Dunántúli Napló, 1978. március (35. évfolyam, 60-89. szám)

1978-03-26 / 85. szám

1978. MÁRCIUS 26.

IRODALOM - MŰVÉSZET

DN HÉTVÉGE 9.

A

megyeszerte ismert nagy- vállalatnál is megkezdődtek az előkészületek a jelentős évfordulóra. Lajtos, az igazgató —jó darab, kissé felpuhult testű, ötvenes férfi —: megnyomta a tóvrecsegő gombját.

— kuka! Küldje be Kismá- nyokit. Fontos!

A köpcös, izgő-mozgó em- emberke fújtatva, szinte futver érkezett. Az üzemi konyha főnöke tudta, annak komoly oka van, ha a vezér azt üzeni: fontos.

Amint az előtérbe nyitott, néhány hangulatbemérő kérdést akart feltenni Icukának, de a csinos, szőke asszony a fejét rázta torokköszörülésére, jelezve, hogy erre nincs idő.

Az üzletvezető némi habozás után nekifohászkodott a belépésnek. Kopogott és önkéntelenül igazgatni kezdte a vállait, mintha a feje nem pontosan középen helyezkedne el, márpedig az ilyen deformálta- kat visszalöki a párnázott ajtó.

Türelmetlen „szabad" kiáltás hallatszott belülről.

Icuka villantott a szemével: Na, ugye, mit mondtam ...

Bent a sokszor látott puritán ízléssel berendezett tágas irodában Kismányoki tulajdonképpen otthonosan érezte magát, de azért állandóan résen volt. Nehogy most kövessen el valami marhaságot, néhány évvel nyugdíjazása előtt. Igaz, védett korban van, de . . . Jól jönne az a pár darab ezres, amit búcsúztatáskor a vezér saját kezűleg nyújtana át... Megve- hetné a japán automata permetezőt.

Gyorsan elhessegette mesz- szire kalandozó gondolatait, és figyelő tartást vett fel.

— Negyven személyes fogadás — nyitott az igazgató. — Tehát...

— A szokásos — vágott közbe igyekvőén Kismányoki»

— Nem! — hangzott a szigorú válasz.

— Nem? — bizonytalanodott el az üzletvezető.

— Nem. Évforduló, de rendkívüli — nyomott meg minden szótagot Lajtos.

Kismányoki a homlokát ráncolta.

— Szóval... valami különleges ...

— Erről van szó — nyugtázta a vezér megkönnyebbülten. Nem akarta éreztetni Kismá- nyokival a felfogásáról kialakult véleményét. Nem olyan típus volt. A jót is meglátta beosztottjában.

— Igen, igen. Ez egy jelentős évforduló, Kismányoki elvtársi

— Persze, persze! Valami különleges hidegtál-összeállítás ...

— De hagyjuk a tojásokat! Nem bírok egy tisztességes korty italt lenyelni azokra a fűszeres micsodákra. Nem állja a gyomrom.

— Marhanyelv, aszpikban.

— Miért nem borjú? .

— Borjú lesz. Aztán ... Cse- konics saláta.

— Nem valami grófi kaja ez? — emelte fel az ujját Lajtos.

— Libamájjal töltött sonkatekercs.

— Na, látja, már közelít...

— Süllőtekercs, fonyódi módra.

— Helyes. Ápoljuk a helyi ízeket is.

— Kocsonyázott ponty.

— Filézve.

— Természetesen.

— Ennivaló nem lesz?

— Hideg angol bélszín, salátával ...

—■ Valami édességet is tálaljanak. Sok nőre számítunk.

— Igen a nőknek. Akkor... ha más nincs ...

— Hangsúlyozom: jelentős évforduló. Jelentős!

Kismányoki biccentett, mint aki ért a szóból. Kifelé menet a titkárnő szerette volna hallani a menüt, de most az üzletvezető tárta szét a karját: Ezer a dolgom, máris késtem... és kisietett.

Kismányoki behívatta a szakácsokat. S amire eddig nem volt példa, Czirákovicsot, a cukrászt is bevonták a készülődésbe.

— Nézzék! — feszengett az íróasztal mögé szorítva az alacsony, köpcös ember. — Ez egy jelentős évforduló. Ki kell tennünk magunkért. „Fülest” kaptam, a legfelsőbb helyről is kijönnek.

A „vezérkar” sápadtan, magába roskadva ült.

— A tökéletes ebben az esetben kevés. Bármilyen segítségre szükségük van, most szóljanak. Laci! A hallal akkor megleszünk?

A főszakács fehér kabátja gombját csavargatta.

— Egyet mondok, főnök! Én a felelősséget csak úgy vállalom, ha a szállítással kapcsolatban megoldódnak a problémák. Se túl későn, se túl korán ...

— Ezért én felelek. Ibolya, a sültek, saláták... — fordult az idős asszonyhoz Kismányoki.

— Nyugodjon meg, főnök, a tíz ujjúkat is megnyalják.

— Szalainé! A tálalás a maga dolga.

— Kiállításra vihetik, úgy meg lesz az csinálva ...

— Utoljára maradt a cukrász, Czirákovics Lajos.

— Lajos bácsi! Aprósüteményt. Sokfélét.

Az idős ember hosszan, körülményesen készülődött a válasznak, már a megtiszteltetés miatt is, hogy végre ő is megmutathatja, mire képes.

— Ezzel megvolnánk. Mindenki mehet a dolgára.

Kismányoki az íróasztalán matatott, egy szállítólevelet keresett, amivel beolvashat a nagykernek, már megint késtek .. . A csoszogásra fölnézett, Czirákovics még mindig ott to- porgott az asztala előtt.

— Lajos bácsi I — nézett rá szenvedve az üzletvezető. Bá- csizta a cukrászt, holott majdnem egykorúak voltak.

— Az emelés ügyében ... — mutogatta rossz fogait Czirákovics, és émelyítő krémszagot árasztott maga körül. — Meg lett beszélve .. .

Kismányoki az égre emelte tekintetét.

— Máskor, Lajos bácsi, máskor!

— Megegyezés történt, hogy ebben a hónapban.

— Nézze, ha meg leszek magával elégedve, nem bánom.

Czirákovics felvidult.

— Majd azt nézze meg, Kismányoki elvtárs, amit én az asztalra teszek!

Felvirradt a nagy nap. Az üzemi kultúrház nagytermében elhangzott az ünnepi beszéd: Lajtos olvasta fel hosszan, terjengősen, kiteregetve papírjait. A főmérnök és a párttitkár izgultak legjobban, nehogy felcserélje a lapokat. Simán, bakizás nélkül jutott a végére.

Az emelvényen mozgolódás támadt. A magas vendég emelkedett szólásra. Röviden, közvetlen mondatokkal méltatta az évfordulót. Óvott attól, hogy az ünnepség-centrizmus háttérbe szorítsa azt, ami a lényeg: a mindennapi termelőmunkát. Papír nélkül, könnyedén fogalmazva, határozottan, fordulatoson beszélt. Lajtos kicsit irigykedve figyelte. „Ja, ha nekem is volna annyi szabad időm, hogy szónokképzőbe járjak ...”

Aztán minden haladt a megszokott mederben. A díszteremben villogott a fényes teríték, a kikeményített fehér abroszok Szinte ropogtak. A protokoll- sorrend szerint elfoglalták helyeiket a vendégek.

Az ajtóban pincérek jelentek meg, a remekül feldíszített hidegtálakkal. A bámulat moraja futott végig a termen. Majd hosszabb csend következett. Csak a jóízű étkezések meghitt zöreje hallatszott.

Pár perc múlva Kismányoki diszkrét pohárcsengetéssel adott jelt.

— Kedves vendégeink! Engedjék meg, hogy az évforduló alkalmából szocialista brigádunk ajándékát átadjam Tornyos elvtársnak.

Kinyílt a forgóajtó, és Czirákovics hozta szalagos tálcán alkotását. Egy hatalmas tortát,

amelyen a nagy ember képmása volt látható. Cukormáz arcvonásain meg-megcsillant a fény, az ízes dió és mandulareszelék tömörséget sugallva formázta ki a hajat, bajuszt, szakállt. A maga nemében páratlan ajándék a vendég előtt ékeskedett teljes pompájában. Az öreg cukrász egy ideig meg- hatottan bámulta élete legtöbbet ígérő munkáját, és üzemelés járt a fejében, amit most halálbiztosan megkap. Keveset időzött itt persze, csak az illendőség kedvéért, hogy tudják meg: kié a mestermunka.

A vendégek önkéntelenül tapsban törtek ki. No, nem egészen önkéntelenül, Kismányoki verte össze legelőször a tenyerét.

Tornyos elvtárs meglepetésében tüdőre nyelt néhány finom falatot, és letette az evőeszközöket. Az arca bíborszínűre, vészjóslóra változott.

— Kinek az ötlete volt ez az ízléstelenség? — fordult Lajtoshoz.

Most Lajtosra jött rá az ijedelem.

— Kinek az ötlete volt? — ismételte jó hangosan, hogy ő feddve legyen. Talán így még kimászhat ebből a slomasztiká- ból.

Munkatársai és a vendégek halkan és hangosan ismételgették: Kinek az ötlete volt?

Péntek Imre

Fogadás

negyven

személyre

■I

wmme

Tornyos elvtárs intett a sofőrjének. Szép lassan felállt — így még szörnyűbbnek hatott a jelenet —, és ment a kijárat felé.

Kismányoki rémülten nézte. A szívét jeges kéz szorította ösz- sze.

— Ha most összeesnék, és elvinne a mentő ... — sóvárgott föl benne a megváltó megsemmisülés.

De nem történt semmi baja. Kimenekült, az irodájába zárkózott, és vizes borogatást tett a mellére.

— Az ember kiteszi a lelkét. Most aztán fuccs a japán permetezőnek! — borzongott meg a hideg víztől.

Lassan visszatért életereje. A bosszúvágy kerítette hatalmába. „Na, megálljon, Lajos bácsi!” Egy konyhalányt az öregért szalajtott. Czirákovics mit sem sejtve tűnt fel, jókedvűen, kissé spiccesen is, hiszen a nagy munka után kijár néhány kupica.

Riadtan hőkölt meg, látva a Kismányoki eltorzult arcát.

— Lajos bácsi! Maga beszélt rá! Maga beszélt rá. A maga ötlete volt. Tönkretett. De én kibabrálok magával. Megemlegeti még a tortáját!

Czirákovics értetlenül hallgatta. Nem fért a fejébe, remekül dolgozott, és ez itt sértegeti, fenyegeti!

Feltolult benne is az indulat.

— Te ... te ... ne magázz engem — mondta remegő hangon.

Kiment, és becsapta az ajtót. Billent körülötte egyet a világ. A terembe keveredett, maga sem tudta, hogyan. Beleesett, már üresen találta a díszesen megterített asztalokat. Néhány pincér hordta le a finom, ínycsiklandó, szinte érintetlen tálakat, egyikük röhögve markolt bele kézzel a bor- júnyelvépítménybe. A szájába tömte a csemegét.

Az asztal főhelyén ott árválkodott — ragyogott a sértetlen, meg sem karcolt torta. A nagy ember képe a hőség ellenére sem olvadozott, élethűsége semmilyen szempontból sem szenvedett csorbát. Czirákovicsot elöntötte a keserűség. Fölkapott egy fél üveg konyakot, és két nyelintésre eltüntette.

Markó Béla

• •

Öregasszony

Idegeidre edénycsörömpőlést aggatott a világ mosogatóié zubogása keveredik benned a távoli vízesések zajával beszakadt körmöd félholdja esténként fényesen süt az égen

s hajnalban, amikor felkelsz ébred az isten is: ujjhegyével

szétnyomja a csillagokat, mint bogarakat a falon

Gunszt Gabriella rajza

Zombor Béla

Anyám

Méhed büszke tulipánja: Keskenyre zárta szirmait. Rejtett-titkos lombikjába* Nem forrnak többé vágyaid.

Megvakit az éj homálya Anyám I hol vannak karjaid? Mért löktél földi halálra: Csodáljam áldott kínjait!

— Hát élet ez? — pillogott a hirtelen kábulattól. Szavait közvetlenül a nagy emberhez intézte. — Hát, kérem, lehet ezt művelni egy dolgozó emberrel? Annyi év után? Tőled kérdem, öreg harcos! Itten ezt a dolgot valahogy másképp is lehetne intézni? Azt a nyavalyás emelést, azt mért kell ku- nyerálni? Hajnali háromkor kelek!... Én a brigádban is... Olyan ember vagyok..., aki megadja a tiszteletet. De meg is követeli! Engem egy Kismányoki ne Lajos bácsizzon! Igazam van vagy nincs igazam?

Az öreg cukrász nem akart hinni káprázó szemének: a kép hunyorított egyet, hogy Igazad van, Lajos! Aztán felállt a tortáról, lerázta magáról a cukormázat és eltűnt a teremből.

De éljek megannyi évet Én kezdettől-fogva-halott:

Nem tagadhatlak meg Téged

mert általad Ember vagyok I Kire emlékezni kell: a Szeretet szegfűivel.

Szamosi Mátyás

Hit

A tudósok tudják mi van a gyökerekben, nekem titok, rejtelem, sejtelmes világ.

Gyökérből nő a szár. Csövében nedv futkároz és életet sugároz, akár a napsugár.

A portás odaállott mellém, s a magasba mutatott:

— Nézze, a harminckettedik emeleten, jobbra az egyik ablakban kalitka lóg.

— Látom a kanárit is benne. Távoli rokonom.

— Nohát attól az ablaktól balra a negyedik a maga impresszáriójának az ablaka. Mint látja, tárva nyitva áll.

Sietve megköszöntem a föl- világosítást, aztán lendületet vettem, s a következő pillanatban berepültem az impresszárió ablakán. Nem köszöntem, egy szót sem szóltam, csak körülrepültem háromszor, aztán mint aki jól végezte dolgát, az ablak felé indultam. Erre fölugrott a bőrfotelből, széttárt karral az ablak elé állott.

— Az Istenért! Mit akar? El ne repüljön, mielőtt a szerződést alá nem írta.

— Lehet róla szó — válaszoltam közönyösen, mint akinek végleg nem fontos. Volt egy szobor az egyik vitrin tetején, annak a fejére szálltam. Mint Poe Edgár hollója.

Mondott egy összeget.

— Isten vele — intettem s repültem volna kifelé, de megint utamat állotta. Végre háromszoros gázsiban állapodtunk meg.

— Már másnap fölléptem és estéről estére lubickoltam a tapsorkánban. Nem dicsekvésből mondom, de megérdemeltem a sikert. Hadd mondjam el egyik legötletesebb számomat. Az igazgató légtornászként mutatott be. Végrehajtottam néhány mutatványt a trapézzal. Aztán úgy tettem, mintha elvéteném a fogást, s hanyatt-homlok zuhantam lefelé. Mikor már-már elértem a biztonsági hálót, homorítottam, s elegáns félkört írva le a levegőben, visszarepültem a trapézokhoz. A közönség tombolt. A

gyerekeknek egy másik figura tetszett: szétvetett lábbal repültem, a jobb kezemmel a bal nagylábujjamat fogtam, bal kezemmel a jobb nagylábujjamat.

— Még! még! — sikongtak a gyerekek.

— Mindezt csak ízelítőképpen mondtam, mert látom, hogy minden közönyös, se cirkuszba nem jár, se televíziót nem néz. Mesébe illő összegeket kerestem, a tévéjogokkal különösen sokat. Tanultam előbbi tapasztalataimból, s a pénzt bankban helyeztem el, hogy ha rossz idők következnek, ne jöjjek zavarba, ne legyek kiszolgáltatva az impresz- szárióknak. Egyre másra kaptam az ajánlatokat a világ leghíresebb cirkuszaitól. Egyiket sem fogadtam el, tudja, idehaza érzem magam legjobban. Meg aztán, az ajánlatokat mindig megmutattam a cirkusz

igazgatójának, s ő — mi mást tehetett! — megemelte a gázsimat.

— Egy napon, tudja, ki keresett föl? Nem fogja kitalálni.

— Már hogyne találnám ki. Az az impresszárió kereste föl, aki annak idején nem akarta szerződtetni. Az, akinek a tizennyolcadik emeleten van az irodája.

— Gratulálok, hogy kitalálta — mondta a madárember —, úgy látszik, maga is gondolkozik néha. Az impresszárióval foghegyről beszéltem, közöltem vele, hogy elkésett, s ha madárszámot akar, forduljon baromfikereskedőhöz, az felel meg a nívójának. Ügy kotródott el, mint egy leforrázott kutya. S attól kezdve nem ment neki semmi. Akármivel próbálkozott, mindig fiaskót vallott. Tartalékpénze elúszott, a nyaralóját eladta, aztán megvált sorra “minden értéktárgyától.

— Végső kétségbeesésében megint eljött hozzám. Én ugyanis egy idő óta nem szerepeltem a műsoron. Gondolta, most talán megszerezhet. Más választása nem volt, vagy valami népszerű számmal kedveskedik a közönségnek, vagy fölakasztja magát.

Kopogtatott.

— Tessék — szóltam.

Megdöbbenten nézett rám.

— Maga mit csinál? — kérdezte.

Én ugyanis talpig feketében, lótuszülésben ültem az ‘ágyon, mozdulatlanul.

— Hiába jött — szóltam rá —, visszavonultam. Nem szerepelek többé.

Térdre borult, úgy könyör- gött:

— Maga az utolsó sanszom. Ne legyen bosszúálló. Egyedül maga menthet meg a csődtől.

— Megnyugtattam, hogy szó sincs bosszúállásról. Tökéletesen másról van szó: ülök a tojásaimon. Időközben ugyanis meghalt a feleségem, a tojásokat nekem kell kiköltenem. Remélem, legalább egy fiú lesz közülük.

Az impresszárió megtört szívvel kotródott el. Az irodájában a kétségbeesés merész ötletet sugalmazott neki.

— Ha más megtanulta, miért ne tanulhatnám meg én is? — gondolta, aztán széttárt karokkal kiugrott a tizennyolcadik emeletről. A többire fölösleges szót vesztegetni.

— Még annyit — s ezt már a krónikás mondja —, hogy mindez kapitalista országban történt. Nálunk ugyanis már régen bevezették a légkondicionálást, és nem lehet az ablakon anarchista módra ki-be ugrálni.