Dunántúli Napló, 1978. április (35. évfolyam, 90-118. szám)
1978-04-16 / 104. szám
DN HÉTVÉGE 9. IRODALOM - MŰVÉSZET 1978. ÁPRILIS 16. Kurucz Gyula T örpeu ízmii Társulat — Megint jelentkeztek négyen. Eleinte úgy gondoltuk a vezetőségben, hogy nem engedjük, de üsse kő, végül most rójuk számoljuk a pénzromlást, a késedelmi kamatot és a hasznot. . . — Apa, bemehetnék olvasni a szobába? — Micsoda?! — Olvasni szeretnék a szobában. — Nem lopom én az áramot, fiam, az pénzbe kerül. Kibírja Szilvia is, Attila is, te is kibírod! Tibor elhúzta a száját, ölébe ejtette a kezét, és nézte 'kövér, pirospozsgás apját. — Három éve a Törpevízmű Társulat alapításakor nekünk tízezerbe került a bevezetés, ez a négy okos meg tizenhétezret fizet, ha mosdani akar... Mi van? Az asszony pár perce kisebbik fiát nézte, nem a férfit: — Tanulnod kellene? Ahhoz olvasnál? Tibor egy pillanatig hallgatott: nem, nem hazudok. — Csak olvasnék. — Még nem fejeztem be! — Dehogynem fejezted. — Honnan tudod? — Elmondtál mindent, nem? Egy percre csend lett a nagy konyhában. A férfi kapkodta a fejét, tekintete Szilvián nyugodott meg: — Kimerültél, kislányom? — Tessék? A lány felnézett, arcán még egy mosoly, az ölében tartott Rakétaújság visszfénye. — Olvass csak, olvass — mosolygott az apja. — Kell a kikapcsolódás napi tíz óra munka után. Én már rég szecskavágóba dugtam volna az összes fecsegő liba fejét. Szilvia megvonta a vállát: — Ti agitáltatok a fodrászatra, nem? — Ne búsulj, Szilvikém, ösz- szejön a pénz az üvegházra, aztán két-három év, és saját szalont nyitunk neked. — Jó fej vagy te, apa. Hogy ott tizenkét órát dolgozhassak, mi? Annak a hasznából mit csinálnál? — Abból?... Hát neked!.. Csak a tied lenne... Te nem azt akarod, hogy mindened meglegyen a férjhezmenéskor? — Hol? — Hogyhogy hol? Hát hogy legyen! — Melegházban, mi? Tudod, mit szeretnék én, apa? Viszontlátni a keresetemet, és lelépni. Jó messzire. A férfi döbbenten bámult: — Szilvia! — Ha rámfér a pihenés, akkor hagyjál olvasni, jó? — hátradőlt, és tüntetőén felemelte a Rakétát. A férfi keserűen nézte. Felesége csendesen maga elé somolygott, de Tibor nem figyelt rá, simogatni kezdte hát maga előtt az abroszt. Csend ülte meg a konyhát. Az egy szál dróton lógó pléh- tónyéros villanykörte elosztotta gyér fényét a három gyerek, a szülők, a búboskemence, a dikó, a gáztűzhely, az automata mosógép és a tévé között, félig árnyékban hagyta a két kicsi ablakot. Vajon miért szorozható a tömeg a sebesség négyzetével, töprengett Tibor. Az általános iskolában egyre azt verték a fejünkbe, hogy egy alma meg két körte az egy alma és két körte. Ha megszorozzuk, legföljebb két körtalma válna belőle, de közben elveszne egy darab. Szorozható kétféle valami egymással, ha a kukorica és a krumpli még hibridet se ad?... Magyarszor román az mamán vagy rogyar. Elvigyorodott — észrevette magát és lesütötte a szemét. Mindenki csendben van. Máskor fülsiketítő a zaj. Mégis csak éjszaka használhatják az új szárnyban a három szobát. A villanyboyler is csak szombat déltől vasárnap reggelig működik. Ha olvasni kezdek, valaki úgyis félbeszakít. Vajon ki kezdi most? Apa begombolkozott, anya figyel, Szilvia elsüllyedt a folytatásos- sóban, Attila magol. Anya vagy Attila fogja elkezdeni . .. Ma délelőtt azt mondta Sülé, hogy ha valakinek hamut szórnak a sörébe, berúg, mint q csacsi. Egy haverja úgy spórol, hogy egy korsó kőbányait jól megszór cigarettahamuval, attól rászáll a köd. Hogyan lehetséges ez? Az ital gondolatától megrázkódott — nem szerette, különösen, ha apa vagy Attila jöttek haza bűzölögve egy-egy kanmuriról. — István — szólalt meg halkan az asszony. — Mi az? — Mit szólnál hozzá István, ha átmennék a kertészetből a nylonüzembe? — Ott rosszul fizetnek! Mi a fenéért mennél?! — Tudod, mennyi baj van a derekammal. Mégiscsak fűtött helyiség, nyolcórás munka, ugyanolyan nyugdíj. — De tizennégy forint helyett csak tíz az órabér! — Engem nem érdekel István, jön a tél, nem bírom a derekamat, nem bírom a szabadban! — És a veszteség?! — Mihelyt elcsórják a szögvasat, meglesz az üvegházunk. Ott behozom a különbséget. Elég nekem a hideg, elég két életre! A hálószobát se fűtjük. — Minek fűtenénk? — Mindegy István, én átmegyek a nylonüzembe. — Már el is intézted, mi?! — Hát az az igazság, hogy elintéztem. — Nekem csak most szólsz?! Hát ki az úr a házban?! Attila felnézett, megropogtatta a csontját: — Ne ordítsatok már, tanulok. — Az úristenit, itt már mindenki rámszól?! Hát ki vagyok én itt!! Attila elhúzta a száját: — Az úr vagy itt, apa, de csak addig, míg marad, akin uralkodjál. — Tartsd a szádat, mert!.. — Én tartom, nekem nem sok van már hátra. A férfi kihúzta zsírpárnás, széles mellkasát, de nem szólt. — Hogy mondják azt, hogy szkatube, öcskös? — Micsoda? — Szka -ru- be. — Betűzd. — S-c-h-r-a-u-b-e! — Sraube, te dinnye! Minden söcöhö az sö. Mit jelent? — Csavar. Az apa ingerülten nézte, aztán kifakadt: — Azt hiszed, az endéká- ban jobb lesz, ott többet keresel? — Nem tudom, mennyit keresek, de jobb lesz. — Majmok! Külföldimádók! Hát hol keres annyit egy géplakatos, mint itthon, ha fusizik? Attila nem válaszolt. A férfi fújtatott, rágyújtott, és. maga elé lövellte a füstöt. — Tibor Szilvia duzzadó mellét nézte. Hogy törik érte magukat a palik. Még ővele is kedvesek, őt is megkörnyékezik, hogy a közelébe jussanak. Múltkor az a nagyképű, hírhedt Környei hirtelen felnyögött: „Micsoda didkója van a nővérednek!'1 Mit csináljon ilyenkor? Szájbavágja? összeverik. Szóljon Attilának? Az se hisz már a becsületmegvédő verekedésben. Szilviának senki nem elég jó itt a faluban. Vagy a falu nem elég jó... — Hallottátok?! Felriadt. Anyja körbehordoz- ta tekintetét: — Azt kérdeztem, ki megy ki bezárni a baromfit? Lassan mind felnéztek. A főutca higanygőzlámpái megvilágítják udvarukon a bokáig érő sarat — erre gondoltak. — Szilvia? — Hagyd már, eleget dolgozott! — mordult fel az apa. — Akkor menj ki te. — Én?! Miért én? — Ki megy ki bezárni a baromfit, mert nekem fáj a hátam. Egymást nézték. —'Majd én — állt fel Tibor. — Nem I — csattant fel az anyja. — Neked nincs csizmád! Szétmegy a papucsod, elkoszolódik a nadrágod, hogy mész holnap gimnáziumba? A fiú az ajtóhoz ment, mosolygott: — Felveszem apa csizmáját, az elég nagy. — Na, holnap moshatom! — Moshatod. Én megyeki ki. — Engedd el a kutyát. — Miért tartjuk láncon?! — éledt fel Szilvia. — Hogy hamis legyen? Úgyse lopnak itt falun! — Rengeteg a tolvaj! — mordult fel a férfi. — Nem lopnak! — Háztól tényleg nem lopnak — avatkozott be nyugtatóan az asszony. Attila felnevetett: — A rengeteg tolvaj nem háztól lop, hanem házhoz, övegházhoz például szögvasat. — Elég legyen! Tibor kilépett az udvarra, le a tornácról a sűrű latyakba. Hátulról röfögés, gágogás, kotkodácsolás hallatszott. A házak tévéantennás gerince fölött nedvesen csillogott a törpevízmű fémgolyóbisa. Berták László Hátsó udvar Csipeget itt, csipeget ott szagos mügét, zöld maszlagot, begyét kavics, gyöngyszem, kukac, feszíti a lopott dugasz, viszi körbe, mintha dobot, veri az új ól-indulót, finnyás tyúkok, pipik-pupák, bámulják, mint a nagy bikát, s ha ő bika, üszők, tinók, barmok lesznek a hallgatók, elbődül egy, követi más, kit-hogy kínoz begy-csikarás, kit-hogy dagaszt szagos kupac, müge, maszlag, kavics, kukac, s már öklelnek, már vonulnak, legelésznek, indulóznak. Gyárfás Endre A tavasz két pillanata 1 Feltartott kezekkel áll a templom, a fák fehér kendöt lobogtatnak, a folyó szétterpeszti dermedt ujjait, de odalenn rrár aknáit érleli a talajban a tavasz, gyújtózsinór-gyökereken fut a láng, s a petében, ikrában, tojásban élesre állítódik az élet. 2 Ma reggel kirobbantak mind: fehéren feszitették ki szirmukat a szélben, s lobogtak át a látható időn. A kelyhük mint a gondolat parázslott, és — tettre gyúlni! — mind gyümölcsre vágyott: kisütni bélyegét a kék időn. Botár Attila Képeslap helyett Nem küldünk képeslapot innen a barátoknak, az anyáknak — elmocskul ez a hó úgyis, jó lesz majd gyalázatnak, jó lesz majd árulásnak. Mi-kettőnk bujdosását miért is neveztük szerelemnek — csak az éjszakák lettek nagyobbak ettől s fékezhetetlen erdőtűz a múltunk, csak a vizek végtelenebbek. Nem küldünk képeslapot innen. Hazudunk majd külön-hazákat. Tőlem csak a tengerhez szökhetsz s szuronynádasnak futok tőled. Nyomunkon hó se járhat. Takács Dezső metszete
