Dunántúli Napló, 1978. január (35. évfolyam, 1-31. szám)
1978-01-22 / 22. szám
I 1978. JANUÁR 22. IRODALOM - MŰVÉSZET DN HÉTVÉGE 9. B őrömön éreztem a halál érintését. Csak egy pillanat volt az egész. Vagy még annyi sem, de a kemény hűvösség körülfutotta a gerincemet, s beleborzong- tam. Kivert a hidegveríték. Iszonyú reccsenést hallottam magamban, idegen kiáltásokat, csörömpölést, és alám futott az ég, fölém lendült a föld __ B irtoklásaink, hiúságunk fényre hozza silányságunkat, - gondoltam és ott feküdtem mozdulatlanul, mint hajdanán, amikor szánkóval szakadékba zuhantunk, s azon töprengtünk mozdulatlanul, hogy eltörött-e a gerincünk. Nyögdécseltünk: „Jaj, megpúposodunk!. .. Meg- púposodunk!...” Tárgyaink birtoklása megpúposíthatja a lelket. A gyilkos szándék akkor se menthető föl, ha a tett nem sikerül. A roppant reccsenést hordom magamban. Mennyin múlott a dolog? Talán csak azon a fél órán, amivel többet alhattam az előző éjszaka, s talán néhány csavar, huzal helytállásán. A jeges ujjak tapintását érzem gerincem körül, ott kergetőzik a velőig hatoló borzongás is. S azt is be kell vallanom, bár a másik halálos helyzete is megijesztett, de nem annyira, mint a magamé. A látomás hol halványabban, hol erősödve, jön velem. Engem szakít át a reccsenés! . . . Az M—7-es autópályán hajtok. Apám sírjához igyekszünk. Folyton az jár az eszembe, hoqy váratlanul halt meq, de még látta a kocsimat. Látta — és belehalt! Hányszor, de hányszor mesélt, álmodozott hanqosan arról, hoqy motor- kerékpárt veszi... Gépkocsit! Néha úqy beszélt minderről másoknak, hogy már meg is vette. Én meg összeszorított szájjal hallgattam hazugságait. S meghalt úqy, hogy csupán kopott kerékoár maradt utána. Meqkésett virágokat viszünk a sírjára. Szombat van. Négyen ülünk a kocsiban. A feleséqem, kisfiam, kislányom. A belső sávon megyek százhússzal. Keserűség van bennem, apám sírba vitt álmai miatt. De iavekszem nem erre qondolni. Nem akarom erőltetni a kocsit, nézem, hol mehetnék a külső sávra, de az folyamatosan foglalt. Maradnom kell. Sose hittem volna, hoqy szeretni lehet a qépkocsit. Én szeretem, s valójóbgn élvezem a vezetést. Az is eszembe jut, méqse lett volna jó kihagyni a század naqy élményét, a gépkocsivezetést. és iqen, a száguldás. a sebesség mámoros élményét. — Vigyázz! — Feleségem figyelmeztetése rezzente» föl. Fél éve ő is vezet, azóta nehezebb az én dolqom is . .. Fékezek, mert a külső sávról elém vágott eqy kocsi, minden jelzés nélkül. Lassul az iram, s tovább tűnődhetek. A koradélutáni napsütés is megnyuatat. Ügy érzem, eléq hamar alkalmazkodtak reflexeim e sajátos emberi közlekedéshez. Gyakran pillantok a visszapillantó tükörbe. A nyárvég szép ajándéka a napfényben hátra suhanó táj. Semmiféle félelem nincs bennem, amióta kocsiban ülök. Két éve vezetek, de nem tagadom, mielőtt útnak indulok, még mindiq lámpalázat, enyhe bizsergést érzek. De a kormányt meqfogva elmúlik a szorongás. Jóleső felszabadultság ölel körül. A visszapillantó tükörből látom már egy ideje, hogy mögöttem eqy zöld, 1200-as Lada jön felgyújtott fényszóróval. Rápillantok a sebességmérőre: százhúsz. Ennél gyorsabban nem mehetek, ő is tudja, tudnia kell ... De csak jön. Már nem engedhetek a gondolatoknak, mert egyre jobban megközelít. A fényszórója a szemembe kaszabol a tükörből. A KS 1977. évi novellapályáza- tánok III. helyezettje.- De nagyon siet - mondom hangosan, és megnézem, van-e hely a külső sávon, hogy lehúzódjak előle. Nincs. Talán majd odébb. Kis gázt adok, százhúsz fölé billen a mutató. Hiába, nincs hely a jobbra húzódásra. A külső sáv foglalt, ameddig csak ellátok. A tükörből újra arcon üt a zöld kocsi fényszórójának villanása. Nemcsak égeti, villogtat is. El akar menni, de nincs hely. Akaratlanul is gázt adok, nem szeretem, ha ekkora sebességnél ilyen közeire jönnek mögém. Majdnem százharminccal megyek, de a zöld rám ragad.- Ez így nem lesz jó - mormogom, s visszafojtom a fellü- lekvő ingerültséget. De közben még közelebb jött a zöld kocsi. — Mit akar ez? - Most már hangosan beszélek. Csaknem annyit nézek a belső tükörbe, mint előre. A hátam mögötti kocsi országúti fénye már folyamatosan rám vakít a tükörből. Kissé lehajolok, hogy ne zavarjon. S megint önkéntelenül nyomom meg a gázpedált. A „Zebu", kislányom nevezte el így a gépkocsit, a ZB-s rendszám után, a sárga ezerötszázas még ennél a sebességnél is könnyedén meglódul. Észre se veszi négyünk súlyát. A másik kocsi kissé lemarad, de érzem, igen, inkább érzem, mint látom, hogy fokozatosan nyomul utánam. Megint fürkészek, hátha lesz hely, és a külső sávra húzódva elengedhetem ... Lehet olyan életbevágó ügy, amikor az embernek át kell hágnia q szabályt. Nincs hely. Amire ezt végiggondolom, megint elér, villogtatása arcul korbácsol. Nézem a sebességei, százharmincnál is többel megyek. — A fene egye meg! — Mint valami ökrendés esett ki belőlem a szitkozódás. De még van erőm szégyellni magam ezért. Mindig jólesően vettem tudomásul, hogy másokénál nagyobb az önfegyelmem. Utcai ütközéseknél, amikor gyakran elhangzik a járdán a „Hülye!” kifejezés, ha véletlenül meglökök valakit, mindiq van erőm bocsánatot kérni. Még akkor se hülyézem vissza az illetőt, ha láthatóan gyöngébb nálam, vagy netán, ő volt a hibás. Szégyellem tehát magam és nyugtatom. Igyekszem nem törődni a mögöttem fényszórózó kocsival. Mást aligha tehetek. Csak a szememet meresztem, hátha már lesz hely és elengedhetem. Hadd menjen, ha annyira sietős neki. Még kissé vissza is fogom a sebességet, ö is láthatja, hogy nincs hely... Rosszul tettem I A külső sávról hirtelen elém vág, minden előzetes jelzés nélkül egy kocsi. Fék! Picit megbillenünk, s valami furcsa remegés suhan át előttem és a szélvédő között. Mintha ránk lőtt golyó suhant volna el ... — Vigyázz! - mondja a feleségem, persze későn. Már vigyáztam. Nem szólok semmit. A belső tükörben látom, hogy a zöld kocsi vezetője az öklét rázza rám, s nyomatékül megint villogtat. A korábban visz- szagyűrt ingerültség hirtelen áttöri a gátat. Ellep belül, átüt a bőrömön. Ég az arcom. Csak azt veszem észre, hogy kiabálok. Nem ismerek magamra. — Mit akarsz?... Nem látod, hogy fékeznem kellett?!... Nem látod, hogy nincs hely!... Nem ... — Kinek kiabálsz? - Néz rám oldalról a feleségem. Semmit sem ért — Itt jön, mindjárt rám mászik!. .. Még egy ilyen váratlan fékezés és belém rohan! — üvöltöm most mór tótott szájjal, mert az emberi rövidlátás, butaság és erőszakosság kivet- kőztet magamból. De közben táplálja a dühömet a saját gyöngeségem is. Az, hogy elhagyott a nyugalmam, amire olyan kényes vagyok. — Hagyd, hadd menjen - mondja a feleségem, mintha én nem hagynám, ha lehetne. Ez az ártatlan, női logikátlanság ebben a pillanatban olyan, mint a benzinnel való tűzoltás. — Te nem tanultál KRESZ-t? — Persze üvöltve kérdezem. — Én is levizsgáztam — veti vissza nagy nyugalommal. Sén csak a kettőzött igazságtalanságot érzem. Talán a mögöttem erőszakoskodó pártjára áll?! — Most is! — Kiáltom. — Mit most is? — Kérdezi. — Most is levizsgáztál! — Érzem, hogy ez azért erős, igazságtalan. Megpróbálom nyugodtan folytatni. — Hát nem látod, hogy nincs hely? Te se látod? Engedném már régen, az előbb is ... — El kell hallgatnom, mert újra szorosan mögöttem van és villogtat. Már nem tudok uralkodni magamon. Agyamhoz forróság kúszik. Néhány méterről fényszórózik a tükrömbe. Ha most elém vág valaki, az isten se ment meg! Gázt adok. — Mit csinálsz?! — Kiáltja ijedten a feleségem és kapaszkodik. - Nem látod?!... Nem látod?! Mór csaknem száznegyvennel megyünk! — Csaknem!?... Azúristenedet! — Most meg az dühít, hogy tegeződök az ismeretlennel. Ezt végképpen nem szoktam. Gyűröm vissza az indulatokat. — Értsd meg, rám jön, és nincs hely kitérnem. Ha hirtelen fékeznünk kell ... Életveszélyes, amit csinál ez a .. . — elhara: pom a „hülyét", mert az jött a nyelvemre. Éppen az enyémre!. . A megszégyenültség valamelyest magamhoz térit. — Amit te csinálsz, az nem életveszélyes?... - Mondja a feleségem. Rosszkor! — Amit én ... — magyaráznám, erőfeszítéssel törve le a számban lévő sziklából a szókat lassan, nyugodtan, de megint észreveszem, hogy a fényszórózó zöld Lada elért. Annyira megközelített, ahogy eddig még soha. Már a hűtőrácsát sem látom a visszapillantó tükrömben. Már nem a gondolat vezérel, hanem az indulat. Nyomni kezdem a gázt. Ez a kocsi bírja, nagyobb, szélesebb a kereke. Amaz kisebb, úgyis lemarad, — gondolom és igyekszem az indulat gomoly- gó felhőjéből kihúzni magamat. Ekkor veszem észre, hogy nemsokára lesz egy kis hely a külső sávon, majd oda beállhatok, és hadd menjen a fickó. De ehhez fékeznem kell egy kicsit, ekkora sebességgel a kihúzódás veszélyes.... Amire ezt végiggondolom, a zöld Lada egészen mögém jön, és hirtelen jobbra ő előz. Bevág közém és egy Trabant közé. Még jó, hogy nem kezdtem jobbra húzódni! - A szemét! Nézd a gyilkost! — Telitorokból üvöltök és szitkozódom.- Hagyd!... Hallod?! - Feleségem sírásán kiabál. Valami ördög belebújik a lábamba, és nyomja a gázt! Már száznegyvenen billeg a mutató. — Az- anyádúristenit!. . . Te disznó! - Szitkozódom és nem ismerek magamra. Nem én kiabálok így! Nem én vagyok ez a hisztérikusan üvöltő ember. Lehetetlen, hogy én ... A sebesség Luciferé lovagol a vasjószágon! És nincs még vége. Lassan mellém ér. Három kocsi egy- vonalban! Mindössze néhány centire egymástól. Akaratlanul is balra húzódok, de ilyen sebességnél vigyázni kéne. Megbillenünk ... — Jaj! — Feleségem csak ennyit tud mondani. Rajtam is furcsa érzés villámlik át. Erősen fogom a kormányt. A zöld Lada lassan elhagy. Jobbra nézek és látom, hogy a vezetője húsz év körüli suhanc. Mezítelen felsőtesttel, hanyag tartással vezet. Mellette hasonló korú lány ül. Ettől a látványtól csak még jobban fokozódik bennem a düh. (Ez is a silányságom következménye? A gépkocsi birtoklása a hiúságot, a jellem gyöngeségét erősíti, hívja elő?... Talán nemcsak erről van szó.) Az indulat valósággal elvakít, de még mindig vannak fokozatok fölfelé. A zöld Lada füstöl, erőlködik, érzem, látom. A suhanc elém is vág vissza a külső sávról. Fékeznem kell!... Fékeznem! - gondolom, de hagyom futni a kocsit. Nem, nem is én hagyom, valaki, valami bennem. Csaknem nekirontok a zöld kocsinak, mielőtt az még teljesen visszatérne elém. — Jaj! — Feleségem csak ennyit mond és kapaszkodik, szeme elé kapja a kezét. A zöld kocsi alig néhány méterrel előttem megcsúszott. Ide- oda jár a fara!... Fékezek. Még hátra is tudok pillantani a tükörből. Bízom a fékben is. De mi is megcsúszunk. — Jaj! - Kiáltást hallok. A „golyó” megint surranva húz át a fejem és a szélvédő között. Átvillan bennem, hogy nem fékezni kell. Leveszem a lábamat a gázról. A suhanc kissé eltávolodik, de még mindig bizonytalanul megy. Bennem reccsenés, csörömpölés... - Jajistenem! - A feleségem sír. Hogy mennyi hely van az időben!... Eddig nem is sejtettem. Gerincem körül jeges ujjak . . . „Elveszítette uralmát a gépkocsija fölött és . . Eddig nem nagyon értettem ezt az újságszöveget. Most felfogtam. Az autópálya is enyhén kanyarodott. Hát persze!... Ujjaim alatt nedves a kormány.- Huuu!... — fújom ki magamból a levegőt, hogy megkönnyebbüljek. Ekkor, igen, ekkor kellett volna észretérnem. Nem ez történt. Visszatért a látvány: a hanyag testtartásé suhanc fölényes tekintete. De azt látom, hogy aligha fogott föl valamit abból, ami történt! Már megint jobbra húz előttem, jobbra előz egy Skodát, amit utolértünk, S nem sokat teketóriázik, azonnal a Skoda elé vág, annak fölparázslik a féklámpája. Nekem is fékeznem kell, de aztán újra elönt a düh. Ez nem igaz! Ilyen nincs, — gondolom magamban, s valósággal gyűlölöm a suhancot.- Na megállj, te piszok! - üvöltöm, jelzek jobbra és gázt adok. — Mit csinálsz már megint? — Elérem!... Rögtön elérem a szemetet! — Neee!... Állj meg!- Azonnal elérem! írd föl a rendszámát! Hallod? írd majd föl. — Neee!... Állj meg! Állj meg, én kiszállok!... A gyerekek! — A pimasz! - Más gondolatom nincs, csak utolérni! Nyomom a gázt. Elhaladok jobbra a közénk került Skoda mellett. Még azt is látom, hogy a Skoda vezetője a fejére mutat... Igaza van — gondolom. Akár rám vonatkoztatja, akár a su- hancra. De nem lassítok. Elhagyom. Megközelítem a zöld Ladát. Ezúttal azonban nem megyek vissza a belső sávra, s a külsőn is van hely elég hosz- szan. Mindjárt elérem. — Hát megvagy! — Kiáltom. — Hagyd már, hadd menjen — feleségem csak suttog. — Elérem a nyomorultat! El én! — Ne... — alig hallom a szót. Hátul Ancsa sír, csuklások között mondogatja: Apu ne, apu ne... Dani hallgat mögöttem. Máskor mindig figyelmeztet a tizenháromévesek komolyságával: „Apa, szabálytalankodtál". Rendszerint igaza van, már mindent tud. Olyankor el is ismerem és elnézést kérek, vagy megköszönöm a figyelmeztetést. Most nem szól, de biztosan fél, nagyon fél. Növelem a sebességet. Nyugodt hangon mondom, mintha semmiféle veszély nem lett volna. — Vegyél elő papírt, ceruzát - de nem nézek oldalra, már jóval a száznegyven fölött remeg a mujató. — Én többet nem ülök melléd ... — mondja a feleségem kis csönd után. — Soha! Érted? . . . Soha többé . . . — Ne szipogj. . . Már itt is van. írd csak föl. Mellé értek. Füstöl, de rövid ideig velem tart. Versenyzőnk. Nem hallok, nem látok semmit, csak a suhancot! Ezúttal két kézzel fogja a kormányt, én eggyel. A másikkal mutogatok neki, fenyegetem ... Ez se fordult elő velem még soha. Gyorsít. Én is. A mutató lassan eléri a százötvenet. — Majd megmutatom én neked ! — üvöltök ... Mit mutatok meg? Hát ide jutottam? A szégyen és a düh keveréke hullámokban borul rám. Tovább nyomom a gázt. Százötven!... Ennyit nem bír a másik kocsi. Le is marad. Még egy darabig így hajtok. Fáj a talpam a gázon. Hirtelen el- ernyedek. Bár van hely előttem mind a két sávon, leveszem a lábam a gázpedálról.- Ne sírj - szólok halkan. Bűntudat tör rám. A zöld Lada füstölögve hagy el balról a belső sávon. Már nem érdekel. Az sem, hogy önelégülten mutathatja a kislánynak, milyen „menő fej” ő, milyen vagány. Nem is igyekszem gyorsabban, mintha sose láttam volna a zöld kocsit. Magamban azért hálás vagyok a sárga Zebunak, a kedves vasjószágnak, hogy egyetlen porcikája se hagyott cserben nagy silányságomban. A százas tempó cammogásnak hat. Kutatom magamban a buta indulat okait. Anélkül, hogy fölmenteném magam, világos, hogy a húszéves fiú látványa a volánnál, aki talán az apjától kapta érettségi után vagy még előbb a kocsit, önmagában nem tett jót. A saját kocsi nekem máig fölfoghatat- lan csoda, s hihetetlen tény (marad, akármeddig élek is, akárhány kocsim is lesz még. A vezetés csodája negyven éves korban, mögötte az adósságok ... Mindez neki semmi! Nincs fedezete a száguldásnak, az élménynek, s így öncélú! Föl se fogja, csak használja, akár a levegőt, a vizet, az örömöt... Fékcsikorgás térít magamhoz. Féklámpák piroslanak föl előttem. Már előbb fékezett a lábam, mint én fölmértem, mi történt. Mind a két sávon zsúfoltság. Reccsenéseket is hallok. Lépésben megyünk. Több kocsi kióvakodik a leállósávra, összekoccantak a hirtelen fékezésnél. Színes műanyagtörmelék csillog. A külső sávon haladó kocsik balra jeleznek. — Történt valami — mondom, és a zöld kocsi jut eszembe. Elönt a forróság. Egész lassan megyünk. Már látszik is valami. A külső sávon egy gépkocsi fekszik keresztben, kerekeivel fölfelé. — A zöld Lada! - Mondom, mondja valaki a számmal, pedig már látom, hogy sárga Wartburg. Rendőrök is vannak. Rengeteg holmi szétszóródva. Valaki pokróccal letakarva fekszik. Visszatér agyamba a sikoly, a csörömpölés. Ancsi és Dani mond valamit. Semmit se értek. Lépésben hajtok el az összetört, felborult kocsi mellett. Remeg a kezem. A legközelebbi pihenőnél megállók. Kiszállunk. Sokáig nem szólunk egymáshoz.- Fölírtad a rendszámot? — kérdezem, de nem nézek a feleségemre.- Föl...- Tépd el! — Ezért volt az egész?!- Ezért! - Az én hangom nem csattan. — óóóó!... - mérgesen tépi, marcangolja a papírt. Azt is mondanom kéne, hogy megbuktam. Magamat is föl kéne jelenteni. Fülemben recsegés, kiáltások. Mellemben sötét csomó keményedik. Hátha az a fiú, akit én... Dani, Ancsi nevetve szaladgál. A táj már kezdi levetni a nyár színeit. Augusztus közepe van. Füstszag csap meg, égetik a tarlót. — Tovább te vezetsz — mondom és erőszakkal próbálok megkapaszkodni a külvilág látványaiban. Kiss Dénes Visszapillantó tiikir