Dunántúli Napló, 1978. április (35. évfolyam, 90-118. szám)
1978-04-16 / 104. szám
1978. ÁPRILIS 16. IRODALOM - MŰVÉSZET DN HÉTVÉGE 8. Könyv Polner Zoltán Táncoltató Polner Zoltán a ritkán publikáló költők közé tartozik. Eddig mindössze három verseskötete jelent meg, pedig évei számát tekintve — 1933-ban született — már jó ideje a középnemzedék soraiba tartozik. E mögött a ritka megszólalás mögött azonban József Attila-i szigorúság rejlik, verseire a gondos kiérleltség, a pontos és tiszta képi megfogalmazás jellemző. Táncoltató című kötetének anyaga is több esztendő költői terméséből gyűlt össze. Polner költészetének sajátos színeit a dél-alföldi táj, közelebbről a Marosvidék világa adja. A gyermekkor meghatározó élményei ma is gazdagon árnyalják mondanivalóját, éppúgy, mint pályakezdése idején. A fel-feltörő emlékek mellett azonban a mai emberi élet költői problémái kapnak egyre nagyobb teret, s az indító élmények mindinkább egyfajta elkötelezettség erős ihletőivé válnak. A szülőföld kisugárzása a hűség, a ragaszkodás tudatát mélyíti el a költőben, hogy azokról és azoknak szóljon, akiknek sorsát nemcsak emberközelből ismeri, de költői programként vállalja is. Ez indította Polnert évekkel ezelőtt arra, hogy összegyűjtse és átdolgozva közreadja a Maros vidékén ma is élő babonákat, ráol- vasókat, hiedelmeket, azokat az ősidők óta hagyományozott népi alkotásokat, melyekből egy közösség érzés- és gondolatvilága olvasható ki. Mint az általában lenni szokott, a munka a gyűjtő költészetét is megtermékenyítette. A Táncoltató című kötetben egész sor olyan versre bukkanunk, melyeknek forrását az említett népi alkotásokban találjuk meg: Rontásban, Bögrevető, Csecsemőhalál, Álomfejtő, Gonoszjárás, Aprószentekelés, Boszorkányborjú. Ezeket a verseket olvasva, önkéntelenül a nagy spanyol költő, Garcia Lorca népi-szürrealista ihletésű balladái, gázeljei, cigányrománcai jutnak eszünkbe. Természetesen az ihlető közeg alapvetően különböző, s Polner esetében csak formai, hangulati rokonságról lehet szó. A múlt felidézése azonban a jelenben élő költőt szemléletéből eredően ösz- szevetésre is készteti. A kötet egyik legjobb versében, a Ballada címűben így ír erről: „volt egy másik Maavarország is/ Látástól vakulásig/ Szegényeinek lábnyomát/ felszedték a porból/ szerencséjükből szilánkot hasítottak/ Körüldobálták örömüket gyásszal." A letűnt múlttal szemben ott a ma párhuzama, melynek fényben, színekben tobzódó képei szinte himnikus erővel törnek fel a költőből: „Mezői most fakadnak/ kertjei virágoznak/ pávái lángot tollászkodnak/ csaknem felgyúl szárnyuktól a ház.” Szólnunk kell még néhány szót Polner képalkotói módszeréről. A végsőkig sűríti képeit, ennek ellenére sohasem zsúfoltak, elvétve sem találunk verseiben zavaró megoldásokat, a költői kép nála mindig o gondolat sokszínű megvilágítását szolgálja. Kovács Sándor * magyar tudomány arcképcsarnokából Visszatérés a Dráva mentére Egy magyarországi horvát költő Bemutatjuk Hermann István akadémikust Profán kérdés: lehet-e egy akadémikus, ráadásul a filozófia egyik legnagyobb hazai szaktekintélye - szenvedélyes futballdrukker? A választ bármelyik MTK-meccsen megtudhatják az érdeklődők: ha Budapesten van, és egészségi állapota miatt nincs „igazoltan" távol, akkor Hermann István immár 48 éve ott ül minden mérkőzésen, és buzdítja csapatát... Ami 53 életévéhez képest nem éppen csekélység .'.. Persze, nemcsak az MTK-hoz köti hosszú hűség. A gondolkodás tudományához, a filozófiához is. Mór 15—16 éves fejjel válaszút elé került: mi érdekli jobban? A színház világa vagy Spinoza és Bergson akkoriban olvasott művei? Azután, 1946- ban, a budapesti egyetem bölcsészkarán megtalálta a megoldást, és a példaképet egyszerre. Úgynevezett „szabad bölcsész” volt, aki olyan előadásokat hallgatott, amilyeneket éppen akart. És egyszer beült Lukács Györgynek, . századunk talán legnagyobb marxista filozófusának egyik órájára. Lukács éppen a dráma és a regény esztétikai összehasonlításával foglalkozott ezen az előadáson. És Hermann István döntött: ez az, ami neki kell! 1950 végén kapott magyar- politikai gazdaságtan—filozófiaszakos tanári diplomát. Ezután évekig középiskolában tanított. Közben irodalmi lapokba írt, főleg a Csillag (a mai Kortárs elődje) közölte tanulmányait. 1956 májusában szerzett kandidátusi fokozatot, Arany János esztétikája volt értekezése témája. Nem egészen véletlenül. Kötetet írt a magyar drámáról — és Gyulai Pálról. 1956 decemberében rövid időre a Magyar Tudományos Akadémia Filozófiai Intézetébe kerül, majd újabb hosszú középiskolai tanárévek. Közben alkot: könyvet ír. Előbb Freud- ról, majd színházelméleti művével jelentkezik. A Freud-könyv- vel már közelít kedves témacsoportjához: a XIX—XX. század filozófiai problémáihoz. És közben írja eddigi fő művét, egy trilógiát. (Első kötetet, A polgári dekadencia problémáit, 1967- ben, a másodikat A szocialista kultúra problémái címmel 1970- ben, a harmadikat, A mai kultúra problémáit 1974-ben jelenteti meg.) 1968-ban szerzi meg a Tudományok doktora címet. Értekezésének témája: Kant teleoló- giája. (Laikusabban fogalmazva: a célszerűség fogalma Kantnál.) És egyre termékenyebb: esz- szék Illyésről és Füst Milánról, könyv a giccsről, majd nemrég egy újabb, a televízióról, az esztétikáról és a kultúráról. 1965—67 között a Színháztudományi Intézetben dolgozik, majd 1967-ben kerül ismét az MTA Filozófiai Intézetébe, ahol csoportvezető főmunkatársként dolgozik. 1972-ben nevezik ki az Eötvös Loránd Tudomány- egyetem filozófiatörténeti tanszékének vezetőjévé. Mint mondja: élvezi munkáját. Különösen most, hogy sikerült néhány igen tehetséges fiatalt maga köré gyűjtenie. Hiszi: az ő kibontakozásuk révén egy évtizeden belül komoly filozófiai élet alakul ki Magyar- országon. Mint a Magyar Filozófiai Szemle szerkesztő bizottságának elnöke, segíti tanítványait, hogy recenzióik, tanulmányaik megjelenésével elindulhassanak pályájukon. 20 kötetes életműve mellett még valamire büszke: arra, hogy nemcsak a szakmai világ, de az egyszerű emberek is megértik. 1976-ban a Magyar Tudományos Akadémia levelező tagjává választották. Egyetemi és tudományos munkája mellett még egy sor feladatot is ellát: esztétikát tanít a Marxizmus—leni- nizmus Esti Egyetemen, a TIT- ben ismeretterjesztő munkát végez, a Tudományos Minősítő Bizottság filozófiai szakbizottságának elnöke, az egyetemen a marxizmus—leninizmus tanszékcsoport vezetője — többek között. És mint magánember: a focin kívül (amelyet nemcsak szeret, de ismer is, mint beszélgetésünk során kiderült) a „srácokkal" foglalkozik legszívesebben: 12 éves lányával inkább szellemi játékokat játszik, a 10 éves fiúval a gombfoci a „sláger". Mintegy összegezve mondja pályájáról és kedvteléseiről: — Gyermekkoromban azt mondtam, olyan pályát szeretnék, ahol azért fizetnek, hogy olvassak. Ez megvalósult... Tegyük hozzá: nemcsak ez valósult meg. Az „olvasással”, de még inkább írásaival és nevelő munkájával jelentős mértékben járult hozzá a XX. század második fele magyar köz- gondolkodásának alakításához. Szatmári Jenő István Baranya délnyugati részén a Dráva bal partján, a főleg horvátok lakta Felsőszent- mártonban született 1936- ban nagyapjától örökölt előnevével Josip Gujas-Dzu- retin. Az általános iskoláit még szülőfalujában végezte. A pécsi évek után Sziget- várott érettségizik, s itt olyan történelmi hagyományokra hivatkozhat, amely közös sorsunknak adta a magyar Zrínyi Miklóst és a horvát Petar Zrinskit. A baranyai időszakot szegedi, budapesti egyetemi évek követik, államvizsgát tesz szerb-horvát nyelvből és jugoszláv irodalomból, majd Az erőszakos asszimiláció politikája Európában és Magyarországon, valamint a „szlavóniai magyarok nemzeti védelme" a dualizmus alatt' címmel megvédi doktori disszertációját. Ez időben hetente utazik le Pécsre; itt tanít felesége, Vera Gruncsity. Egyetemista éveitől jelentkezik verseivel, s 1969- ben a zágrábi Kolo antológia közli is harminc versét. 1967-től az MTA ösztöndíjasa, történész érdeklődésének kibontakozását azonban mindinkább gátolja az elhatalmasodó beíenség. A betegség, amely a test fizikai voltát fokozatosan semmisíti meg — a költőt érzékennyé teszi minden rer- zenésre. jól ismerte azokat a művészi eszközöket, amelyeket a horvát és a szerb nép- és műköltészet felhalmozott, a hagyományos költői elemekből igyekezett újat - formálni. A kiejtésváltozaiban, szó és kifejezés használatban alkalmazkodott ahhoz a nyelvhez, amelyet a Magyarországon élő horvátok és szerbek többsége beszél." (Mándity Mihály, Kritika, 1978/2.) Verseinek tartalmában mindvégig a valóság közelében marad, élményei sok esetben árnyékot vetnek a sorok végső kicsengésére. Ezek a szigorú sorok vetítik elénk önmegvalósulásának igényességét. Nem marad meg az egyszerű közlés szintjén, ismétléseivel a hangsúlyozás, a fokozás lép előtérbe. Jelzői, hasonlatai az ábrándozás leleplezésével idézik a harmóniavárást. Rezignált hangja nem mond ellent a felvetett gondolatok határozottságának, az egy versen belül felépített nyers külsőségnek és az „anyánk emlékezetében keresni önmagunk” lehetőségének. A hold nemcsak a falu fölött lebegett éjjelente. Ő maga is fehér éjszakákat hordott a szívében: füsttől fehérlő, éber éjszakákat. A történéssel teli éjszakák sora 1976-ban Budapesten szakadt meg. A posz- tomusz kötethez Duro Sarkié készített illusztrációkat, s bevezető esszéjében írja Vu- jucsics D. Sztoján: „a hazai horvátok legjelentősebb köl- tőjeként tesz bizonyságot". Josip Gujas-Dzuretin: Visz- szatérés a Dráva mentére. Bp. 1977. Tankönyvkiadó. Harmat Béla Josip Gujas a sötétségen áthalad a sötétség és fekete színek táncolnak szemeim előtt a világosságok eloltva nyugtalan bosszúság ömlik szét a térben fekete oszlopként áll bármikor elindulok temetésre szálltnak a harangok mintha bolondok lennénk tehetetlenek hogy megállapítsuk valójában mi is történik honnan ez a vonulás ez az éjjeli körmenet áthalad a sötétségen s nem tudom hová (Fordította Harmat Béla) Milyen volt Janus Pannonius? Messzi földről, Washingtonból hozott levelet a posta. Az egykori pécsi gimnazista diák, jelenleg a Georgetown-! Egyetem professzora, Zrínyi József küldte. A levél melléklete: filmek és reprodukció egy híres festményről, Mantegnának, ennek a kiváló reneszánsz festőnek Janus Pannoniusról készített arcképéről. Mielőtt a festményről szólnánk, hadd említsük meg, hogy Janus Pannoniusnak több festményéről tud a művészettörténet. Az egyik a bécsi Nemzeti Könyvtár Plautus- kódexének miniatúrája, amely egy hosszúhajú ifjút ábrázol lóháton. Vele szemben egy idős főpap, talán Vitéz János látható. Fraknói Vilmos eleinte ifjú Vitéz Jánost, később pedig Janus Pannoniust gyanította a miniatúrafejben. Mantegnanak ismert egy olyan festménye is, amelyen egy kisebb csoportban olasz díszruhában levő fiatalember szerepel, kissé elfordult fejjel, hosszú fekete hajjal, eléggé a nézőre csodálkozó szemmel. Mivel ez a fej kissé hasonlít az előbb említett miniatúrán látható fejhez, ez a Janus-portré vált országosan ismertté, ez szerepel a legtöbb irodalomtörténeti munkában. Elősegítette e felfogás hihetőségét az a -tény is, hogy Vasari: Mantegna élete c. életrajzában e festményre kitérve azt állítja, hogy egy magyar püspököt ábrázol, „egy teljesen hóbortos embert, aki egész nap Róma utcáin kószált, éjszaka pedig az istállóban aludt, mint a barmok". Hogy mi mégis a kép ellen szólunk, annak az alábbiak az okai: 1. E csoportképet, amely szt. Kristóf vértanú halálát ábrázolja, Mantegna 1455- ben Paduaban festette. Janus ekkor még nem püspök, hanem paduai diák, s semmi adatunk nincs arra, hogy ebben az időben Rómában „kószált" volna. Vásári egyébként is rendkívül kedvelte az anekdotaszerű leírásokat, Mantegnaról írt munkáját száz évvel később írta. Szavahihetősége tehát nagyon is kétségbe vonható. 2. Mantegna e csoportképét 1452-ben festette. Később, 1455-ben vagy 1458- ban valóban lefestette Janust és Galeotto Marziót is. (Nem tudjuk, hogy külön-kü- lön vagy kettős portrét ké- szített-e.) E kép — Janus erről írt verséből tudjuk — élethű alkotás volt. A versben azonban a költő nem szól arról, hogy Mantegna egyszer már lefestette őt, pedig ezt minden bizonnyal megtette volna, ha igaz. 3. A legnagyobb hiba mégis az, hogy mind a Plautus- miniatúrán, mind az említett csoportképen szereplő állítólagos Janus-fej fekete hajú, holott 1454-ben a költő ekként nyilatkozik saját külsejéről : „Már elég, leteszem lantom, leteszem koszorúm, és aranysárga lejjel megtagadom örököm." Janus tehát nem volt fekete hajú, hanem szőke, vöröses hajú ember lehetett. Miért vélelmezhető, hogy a most előkerült Mantegna- festmény Janus Pannoniust ábrázolja? 1. A Mantegna által saját- kezűleg aláírt 24x19-es méretű temperavászont a művész 1470 körül festette. Ez az idő nagyon közel áll ahhoz az időponthoz, amikor Janus Pannonius 1465-ben Mátyás király hódító küldöttségét vezette II. Pál pápa elé. 2. A most megküldött színes képről egy vöröses hajú, szőke, kék szemű férfiarc néz reánk. Szlávos vonósai akaraterőről tanúskodnak; száján dac, szeméből fölényes nyíltság, magába zárkózottság állapítható meg. Töprengő, tudós ember képe — korabeli püspöki ruhában. 3. E kép hosszú idő óta Magyarországon volt. Lehet, hogy ez az az elveszett kép, amelyet a művészettörténészek keresnek. Talán még maga Janus Pannonius hozta magával a kedves ajándékot. Sorsáról csak 1906-tól kezdve tudunk valami keveset. A kép rövid ideig Balatonbogláron volt, később Kelemen Lajos budapesti lakos családjához került. 1929-től kezdve Amerikában van, s jelenleg a washingtoni Nemzeti Képtár Kress-gyűjteményében szerepel. 4. E festményt egy kiváló amerikai műtörténész, Frankfurter M. Alfréd is egyik cikkében (Introduction to the exhibition) már 1939-ben Ja- nüs-portrénak tartotta. A fentebb kifejtettek alapján méltán hihető, hogy a temperavászon szőke emberfeje a hiteles Janus-arcot tárja elénk. A reprodukció a Magyar írók Könyvesboltjában megtekinthető. Dr. Tóth István
