása ezüstösen fúródna a fülembe ... Énalattam csupán föld' módon dülöngélt, csikorgóit és ütemesen haladt a szekér, a por lassan rátelepedett a kerekekre, az odalent cammogó láthatatlan lovak halk, nedves prüszkölése hallatszott, széna és kellemes lószag érződött. Ezek a megszokott hangok és szagok visszatérítettek a földre, ugyanakkor azonban nem tudtam elszakadni a megmagyarázhatatlan csillagtitkaival magába szívó égtől, s miért, miért nem, szűnni nem akaró öröm töltött el az érthetetlen, gyönyörűséges világ miatt. „Én mindenkit szeretek — gondoltam. — És engem is szeret mindenki. És így lesz egész életemben.” Azután megmozdult mellettem az apám, hallottam álmos krákogcsát, éreztein dohányának, ruhájának ismerős és fanyar szagát — alakja homályosan feketéllett —, felült a szénán, körülnézett, a halványan fehérlő útra pillantott, óvatosan felvette a puskáját, és könnyed vas-koppanással elhúzta a závárt, kivette a tárat és újra bekattintotta, s kabátja ujjával megtörülte a töltényeket. Azután fojtott hangon azt mondta anyámnak, hogy előttünk egy kozákfalu van, és ott rendbontás is előfordul: három nappal ezelőtt megöltek valakit. Én mozdulatlanná dermedtem, lehunytam a szememet. Csak évekkel később fejeztem ki szavakkal a megbomlott egyensúlynak azt a pillanatát, s akkor megkérdeztem apámtól, hogy ölt-e valaha is embert? És hogyan történt? És szörnyű dolog-e megölni valakit? És miért kell ölni? Huszonegy éves koromban, amikor a háborúból hazajöttem, már nem tettem fel apámnak ezt a kérdést. De többé sohasem váltam annyira eggyé az éggel, nem éreztem oiyan elragadtatást minden létező iránt, mint akkor gyermekkoromban. Gellert György fordítása Jurij Bondarev Asztyepp Németh József Scarpiája Nem tudom, Sardou milyennek képzelte el Scarpiát, azon sem elmélkedem, milyen figurát látott az áradó dallamok mögött Puccini. Pszichikumát a szöveg, de még inkább a zene nagyszerűen ábrázolja. Olyan ember lép elénk a Toscában, aki hivatali hatalmát nem rest saját érdekében is felhasználni. Nem ismeretlen a figura. Mindennapjainkban gyakorta találkozunk vele. Csakhogy Scarpia emezeknél veszélyesebb. Scarpiának a kezében olyan hatalom van, hogy gyilkolhat is. No persze nem a saját, szépen ápolt kezével, hanem mások által. Vajon milyen megjelenésű embernek képzelték a szerzők? Idősnek? Középkorúnak? Soványnak? Pocakosnak? Férfias megjelenésűnek? Gnómnak?... Nem tudom. A színpadra állított figura azonban legtöbbször középkorú, vagy annál idősebb (az előrehaladottabb kort sugallja a bariton hangfekvés is). Scarpia az érett korú énekesek parádés szerepe. Más a helyzet a Pécsi Nemzeti Színház Tosca-előadásának Scarpiájával. Németh József fiatal Scarpiát állít elénk. Már a megjelenésekor meghökke- nünk. Magas, elegáns, jóvágó- sú férfi, akinek kiszámított mozdulatai, hanghordozása vonzóvá teszik a figurát. Erről a Scarpiáról elhisszük, hogy hódító világfi, a szalonok bálványa, akiért epekednek Róma hölgyei; Nem a nagyhatalmú rendőrfőnökért epekednek, hanem a férfias megjelenésű, fiatal, szellemesen csevegő Scarpia báróért. Olyan ez a Scarpia, akibe más körülmények között Floria Tosca énekesnő is bizonyára beleszeretne. S ahogy ezt a jó megjelenésű Scarpiát nézzük, rögtön arra gondolunk: vajon mekkora aljasságokat kellett elkövetnie tulajdon népe ellen ennek az embernek, hogy fiatal kora ellenére ilyen hatalmasság lehetett? És máris tanúi lehetünk annak, hogyan emelkedett a pápai államban a hatalom csúcsára ez a ficsúr... Az a hideg kegyetlenség, ahogy Ca- varadossiból ki akarja pribékjeivel szedetni, hová rejtette Angelottit, majd ahogy hivatali hatalmával játszadozva megkörnyékezi Toscát, világossá teszi, hogy ez a fiatal rendőrfőnök sohasem volt válogatós az eszközeiben. Van Németh Józsefnek egy néhány perces játéka a második felvonásban, ami — úgy érzem — maradéktalanul visz- szaadja az általa megformált Scarpia jellemtelenségét. Tosca van nála, kegyelemért- esedezik a festő számára, közben behallatszik a kínvallatás alá fogott Cavaradossi jajgatása. Aztán, hogy célját mihamarabb elérje, a rendőrfőnök behozatja a kínoktól áléit festőt, aki egy székre rogyik. Tosca megrendültén borul szerelmesére és gyengéd szavakkal próbálja fájdalmait enyhíteni. Scarpia ezalatt íróasztalánál ül, magas támlájú, faragott karosszékében, s elégedetten nézegeti ápolt kezeit, amelyeken nem hagyott nyomot az áldozatok vére, gyönyörködik csillogó gyűrűiben, s meg is dörzsöli azokat, hogy még jobban ragyogjanak. Magabiztosan és gúnyosan mosolyog. Öt nem érdekli a tőle két méterre zajló dráma, hiszen bármi történjék is ott, a győztes ő lesz. Az emberroncs, akit Cavaradossi- nak hívnak, s aki az ő parancsára lett ronccsá, oly nagy szánalmat kelt a szerelmes énekesnőben, hogy az Máriájáért mindenre kész lesz. Még arra is, hogy a festő szabadulásáért Scarpiának adja magát. Ha egyebet nem is látnánk, hallanánk Németh József Scarpié- jából, ez a néhány perc is, amikor némajátékkal kell megjelenítenie a figurát, még ez is maradéktalanul és hibátlanul rajzolja elénk Róma rettegett rendőrfőnökének jellemét. Kiemelkedő énekesi teljesítményéhez nagyszerű színészi munka társult Németh József szerepformálásában. A kitűnő Radnai Györgyre emlékeztető, de mégis egyéni orgánuma a hőstenoroktól elvárt külső megjelenéssel párosul nála. Ennek köszönhető az egyéni megformálásé Scarpia, amely_ az idei évadban is maradandó élményt nyújt a nézőnek. Hársfai István
