Dunántúli Napló, 1978. január (35. évfolyam, 1-31. szám)

1978-01-22 / 22. szám

I 1978. JANUÁR 22. IRODALOM - MŰVÉSZET DN HÉTVÉGE 9. B őrömön éreztem a halál érintését. Csak egy pillanat volt az egész. Vagy még annyi sem, de a kemény hűvösség körülfutotta a gerincemet, s beleborzong- tam. Kivert a hidegveríték. Iszonyú reccsenést hallottam magamban, idegen kiáltásokat, csörömpölést, és alám futott az ég, fölém lendült a föld __ B irtoklásaink, hiúságunk fényre hozza silányságunkat, - gon­doltam és ott feküdtem mozdu­latlanul, mint hajdanán, ami­kor szánkóval szakadékba zu­hantunk, s azon töprengtünk mozdulatlanul, hogy eltörött-e a gerincünk. Nyögdécseltünk: „Jaj, megpúposodunk!. .. Meg- púposodunk!...” Tárgyaink birtoklása megpúposíthatja a lelket. A gyilkos szándék akkor se menthető föl, ha a tett nem sikerül. A roppant reccsenést hordom magamban. Mennyin múlott a dolog? Ta­lán csak azon a fél órán, ami­vel többet alhattam az előző éjszaka, s talán néhány csa­var, huzal helytállásán. A je­ges ujjak tapintását érzem ge­rincem körül, ott kergetőzik a velőig hatoló borzongás is. S azt is be kell vallanom, bár a másik halálos helyzete is megijesztett, de nem annyira, mint a magamé. A látomás hol halványabban, hol erősöd­ve, jön velem. Engem szakít át a reccsenés! . . . Az M—7-es autópályán haj­tok. Apám sírjához igyekszünk. Folyton az jár az eszembe, hoqy váratlanul halt meq, de még látta a kocsimat. Látta — és belehalt! Hányszor, de hányszor mesélt, álmodozott hanqosan arról, hoqy motor- kerékpárt veszi... Gépkocsit! Néha úqy beszélt minderről másoknak, hogy már meg is vette. Én meg összeszorított szájjal hallgattam hazugságait. S meghalt úqy, hogy csupán kopott kerékoár maradt utána. Meqkésett virágokat viszünk a sírjára. Szombat van. Négyen ülünk a kocsiban. A feleséqem, kis­fiam, kislányom. A belső sávon megyek százhússzal. Keserűség van bennem, apám sírba vitt álmai miatt. De iavekszem nem erre qondolni. Nem akarom erőltetni a kocsit, nézem, hol mehetnék a külső sávra, de az folyamatosan foglalt. Marad­nom kell. Sose hittem volna, hoqy sze­retni lehet a qépkocsit. Én sze­retem, s valójóbgn élvezem a vezetést. Az is eszembe jut, méqse lett volna jó kihagyni a század naqy élményét, a gép­kocsivezetést. és iqen, a szá­guldás. a sebesség mámoros élményét. — Vigyázz! — Feleségem fi­gyelmeztetése rezzente» föl. Fél éve ő is vezet, azóta nehe­zebb az én dolqom is . .. Fé­kezek, mert a külső sávról elém vágott eqy kocsi, minden jelzés nélkül. Lassul az iram, s to­vább tűnődhetek. A koradél­utáni napsütés is megnyuatat. Ügy érzem, eléq hamar alkal­mazkodtak reflexeim e sajátos emberi közlekedéshez. Gyakran pillantok a visszapillantó tükör­be. A nyárvég szép ajándéka a napfényben hátra suhanó táj. Semmiféle félelem nincs bennem, amióta kocsiban ülök. Két éve vezetek, de nem taga­dom, mielőtt útnak indulok, még mindiq lámpalázat, enyhe bizsergést érzek. De a kormányt meqfogva elmúlik a szorongás. Jóleső felszabadultság ölel kö­rül. A visszapillantó tükörből lá­tom már egy ideje, hogy mö­göttem eqy zöld, 1200-as Lada jön felgyújtott fényszóróval. Rá­pillantok a sebességmérőre: százhúsz. Ennél gyorsabban nem mehetek, ő is tudja, tud­nia kell ... De csak jön. Már nem engedhetek a gondolatok­nak, mert egyre jobban meg­közelít. A fényszórója a sze­membe kaszabol a tükörből. A KS 1977. évi novellapályáza- tánok III. helyezettje.- De nagyon siet - mondom hangosan, és megnézem, van-e hely a külső sávon, hogy lehú­zódjak előle. Nincs. Talán majd odébb. Kis gázt adok, százhúsz fölé billen a mutató. Hiába, nincs hely a jobbra húzódás­ra. A külső sáv foglalt, amed­dig csak ellátok. A tükörből újra arcon üt a zöld kocsi fényszórójának villa­nása. Nemcsak égeti, villogtat is. El akar menni, de nincs hely. Akaratlanul is gázt adok, nem szeretem, ha ekkora se­bességnél ilyen közeire jönnek mögém. Majdnem százharminc­cal megyek, de a zöld rám ra­gad.- Ez így nem lesz jó - mor­mogom, s visszafojtom a fellü- lekvő ingerültséget. De közben még közelebb jött a zöld ko­csi. — Mit akar ez? - Most már hangosan beszélek. Csaknem annyit nézek a belső tükörbe, mint előre. A hátam mögötti kocsi országúti fénye már fo­lyamatosan rám vakít a tükör­ből. Kissé lehajolok, hogy ne zavarjon. S megint önkéntele­nül nyomom meg a gázpedált. A „Zebu", kislányom nevezte el így a gépkocsit, a ZB-s rend­szám után, a sárga ezerötszá­zas még ennél a sebességnél is könnyedén meglódul. Észre se veszi négyünk súlyát. A má­sik kocsi kissé lemarad, de ér­zem, igen, inkább érzem, mint látom, hogy fokozatosan nyo­mul utánam. Megint fürkészek, hátha lesz hely, és a külső sáv­ra húzódva elengedhetem ... Lehet olyan életbevágó ügy, amikor az embernek át kell hágnia q szabályt. Nincs hely. Amire ezt végiggondolom, me­gint elér, villogtatása arcul kor­bácsol. Nézem a sebességei, százharmincnál is többel me­gyek. — A fene egye meg! — Mint valami ökrendés esett ki belő­lem a szitkozódás. De még van erőm szégyellni magam ezért. Mindig jólesően vettem tudo­másul, hogy másokénál na­gyobb az önfegyelmem. Utcai ütközéseknél, amikor gyakran elhangzik a járdán a „Hülye!” kifejezés, ha véletlenül meg­lökök valakit, mindiq van erőm bocsánatot kérni. Még akkor se hülyézem vissza az illetőt, ha láthatóan gyöngébb nálam, vagy netán, ő volt a hibás. Szé­gyellem tehát magam és nyug­tatom. Igyekszem nem törődni a mögöttem fényszórózó kocsi­val. Mást aligha tehetek. Csak a szememet meresztem, hátha már lesz hely és elengedhe­tem. Hadd menjen, ha annyi­ra sietős neki. Még kissé vissza is fogom a sebességet, ö is láthatja, hogy nincs hely... Rosszul tettem I A külső sávról hirtelen elém vág, minden elő­zetes jelzés nélkül egy kocsi. Fék! Picit megbillenünk, s va­lami furcsa remegés suhan át előttem és a szélvédő között. Mintha ránk lőtt golyó suhant volna el ... — Vigyázz! - mondja a fe­leségem, persze későn. Már vi­gyáztam. Nem szólok semmit. A belső tükörben látom, hogy a zöld kocsi vezetője az öklét rázza rám, s nyomatékül me­gint villogtat. A korábban visz- szagyűrt ingerültség hirtelen át­töri a gátat. Ellep belül, átüt a bőrömön. Ég az arcom. Csak azt veszem észre, hogy kiabá­lok. Nem ismerek magamra. — Mit akarsz?... Nem lá­tod, hogy fékeznem kellett?!... Nem látod, hogy nincs hely!... Nem ... — Kinek kiabálsz? - Néz rám oldalról a feleségem. Semmit sem ért — Itt jön, mindjárt rám má­szik!. .. Még egy ilyen várat­lan fékezés és belém rohan! — üvöltöm most mór tótott száj­jal, mert az emberi rövidlátás, butaság és erőszakosság kivet- kőztet magamból. De közben táplálja a dühömet a saját gyöngeségem is. Az, hogy el­hagyott a nyugalmam, amire olyan kényes vagyok. — Hagyd, hadd menjen - mondja a feleségem, mintha én nem hagynám, ha lehetne. Ez az ártatlan, női logikátlan­ság ebben a pillanatban olyan, mint a benzinnel való tűzoltás. — Te nem tanultál KRESZ-t? — Persze üvöltve kérdezem. — Én is levizsgáztam — veti vissza nagy nyugalommal. Sén csak a kettőzött igazságtalan­ságot érzem. Talán a mögöttem erőszakoskodó pártjára áll?! — Most is! — Kiáltom. — Mit most is? — Kérdezi. — Most is levizsgáztál! — Ér­zem, hogy ez azért erős, igaz­ságtalan. Megpróbálom nyu­godtan folytatni. — Hát nem látod, hogy nincs hely? Te se látod? Engedném már régen, az előbb is ... — El kell hall­gatnom, mert újra szorosan mögöttem van és villogtat. Már nem tudok uralkodni maga­mon. Agyamhoz forróság kú­szik. Néhány méterről fényszó­rózik a tükrömbe. Ha most elém vág valaki, az isten se ment meg! Gázt adok. — Mit csinálsz?! — Kiáltja ijedten a feleségem és kapasz­kodik. - Nem látod?!... Nem látod?! Mór csaknem száznegy­vennel megyünk! — Csaknem!?... Azúristene­det! — Most meg az dühít, hogy tegeződök az ismeretlennel. Ezt végképpen nem szoktam. Gyű­röm vissza az indulatokat. — Értsd meg, rám jön, és nincs hely kitérnem. Ha hirtelen fé­keznünk kell ... Életveszélyes, amit csinál ez a .. . — elhara: pom a „hülyét", mert az jött a nyelvemre. Éppen az enyém­re!. . A megszégyenültség va­lamelyest magamhoz térit. — Amit te csinálsz, az nem életveszélyes?... - Mondja a feleségem. Rosszkor! — Amit én ... — magyaráz­nám, erőfeszítéssel törve le a számban lévő sziklából a szó­kat lassan, nyugodtan, de me­gint észreveszem, hogy a fény­szórózó zöld Lada elért. Annyi­ra megközelített, ahogy eddig még soha. Már a hűtőrácsát sem látom a visszapillantó tük­römben. Már nem a gondolat vezérel, hanem az indulat. Nyomni kezdem a gázt. Ez a kocsi bírja, nagyobb, szélesebb a kereke. Amaz kisebb, úgyis lemarad, — gondolom és igyekszem az indulat gomoly- gó felhőjéből kihúzni maga­mat. Ekkor veszem észre, hogy nemsokára lesz egy kis hely a külső sávon, majd oda beáll­hatok, és hadd menjen a fickó. De ehhez fékeznem kell egy kicsit, ekkora sebességgel a kihúzódás veszélyes.... Amire ezt végiggondolom, a zöld La­da egészen mögém jön, és hir­telen jobbra ő előz. Bevág kö­zém és egy Trabant közé. Még jó, hogy nem kezdtem jobbra húzódni! - A szemét! Nézd a gyilkost! — Telitorokból üvöltök és szitkozódom.- Hagyd!... Hallod?! - Fe­leségem sírásán kiabál. Valami ördög belebújik a lábamba, és nyomja a gázt! Már száznegy­venen billeg a mutató. — Az- anyádúristenit!. . . Te disznó! - Szitkozódom és nem ismerek magamra. Nem én kiabálok így! Nem én vagyok ez a hisz­térikusan üvöltő ember. Lehe­tetlen, hogy én ... A sebesség Luciferé lovagol a vasjószágon! És nincs még vége. Lassan mellém ér. Három kocsi egy- vonalban! Mindössze néhány centire egymástól. Akaratlanul is balra húzódok, de ilyen se­bességnél vigyázni kéne. Meg­billenünk ... — Jaj! — Feleségem csak ennyit tud mondani. Rajtam is furcsa érzés villámlik át. Erő­sen fogom a kormányt. A zöld Lada lassan elhagy. Jobbra né­zek és látom, hogy a vezetője húsz év körüli suhanc. Mezíte­len felsőtesttel, hanyag tartás­sal vezet. Mellette hasonló ko­rú lány ül. Ettől a látványtól csak még jobban fokozódik bennem a düh. (Ez is a silány­ságom következménye? A gép­kocsi birtoklása a hiúságot, a jellem gyöngeségét erősíti, hívja elő?... Talán nemcsak erről van szó.) Az indulat va­lósággal elvakít, de még min­dig vannak fokozatok fölfelé. A zöld Lada füstöl, erőlködik, érzem, látom. A suhanc elém is vág vissza a külső sávról. Fé­keznem kell!... Fékeznem! - gondolom, de hagyom futni a kocsit. Nem, nem is én hagyom, valaki, valami bennem. Csak­nem nekirontok a zöld kocsi­nak, mielőtt az még teljesen visszatérne elém. — Jaj! — Feleségem csak ennyit mond és kapaszkodik, szeme elé kapja a kezét. A zöld kocsi alig néhány méter­rel előttem megcsúszott. Ide- oda jár a fara!... Fékezek. Még hátra is tudok pillantani a tükörből. Bízom a fékben is. De mi is megcsúszunk. — Jaj! - Kiáltást hallok. A „golyó” megint surranva húz át a fe­jem és a szélvédő között. Átvil­lan bennem, hogy nem fékezni kell. Leveszem a lábamat a gázról. A suhanc kissé eltávo­lodik, de még mindig bizony­talanul megy. Bennem reccse­nés, csörömpölés... - Jajiste­nem! - A feleségem sír. Hogy mennyi hely van az időben!... Eddig nem is sejtettem. Gerin­cem körül jeges ujjak . . . „El­veszítette uralmát a gépkocsi­ja fölött és . . Eddig nem na­gyon értettem ezt az újságszö­veget. Most felfogtam. Az autó­pálya is enyhén kanyarodott. Hát persze!... Ujjaim alatt nedves a kormány.- Huuu!... — fújom ki ma­gamból a levegőt, hogy meg­könnyebbüljek. Ekkor, igen, ek­kor kellett volna észretérnem. Nem ez történt. Visszatért a látvány: a hanyag testtartásé suhanc fölényes tekintete. De azt látom, hogy aligha fogott föl valamit abból, ami történt! Már megint jobbra húz előttem, jobbra előz egy Skodát, amit utolértünk, S nem sokat teke­tóriázik, azonnal a Skoda elé vág, annak fölparázslik a fék­lámpája. Nekem is fékeznem kell, de aztán újra elönt a düh. Ez nem igaz! Ilyen nincs, — gondolom magamban, s való­sággal gyűlölöm a suhancot.- Na megállj, te piszok! - üvöltöm, jelzek jobbra és gázt adok. — Mit csinálsz már megint? — Elérem!... Rögtön elérem a szemetet! — Neee!... Állj meg!- Azonnal elérem! írd föl a rendszámát! Hallod? írd majd föl. — Neee!... Állj meg! Állj meg, én kiszállok!... A gyere­kek! — A pimasz! - Más gondo­latom nincs, csak utolérni! Nyo­mom a gázt. Elhaladok jobbra a közénk került Skoda mellett. Még azt is látom, hogy a Sko­da vezetője a fejére mutat... Igaza van — gondolom. Akár rám vonatkoztatja, akár a su- hancra. De nem lassítok. Elha­gyom. Megközelítem a zöld La­dát. Ezúttal azonban nem me­gyek vissza a belső sávra, s a külsőn is van hely elég hosz- szan. Mindjárt elérem. — Hát megvagy! — Kiáltom. — Hagyd már, hadd menjen — feleségem csak suttog. — Elérem a nyomorultat! El én! — Ne... — alig hallom a szót. Hátul Ancsa sír, csuklá­sok között mondogatja: Apu ne, apu ne... Dani hallgat mögöttem. Máskor mindig fi­gyelmeztet a tizenháromévesek komolyságával: „Apa, szabály­talankodtál". Rendszerint iga­za van, már mindent tud. Olyankor el is ismerem és el­nézést kérek, vagy megköszö­nöm a figyelmeztetést. Most nem szól, de biztosan fél, na­gyon fél. Növelem a sebessé­get. Nyugodt hangon mondom, mintha semmiféle veszély nem lett volna. — Vegyél elő papírt, ceru­zát - de nem nézek oldalra, már jóval a száznegyven fö­lött remeg a mujató. — Én többet nem ülök mel­léd ... — mondja a feleségem kis csönd után. — Soha! Ér­ted? . . . Soha többé . . . — Ne szipogj. . . Már itt is van. írd csak föl. Mellé értek. Füstöl, de rö­vid ideig velem tart. Verseny­zőnk. Nem hallok, nem látok semmit, csak a suhancot! Ez­úttal két kézzel fogja a kor­mányt, én eggyel. A másikkal mutogatok neki, fenyege­tem ... Ez se fordult elő ve­lem még soha. Gyorsít. Én is. A mutató lassan eléri a száz­ötvenet. — Majd megmutatom én ne­ked ! — üvöltök ... Mit muta­tok meg? Hát ide jutottam? A szégyen és a düh keveréke hullámokban borul rám. To­vább nyomom a gázt. Százöt­ven!... Ennyit nem bír a má­sik kocsi. Le is marad. Még egy darabig így hajtok. Fáj a talpam a gázon. Hirtelen el- ernyedek. Bár van hely előt­tem mind a két sávon, leve­szem a lábam a gázpedálról.- Ne sírj - szólok halkan. Bűntudat tör rám. A zöld La­da füstölögve hagy el balról a belső sávon. Már nem ér­dekel. Az sem, hogy önelégül­ten mutathatja a kislánynak, milyen „menő fej” ő, milyen vagány. Nem is igyekszem gyorsabban, mintha sose lát­tam volna a zöld kocsit. Ma­gamban azért hálás vagyok a sárga Zebunak, a kedves vasjószágnak, hogy egyetlen porcikája se hagyott cserben nagy silányságomban. A szá­zas tempó cammogásnak hat. Kutatom magamban a buta indulat okait. Anélkül, hogy fölmenteném magam, világos, hogy a húszéves fiú látványa a volánnál, aki talán az ap­jától kapta érettségi után vagy még előbb a kocsit, önmagá­ban nem tett jót. A saját ko­csi nekem máig fölfoghatat- lan csoda, s hihetetlen tény (marad, akármeddig élek is, akárhány kocsim is lesz még. A vezetés csodája negyven éves korban, mögötte az adós­ságok ... Mindez neki sem­mi! Nincs fedezete a szágul­dásnak, az élménynek, s így öncélú! Föl se fogja, csak használja, akár a levegőt, a vizet, az örömöt... Fékcsikor­gás térít magamhoz. Féklám­pák piroslanak föl előttem. Már előbb fékezett a lábam, mint én fölmértem, mi történt. Mind a két sávon zsúfolt­ság. Reccsenéseket is hallok. Lépésben megyünk. Több ko­csi kióvakodik a leállósávra, összekoccantak a hirtelen fé­kezésnél. Színes műanyagtör­melék csillog. A külső sávon haladó kocsik balra jeleznek. — Történt valami — mon­dom, és a zöld kocsi jut eszembe. Elönt a forróság. Egész lassan megyünk. Már látszik is valami. A külső sá­von egy gépkocsi fekszik ke­resztben, kerekeivel fölfelé. — A zöld Lada! - Mondom, mondja valaki a számmal, pe­dig már látom, hogy sárga Wartburg. Rendőrök is vannak. Rengeteg holmi szétszóródva. Valaki pokróccal letakarva fek­szik. Visszatér agyamba a si­koly, a csörömpölés. Ancsi és Dani mond valamit. Semmit se értek. Lépésben hajtok el az összetört, felborult kocsi mel­lett. Remeg a kezem. A leg­közelebbi pihenőnél megállók. Kiszállunk. Sokáig nem szólunk egymáshoz.- Fölírtad a rendszámot? — kérdezem, de nem nézek a fe­leségemre.- Föl...- Tépd el! — Ezért volt az egész?!- Ezért! - Az én hangom nem csattan. — óóóó!... - mérgesen té­pi, marcangolja a papírt. Azt is mondanom kéne, hogy megbuktam. Magamat is föl kéne jelenteni. Fülemben recsegés, kiáltások. Mellem­ben sötét csomó keményedik. Hátha az a fiú, akit én... Dani, Ancsi nevetve szalad­gál. A táj már kezdi levetni a nyár színeit. Augusztus köze­pe van. Füstszag csap meg, égetik a tarlót. — Tovább te vezetsz — mon­dom és erőszakkal próbálok megkapaszkodni a külvilág látványaiban. Kiss Dénes Visszapillantó tiikir

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents