Dunántúli Napló, 1978. január (35. évfolyam, 1-31. szám)
1978-01-22 / 22. szám
DN HÉTVÉGE 8. IRODALOM - MŰVÉSZET 1978. JANUÁR 22. „A századelő talán legtalányosabb, sokáig mellőzött, félreismert festő-óriása Csontvá- ry ' Kosztka Tivadar (1853— 1919.)... Hosszú felkészülési idő után teljesedett be festői elhivatottsága, a kitűzött cél, hogy a legnagyobbakkal versenyre kél ..." — olvasom a pécsi Modern Magyar Képtár katalógusában. Pécsett, a róla elnevezett múzeumban találhatók lenyűgöző hatású alkotásai. Közülük a híd Mosztárban című képet nézegetem. 1903-ban festette a művész. Nagysága 92x185 cm. Csaknem két négyzetméteres a kép. A megfestett táj nagyságához képest igen kicsiny felület. Hatalmas kiterjedésű tér élményét kelti. Egy jugoszláviai kisváros, Mosztár egyik jellegzetes részletét látom. Elgondolkodva nézem. Képzeletben én is megteszem az utat, amelyet a művész feltehetően végigjárt, amikor megfestette képét. Zegzúgos, kanyargós utcákon lépdelek. Felettem forrón tűz a nap. A házak árnyékába bújok az izzasztó napsugarak elől. Kevés emberrel találkozom, mintha kihalt lenne a város. Pedig pz csak látszat. Hűs szobák falai rejtik a város lakóit. Néha megállók egy-egy érdekes régi ház előtt. Megnézem jobban a ház szokatlan formáját, megtapogatom málló köveit, végigsimítom kezemmel kapujának repedezett Csontváry Kosztka Tivadar: Római híd Mosztárban CSONTVÁRY KOSZTKA TIVADAR Római híd Mosztárban c. festménye deszkáit. Majd lassan tovább megyek. Pár házzal odébb megszakad az utca kanyargása. A Neretva folyó partjára érek. Csodálatos látvány tárul elém. Megállók és széttekintek. Az eddigi szűk utcák zárt világa szélesen nyújtózó térré változik. Hosszan kiterjed, előrenyúl a távolban kéklő hegyekig s jóval azon túl is. Itt állt egykor a festő is. Szemével beitta ő is a látványt. Megragadta a táj szépsége. Festékeket, ecseteket és vásznat vett elő. Megfestette az eléje táruló tájat, sajátos ragyogó napszíneivel, és kifejezte sajátos egyéni érzéseit. Szigorú, logikus szerkesztéssel alakította képét, és a reális tájat úgy festette meg, mintha álmodott volna. A kép alján a folyó sötétlő vize kavarog, és mossa, koptatja a csúszós, repedezett sziklatömböket, amelyek a víz szélén emelkednek ki rendezetlen összevisszaságban. Felettük, a kép baloldalán, faragott kövekből kirakott partszakaszt látok, erős vaskorláttal. Innen nyílik egy kissé lejtős, szűk kis utca. Egyik oldalán magasra nyúló házak húzódnak. Falaik fehéren szikráznak a sugárzó napfénytől. Ahová nem ér él a napfény, ott sötét árnyékok kúsznak elő. Az utca másik oldalán alacsonyabb házak állnak. A házsor előtt egy fa szellőzteti lombját, mögötte bokrok zöldellnek. A kép középpontjában a folyón átívelő karcsú kőhidat látom, rajta néhány siető emberrel. Egy ember éppen a szamarát vezeti a szemközti part felé. Mögöttük a háttérben egy felmagasodó hegy húzódik sötét tömegével. A híd másik végénél, a kép jobb oldalán újabb házsorok kezdődnek. Kisebb-nagyobb házak váltakoznak. Távolabb a szélesen terpeszkedő épületek között karcsú minaretek törnek az ég felé. Jobbra lent a parton két tömzsi ház ül a sziklatömbök tetején. Alattuk, néhány vízesés ömlik a folyó vizébe. Arrébb, egy kiugró sziklán egy kuporgó emberalak. Lent a hömpölygő vízen viliódzik a fény. Amikor síkon, messzenyúló réteken állok, vagy fent, egy sziklabérc ormáról tekintek szét, mindenütt a tér anyaggá formált volóságával találkozom. Szemem óriási távolságot ölel át, melynek végtelenbe nyúló záróvonala a horizont, hol az ég találkozik a földdel. Ebben a kimondhatatlan nagyságú térben a természet változatos, embert lenyűgöző sajátos szépsége uralkodik. Ezt érzem Csontváry festménye előtt is. A művész a valóságot ölelő tér nagyságát örökítette meg képén csodálatos színekkel. Sajátos színvilágával a tér végtelen kiterjedését rögzítette véges felületen. Pirosak, sárgák, barnák, kékek és zöldek változatos árnyalatai ragyognak tisztán a festményen. Mennyi munka, küzdés és érzelem feszül a vásznon a látványba rögzítve! Számtalan gyötrődés, művészi átélés, érzelmi kinyilatkozás árán született ez a kép. Ezt érezni kell a festmény előtt állva. Ilyenkor nemcsak a természet nagysága előtt hajtunk fejet, hanem a természetet, a valóságot megörökítő és megváltoztató ember előtt is. Szatyor Győző B 1 1 r l l ri :J ' I r I rí Lehet kord bársonyt kapni? song a lakásban a telefon. Fölemelem a kagylót: — Halló — szólok a készülékbe. Gondolom, ennyi udvariasság elegendő. Valaki rámcsöngetett, jelzem, hogy a kapcsolat létrejött, várom a bemutatkozást. Ha lányom venné föl a kagylót, azt mondaná: — Tessék. Itt T-lakás... — Még jóhiszemű, nem ismeri a technika meglepetéseit, kiszámíthatatlanságát. A vonal túlsó végén kellemes női hang szólal meg: — Lehet önöknél kordbársonyt kapni? Meglepődöm. Nem értem jól a szavait. Visszakérdezem: — Micsodát? Válasz helyett visszafojtott kuncogás hallatszik a készülékbe. — Kordbársonyt? — ismétlem meg a szót. — Milyen színben és hány métert parancsol? — Már-már belemennék a játékba, amikor halk kattanást hallok, a kagylót letették. Csüggedt vagyok és szomorú. Valaki elveszített egy forintot. Fölhívott egy számot, egy pillanatra kikapcsolt a munkából, némi bosszúságot okozott, és semmi több. Ha lúd, legyen kövér. Ha valaki telefonbetyárságra adja a fejét, legalább legyen szellemes. Nem szeretem a kellemetlenkedőket. Nem szeretem az éjszaka fölcsöngetőket. Nem szeretem a telefon névtelensége mögé rejtőző otrombaságokat. De a játékos ked- vűeknek, a magányosoknak, a kapcsolatkeresőknek, a szellemesen tréfálkozóknak megbocsátok. Talán azért vagyok engedékeny, mert magam sem vagyok ártatlan az ügyben? A pesti egyetemi évek alatt gyakran megfordultam egyik évfolyamtársam lakásán. Az egyik szobában, az asztalon telefon állt. Valamelyik unalmas délutáni előadás után megakadt a tekintetem a fekete készüléken. Előző este a Warenné mes- térségé-t láttuk a színházban. Ismert, kiváló színésznő játszotta a címszerepet. A telefonkönyvből kikerestem a nevét és a telefonszámát. — Itt a Szabad Színpad szerkesztőségéből beszélünk — kezdtem. — Gratulálunk a művésznőnek o nagyszerű alakításért. Kérjük, tegye lehetővé, interjút készítsünk önnel ... Egy pillanatig sem zavarta, hogy nem volt ilyen nevű lap, nem kért egy nevet, egy címet, valami biztosítékot. Megbeszéltük a találkozást: két nap múlva, előadás után a művészkijárónál várjuk. S mi vártuk, csak éppen az utca túlsó oldalán, egy üzlet kirakata előtt. Az üvegben lestük, amint kilép az ajtón, megtorpan a lépcső tetején, körbepillant, hitetlenkedve az órájára néz, a füléhez emeli, néhány percig föl-alá sétál, aztán bosszúsan, fejét magasra tartva elsiet. A következő alkalommal egy hegedűművész nevén akadt meg a telefonkönyvben a pillantásunk. Bemutatkozáskor csak a nem létező lap címét cseréltük egy másik nemlétező lap címére. — Kérem, itt a Szabad Zene szerkesztőségéből beszélünk. Egy Chopinről szóló cikk fölött gyötrődünk ... — Valamely adattal állhatnék rendelkezésükre? — kész- ségeskedett a hegedűművész. — Nem . . . Nem adat hiányzik, hanem a hangulat. Valahogy nincs kedvünk az írásra. Ha egy kis Chopin-zenét hallhatnánk, talán jobban menne. Ha ön muzsikálna nekünk . .. — De hogy képzelik ezt, kérem? Egyik kezemben a hegedű, a másikban a vonó. A telefonkagylót hogyan tartsam? Elkapott a szerencsejátékos merészsége: — Bizonyára van a közelben egy családtag. On csak hegedüljön nekünk, s valaki tartsa a készüléket.. . És perceken át hallgattuk Chopin édes zenéjét, a hegedűművész játékát, „élő adásban”, a telefonon keresztül. A siker még merészebbé tett. Az emberek jóhiszeműsége — vagy hiúsága? — úgy látszik, nem ismer határt. Egy ügyvéd irodáját csöngettük föl. Az ügyvéd felesége vette föl a kagylót. Ez egy pillanatra meglepett, de a játszmát, éreztem, végig kell játszani. — Kérem szépen, én egy szerencsétlen vidéki billiárd- asztaljavító vagyok — igyekeztem a hangomat mélyre szorítani —, elhagyott a feleségem. Válni akarok. A doktor urat szeretném megkérni, hogy vállalja el ügyemet... Az ügyvédné, úgy látszik, gyanakvóbb és gyakorlatibb érzékű volt, mint a színésznő és a hegedűművész együttvéve, mert megkérdezte: — És mondja, ki ajánlotta önnek a férjemet? Erre valamit válaszolni kellett, csak azt nem tudtam, hogy mit. — Tetszik tudni, van nekem egy kedves barátom, egy cimbalomhangoló ... — hebegtem. Az ügyvédné egyre gyanakvóbb lett. Éreztem, ha ő kérdez, és nekem kell válaszolni, akkor kicsúszik lábam alól a talaj. Gyorsan folytattam: — És egyébként is szeretném személyesen fölkeresni önt, illetve nem is önt, hanem a doktor urat. És vinnék egy kis finom borjúhúst. Tetszik tudni, nagyon szeretem a borjújavát jóasszony módra. És akkor mindent szép csöndesen megbeszélnénk. Mert nagyon el vagyok óm anyátlanodva ... Csak mondtam, mondtam a szavakat, nehogy közbe tudjon szólni a hang a vonal túlsó végén. Már azt se bántam volna, ha valami gorombát mond, és lecsapja a kagylót. Csak legyen vége már ennek a szorongató állapotnak. Ehelyett váratlanul, megváltozott hangon, selymesen, lágyan turbékolva megszólalt az ügyvédné: — Na, igazán, kedves Laci, ne vicceljen már... Mondja meg végre, hogy maga az... Tudja hogy nincs itthon a férjem ... Vártam már nagyon... Elképedtem. Megremegett a készülék a kezemben. A hajó kormányosa érezhet hasonlót, amikor olyan vizekre fut, amelyeknek már nem ismeri a mélységét. Abbahagyom az emlékezést. Nem ötleteket akartam adni mai, kezdő telefonbetyároknak. Csak a kalózlobogó alatt hajózó hajdani kamasz lelkiismerete szólalt meg. Nem tudom, más hogy van vele, nekem a kord bársonyról valahogy ez jutott eszembe. fejU, fiU/ Fiatal költők Meliorisz Béla Archaikus torzó Eljött a tiszta évad s tajtékos combjaid gyönyöre ha fölparázslik bennem a tűnő időn leng át szerelmem De akkor is ha panaszra nyílik a szád reneszánsz hódolatom biztos koronád 0 Adám Erika Elveszett szerelmem Szerelmem aranypénz, Csókkal fényesítem, Tenyerembe raktam, Markom gyűrűjébe Addig takargattam, Mikor végre mégis Félve kinyitottam, Tolvaj szarka leste, Tenyerem kereste, Későn csuktam össze, Elvitte az este. Pálinkás György Szerelmem, Kátya (K. S. kőfaragó és képíró beszélgetéseiből) kérem szépen ez itt a nagy korong s ami átmetszi szintúgy (aztán visszafordulsz és legyintesz) nem fontos nem fontos Nélküle semmi Csordás Gábor Térkép Ormánság: kalács-karika tavaszi lápok illata magvát oltalmazó szemérmes zöld mező göndörödő tolnai halmok vízbe merült fekete lombok berogyott temető melles kis szerető Zselic: szántásba haropó, zöld lobogás betyárfogó combjaid közt a hűs völgyben rablott ezüst ölelj meg Marcsám úgy szakad rád e tölgyes madárfüttyös ország mit nem lát más leány autóbusz ablakán Nagy Gyula azért azért hogy itt vagyok s homlokomon félelem mezítláb és gyalog a ragyogást képzelem bőrömre karcolom gondolatom ékeit poros pásztorboton ifjú suhintás segít gyöngyfogú hajnalok virágait tépdesem azért hogy hallgatok szemeidet kérdezem
