Dunántúli Napló, 1978. január (35. évfolyam, 1-31. szám)

1978-01-15 / 15. szám

1978. jANUAR 15. IRODALOM MŰVÉSZET DN HÉTVÉGE 9. N em azokról az unat­kozó gyerekekről van szó, akik kicsúzlizzák az utcai lámpákat, letépik vagy szétszerelik a nyilvános telefo­nok hallgatóit, kitapossák a fa csemetéket, a vonatokon föl - hasogatják o bőrüléseket. Nem is azokról, akik bandákba ve­rődnek, garázdálkodnak. Pedig hányszor hallunk arról, hogy derék, becsületes, dolgos szü­lők hitetlenkedve nézik, amint fiacskájukat elvezeti a rendőr. Nem értik, hogy történhetett; a csemete ellopta papája kocsi­ját, haverjaival megerőszakol­tak egy nőt és összeverve ott­hagyták valahol az út mentén; vagy csak „heccből" betörtek valahová, „heccből" úgy meg­ütöttek valakit, hogy azt kór­házba kellett szállítani stb. Nem róluk akarok beszélni, hanem azokról, akikből ők let­tek. Ugye, mindannyian ját­szottunk már kiscicával: az ál­lat hempergett, harapott, ug­rált, karmolászott, öröm volt nézni. Aztán az emberbe hir­telen belényilall a gondolat; és ha ez a macska hirtelen tízszeresére nőne? Hová mene­külhetnék a vérengző fenevad elől? Ilyesféle érzésem támad néha á játszótereken. Úristen, ha ezek az ártatlan, három- és négyéves potykák hirtelen meg­nőnének, hová menekülhetnék előlük? S a dologban az a ré- mületes, hogy a gyerekek való­ban megnőnek. Négyéves kislány kétéves hú­gát híntáztatja. A hinta száll, a nővér kacag, a csecsemő kétségbeesve sikoltozik és ma­radék erejével fogódzkodik a láncba: csöppnyi szemében ha­lálos rémület. Az anyuka se­hol. Talán bevásárol, vagy főz. vagy mos — az idősebbre bíz­ta a kisebbet. — Mit csinálsz — szedem le a hisztérikuson zokogó poron­tyot a hintáról — nem látod, hogy sir? — látni látom — nyelvel vissza a kislány — de ő sem hagy minket aludni, hát én se hagyom játszani. jövő kacagásra fakad a négy­éves. Mikor észreveszi, hogy fenyegetően közeledek, arrébb karikáz. Szemem sarkából fi- gyelem. Egy pillanat, és mar csörömpöl is a következő autó Elkapom a frakkját, elmagyaro zom, milyen kárt tehet a ki sebben, meg hogy szépén kell játszani, stb. — sunyin hallgat. Az alkalomra vár. — Az nem a te játékod! — csattan fel hirtelen, odarohan Unatkozó gyerekek Tolón nem is gondolnánk, micsoda indulatok munkálnak ezekben a pirinyó lényekben. Teljesen felnőtt, gonosz indu­latok, csak a leplezésükkel van még egy kis hiba; — ki tudja, akarják-e majd később egyáltalán leplezni? Az egyik kiskölyök — négy­éves forma — háromkerekű tri­ciklijével állandóan nekihajt az autókat tologató kisebbeknek. S ha az autócska fölborul, vagy sikerül jól oldalba vágnia a gyereket, esetleg át is ment valamelyik kerék a kicsi lábán — gyöngyöző, tiszta, szívből az egyik aprósághoz, kirúgja kezéből a talicskát. — Nem az ö játéka volt — magyarázza nekem a bizonyítványát. — Talán tiéd a talicska? — kérdem, valahogy legyűrve há­borgásomat — Nem, de nem is az öve — hangzik a válasz, és körül­néz a gyerek, most kivel ko- miszkodhatna. Az anyja, ter­mészetesen, sehol. Az a gya­korlat, hogy amint a gyerek le tud menni egyedül a lép­csőn, nem jönnek le vele a szülők a térre, hanem elinté­zik annyival a nevelést, hogy időnként lenéznek az ablak­ból, szem előtt van-e a cse­mete. S aztán csodálkoznak, ha előbukkannak a gondok. Ez a kisfiú például csak azzal a játékkal tud otthon játszani — panaszkodik a mama — amit a húgától elszed. Es „hiába minden". Hamar kide­rül, mi értendő a mindenen: „Az apja tegnap is úgy meg­verte, hogy nem tudtuk beültet­ni a kádba a sebek miatt, mégis ilyen rossz” — az óm, de én még egyszer nem lát­tam, hogy az apuka lejött volna a térre a fiával játszani. Mert ezekben a porontyok­ban tenger az energia. Irányi tani kell őket, idejében észre­venni a bajt, és rögtön orvo­solni. Semmit ér, ha magára hagyom a fiam és aztán jól megverem, mert panasz tá­madt miatta. Azt mondják, baj van azzal a gyerekkel, amelyik nem tud két színes kaviccsal remekül eljátszogatni. Lehet, hogy így van, de azért még­sem lehet az egész nevelést a színes kavicsokra bízni. Mert a gyereknek elsősorban arra van szüksége, amit a leg­szebb játék sem adhat: a szü­lő szeretetére, féltő gondosko­dására. Ha szaladni akar a prücsök, szaladjon, ha hintázni szottyan kedve, hintázzon, ha fogócskázni, bujócskázni, ósóz­ni, kisautót tolni; tegye; csak egyet nem szabad: unatkozni. Mert talál ö magának szóra­kozást, s kinek nem futkos a hideg a hátán, ha azt látja, a gyerekek tépdesik egy bogár szárnyát. Szunyogh Szabolcs ■M ■■ü Csingiz Ajtmatov Korai darvak A fegyverek valahol messze- messze dörögnek attól a kis kirgiz falutól, ahol Ajtmatov legújabb regényének története játszódik, a hóború kemény megpróbáltatásait azonban az otthon maradottak is érzik, fel­nőttek és gyerekek egyaránt. A fronton harcoló férfiaktól ritkán érkeznek levelek, annál több a gyászjelentés. Kevés az éle­lem, hiszen a földnek csak egy töredékét tudják megművelni. Az iskolában még szalmával sem fűthetik be minden nap a kályhát. 1943 koratavaszán vagyunk. Ajtmatov ebben a művében azoknak a gyerekeknek a sor­sát írja meg, akiket a nehéz élet szinte egyik napról a má­sikra kiragad a gyerekkorból, s kamasz fővel felnőtté érlel. A kis Szultónmurat és két is­kolatársa egy időre becsukja a tankönyvet, mert közeleg a ta­vasz, a földet valakinek fel kell szántani, be kell vetni, hogy több kenyeret adhassanak a harcoló katonáknak, a szűköl­ködő országnak. A regény központi alakja Szultónmurat. Olyan gyerek, mint a többi, talán csak annyi­ban üt el társaitól, hogy érzé­kenyebb, képzeletvilága színe­sebb. Tipikus Ajtmatov-hös, ki­csit emlékeztet a Fehér hajó kisfiújára. Az első szerelem, amit a kis Mirzagul iránt érez, egész lényét átjárja, ragaszko­dása a lányhoz, szégyenlős fél­tékenysége teli van a felnőt­tektől ellesett gesztusokkal, de a tiszta, őszinte vonzalom sajá­tosan a kamaszlélekből fakad, együtt jár azzal, hogy koránál jóval érettebben gondolkodik, a fronton harcoló apja példá­ja és embersége lebeg előtte. akinek lovaival most neki kell szántani az akszáji sztyeppet. A három fiú derekasan dol­gozik a meg-megújúló hóesés­ben, a környéken feltűnő korai darvak láttán öröm tölti el őket: nem hiába fáradoznak, nem hiába vállalták a felnőt­teket is próbára tevő munkát, a messziről érkezett madarak — mint azt a néphit tartja — bő termést jósolnak. Ekkor még egyikőjük sem sejti a hamaro­san bekövetkező tragédiát. Egyik éjszaka fegyveres lótol­vajok törnek rójuk, megkötözik a három fiút, s a nagykeser­vesen felhizlalt lovak közül né­gyet elhajtanak. Düh és elkese­redettség osztozik Szultánmu- rat szívében, kiszabadítja ma­gát és társait, s apja lován a tolvajok után vágtat. A harag és o bosszú hajt­ja, hiszen a tolvajok tettével minden tervük összeomlik, nem lesz mivel tovább szántani, nem lesz kenyér sem nekik, sem a katonáknak. Szultónmurat ér­zi, hogy a rablók nemcsak őket lopták meg, hanem mindenkit, akinek köze van a földhöz. Mikor utoléri a tolvajokat, azok lelövik a lovát, Szultónmurat tehetetlenül, összetörve magá­ba roskad. De ahogy észreveszi a lótetemre leselkedő éhes far­kast, a düh és a gyűlölet erőt ad neki, szembeszáll a fene­vaddal. Nem engedi meggya- lózni apja lovának tetemét, még akkor sem, ha élete forog kockán. Nem tudjuk, ki győz, Szul- tánmurat vagy a farkas, a tör­ténet ezzel a vágással véget ér. Csupán Szultónmurat elszánt­ságából sejtjük, hogy mi lesz a küzdelem kimenetele. Két kis történetet mesélnék el, amelyek fölött legföljebb eltűnődhet az ember, vasárnapi újságolvasás közepette. Leg­följebb. Mert e tényeken vál­toztatnia — aligha sikerül. Nos, az egészségügyi intéz­mény gépkocsivezetője — mint minden más rendes dolgozó munka után hazatért pihenőre kiscsaládja körébe. Levetkőzött, belépett a papucsába, kiment a fürdőszobába, belenézett a tükörbe, vágott néhány gri­maszt s a szét, illetve össze­szaladt ráncokból rájött, hogy egy napot ismét örgedett. A csap csobogásán át hallotta feleségét, amint vacsorához hív­ta és figyelmeztette, „... a vi­zet feltöröld a földről, mert nem takarítok örökké rátok, a gyereket meg kapd el, mert már este nyolckor sem aka- ródzik hazasétálnia az utcá­ról ...” A sofőr dünnyögött valamit, megvacsorázott, egy ideig csendes nemtörődömség­gel nézte a tévéműsort, rágyúj­tott, a hamut gondosan a sző­nyegre hullajtottá, majd előre­hajolt és befújta a fotel aló, ahogy ez illő is. A képernyőn éppen egy szolid (nyugati!) jelenetet látott, amikor is a szőke Mabei hosszas vetkőzés után leheveredett a nyikorgó FOBUHA-heverőre és magá­ra rántotta a magatehetetlen bajnok kinézésű férfit, később megszólaltak a tévé-híradó har­sonái, ekkor a sofőr melegítő­be bújt, hóna alá kapta a plé­det, melegen elbúcsúzott csa­ládjától és kint a ház előtt — lejtőre állított — mikrobusz ülé­sén megágyazott magónak. gondosan ügyelve arra, hogy a motor le ne álljon, mert reg­gel nem tudja beindítani. Ezt könnyedén megoldotta olykép­pen, hogy mezítelen talpával, mintegy madárfogás gyanánt rátapadt a gázpedálra. Kovács Sándor Nászay Csilla: Szamosújvár Á vers születése Diófa Szép ha ki idejében ültet diófát árnyékába ülhet betakaríthatja gyümölcsét és remélheti hogy az a bizonyos hat szál deszka is kikerül belőle De még szebb ha ki már biztos benne hogy nem ülhet árnyékába o diót sem törheti föl s az is mindegy milyen fából tákolják össze a végső ágynak valót és mégis ültet diófát sőn? Mert ha valaki mondjuk harmincévesen ültet diófát, vígan megérheti a termést. De túl az ötvenen? Hol leszek én már, amikor ez a diófa, ha megmarad egyáltalán, te­remni fog? A praktikum ké­szen kínálta az önző gon­dolatot; ilyen korban már nem érdemes veszkölődni diófaültetéssel, mert még az árnyékába se ülhetek, nem­hogy a diót feltörjem. Az ön­ző motívumhoz más eszme- futtatások is járultak, pozití­vabbak, s már földerengett a versgondolat kettőssége: a fa tényleges elültetése, és mindjárt az is, hogy a dió­fát akkor is el kell ülteni, ha mások élvezik az árnyékát és gyümölcsét; más szférába áttéve a motívumot: az em­beri tevékenységet olyan fo­lyamatossággal kell végezni, hogy a magam hasznán túl másnak is hasznára legyen. Aztán a szóval ki sem mon­dott legfontosabb tétel követ­kezik: nemcsak magunknak- magunkért élünk; hasznos­szép munkánkkal biztosítjuk az emberi alkotás örök folya­matát. Az egyes ember véges- ség-tudata csak úgy bírható ki, ha az arasznyi létünkben elvégzett munkánkra utódaink azt mondhatják: érdemes volt élnünk. Életemben két alkalommal ültettem diófát. Először 1952-ben feleségem családi házának kertjében tettem földbe egy csemetét; ám nagyon kezdetlegesen ül­tethettem el: három hónap múltán teljesen elsorvadt. Az is lehet, hogy a természet bosszúja volt a csemete gyors kipusztulása; ui. én nem azért ültettem akkor diófát, hogy fölcseperedvén, teremjen, ha­nem csak úgy, a szimbólum kedvéért, meg hát hely is volt a kertben. A diófa jelképé­ben természetesen a leg­ősibb motívum is benne fog­laltatott: a hosszú élet; mert amilyen sok idő kell ahhoz, hogy kiterebélyesedjék, olyan hosszú a fa élettartama is; és persze, sokáig él, aki ül­tette . . . Ehhez a gondolat­hoz kapcsolódott a népi mon­dóka is, ami csakis jókíván­ság lehetett: „Adjon Isten minden jót, Diófából koporsót." Vers azonban nem szüle­tett a fenti ültetésből. Másodjára 1975-ben fo­hászkodtam neki az ültetés­nek, balatoni nyári házunk udvarán. Tíz éven át halogat­tuk az ültetést; minden ta- vaszon-őszön rebesgettük, hogy kéne már ültetni, nem szabadna így parlagon-bozó- tosan hagyni a telket, hiszen úgy fest, mintha nem lenne gazdája. Addig-addig csipkedtük magunkat, míg végre neki­láttunk, s a cseresznye, szil­va, alma mellé egy diócse­mete is a földbe került. Mór ültetés közben meg­fordult a fejemben, vajon ered­ményes lesz-e ez a második ültetés? Aztán: nincs-e ké­A vers gondolata minden külső cifraság nélkül kíván hatni az értelemre, érzelgős nosztalgia nélkül. Ezért olyan puritán a megfogalmazása. Egyetlen, többszörösen össze­tett mondatból áll; az elő­készítő ténymegállapítást ugyanennek a ténynek foko­zása követi; majd a záró­akkord magasba emeli az egyedül lehetséges és értel­mes emberi cselekvést: De még szebb ha ki már biztos benne hogy nem ülhet árnyékába és mégis ültet diófát. Pákolitz István Néhány különös hiánycikkről Talán ugyanezen az estén, egy másik intézmény — szintén csak derék dolgozója — vala­hol a város túlsó végén egy bérház emeleti lakásában csen­desen elmélkedett a sötét szo­bában: reménykedhet-e még abban, hogy megszerzi a Kiváló dolgozó kitüntetést, amely tud­valevőleg áll egy piros doboz­ból, továbbá egy zománcozott piros ötágú csillagból. És nem egyet. Hármat. — Nincs. Sajnos, kifogyott. . . Ezt a választ kapta tegnap is, ma is és lehet, holnap is, tekintettel arra, hogy kitünte­tést forgalmazó bolt nem sok van Pécsett. A székre terített zakójában ott van 150 forint, ez elegendő lenne a három ki­tüntetésre, hiszen a forgalmi értéke egynek-egynek mindösz- sze 36—38 forint, valóban ba- gatell. Öt bízta meg a válla­lat, szerezze be a csillagokat három dolgozó részére, az ün­nepség is már közeledik, és már felrémlett előtte a kép. amint az igazgató, kitüntetés helyett, hátbaveregeti a három dolgozót és majd azt mondja „Csak így tovább elvtársak, csak így tovább ..." Egy hétig aludt a mikrobusz- ban a sofőr míg végre szer­zett egy új önindítót. Egy hétig kilincselt a bol­tokban a csillagfelelős, míg megszerezte végre a három csillagot. Hogy miért lett hiánycikk a Kiváló dolgozó kitüntetés, azt csak a jóég tudja. Semmikép­pen sem azért, mert ott osztot­ták szét, ahol az önindítót gyártják, vagy beszerzik. Azért meg főleg nem, mert a csil lag-gyártó vállalat kiosztotta valamennyit saját dolgozói kö rében. Mindenesetre a hiánycikk-lis- * ta ismét bővült két „cikkel" És ki tudja még, mi vár ránk?

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents