Dunántúli Napló, 1978. január (35. évfolyam, 1-31. szám)
1978-01-15 / 15. szám
DN HÉTVÉGE 10. RIPORT 1978. JANUAR 15. Huszonnégyemeletes falu... A folunyi ház „főportája" a lift Ez pedig egy mellékutca Ferike már az új házba született Kilátás a városra a 19. emeletről Akkor este —r két hete éppen — a tévé órája éjfélt mutatott, összeütöttük a poharakat, aztán leszaladtunk a lépcsőn ki az utcára és a tíz- és - négyemeletes bérházak között elszabadult valamiféle össznépi téboly, ami ugyan mégis szép volt, az emberek kiálltak az erkélyre, kitárták az ablakokat és sikoltoztak, füttyöget- tek, kiabáltak, énekeltek, a gyerekek indiánüvöltéssel harsogták túl a felnőtteket, csillagszórókat, petárdákat dobáltak le az utcára, fazekakat vertek főzőkanállal, lábosfedőket használtak cintányérnak, egy mezítelen felső testű férfi az erkélyen oly retteneteset ordított, mint egy szép sörényű oroszlán, egy másik pedig pizsamában, kalapban, papucsban rohant ki a kapun, beült a kocsijába és rá könyökölt a dudára, szaloncukrok, almák, narancsok repültek ki az ablakokon, és amikor a Szliven Áruház elé értünk, fölnéztem a huszonnégy emeletes betonhegyre és majdnem sírva fakadtam. Újra — már ki tudja hányadszor —, de most ismét megcsodáltam ezeket a piros, kék, lila, zöld, aranysárga, szalmasárga, neonfehér apró négyzetek valóságos özönét, amelyet egy láthatatlan óriás szórt fel a fekete égbolt bársonyára. Mert az épület kontúrja elmosódott a sötétben, csak az ablakok és erkélyek gyöngyfüzére kúszott a magasba, amin túl már az úristen lakik, vagy talán az sem. Én belebolondulok a színekbe, még a ripacs-rikító rózsaszínbe is akár, azt hiszem a melegség miatt, ami árad a színekből az emberre. Aztán kora délelőtt már leszürkül minden, hétköznapivá válik ez a betonóriás, anélkül, hogy nagyszerűségéből valamennyit is veszítene, Átmegyek a túloldalra, aztán visz- sza a keleti homlokzat alá, fölnézek és riasztóan aprónak érzem magam. Bemegyek a postahivatalba — amely „mellesleg” a kiváló hivatal címet viseli — a kissé túlfűtött előtérben két telefonfülke van, egyiknek ajtaja nyitva, középkorú nő telefonál: ......Igen, igen . . . megmondtam neki. Ne félj mama, leszedtem róla a keresztvizet. . Mit? Neeem . . . Csak megmondtam neki, pakolj, vidd a cuccodat és takarodj ahhoz a Cafkához.. . Tudod mama te is, hányszor visszakönyörögte magát . . . Most vége. A lakást én kaptam, most már tőlem akár fejre állhat. . . Hétvégén hazamegyek mama és akkor majd .. A legfelsőbb emeletek valamelyikéről lenézek a játékkoc- ka-házakra, utcákra, a benzinkút menti tízemeletesek is elvesztik méltóságukat, távolabb — az Uránváros épülettömbjei palaszürke ködben úsznak, riasztóan sűrű a por és az autók okozta füst. A szobrász- művész a huszonkettediken lakik negyedmagóval egy saroklakásban, vagyis másfél szobásban. — Megfelel nektek ez a huszonkettedik emelet? — ... Már a szép kilátás miatt is. Gyere ki az erkélyre, már besötétedett, nézd ezt a sok fényt. . . Nem tudom miért, de volt egy olyan érzésem, hogy nyugati irányban nem sok látnivaló akad, s amikor ideköltöztünk, akkor meglepődtem, hogy milyen hosszan elnyúlik ez a város . .. — Egyik lakó azt mondta, nem mer kilépni a balkonra, mert hihetetlen tériszonya van és idegesíti, hogy az ablakon át csak a felhőket látja .. — Engem nem zavar ez a magasság. Még a szüléimét sem, pedig hát Bolyban élnek földszintes házban és mégis, amikor meglátogattak bennünket, anyámnak egyenesen tetszett ez a környezet. — Vannak ismerőseid a házban? — Olyanok, akiket régebbről ismertem. Egyébként sok színész lakik a házban, köztük balettosok, aztán színházi zenészek, aztán rendőrökkel is találkoztam már a liftben, és akik hajnalban indulnak el hazulról, biztosan üzemi dolgozók. — A lakások zöme egyszobás, igaz? — Igen, úgy tudom. Ezért is sok a magányos férfi, vagy nő, nagycsaládos nemigen akad. — Kétszáznegyvennyolc lakás, valóságos falu. Huszonnégy emeletes falu . . . — Csakhogy itt elszigetelődnek az emberek. Nézd meg a folyosót, olyan, mint egy szálloda, sima ajtók, az ajtók fölött világítótesti Falun, vagy mondjuk egy városi, családi házas településen az emberek még a hetedik szomszédot is ismerik. Átmegyek egy másik emeletre, kétfordulós lépcsősor köt össze két szintet, ez tizennyolc lépcső, tehát összesen négy- százötven körül. Azt hiszem kevés lakó vállalkozott arra, hogy megmássza ezt a közel félezer lépcsőt, hiszen négy lift üzemel, kizárt dolognak tartom, hogy esetleg mind a négy berendezés egyszerre mondja föl a szolgálatot. Valaki azt mondta, hogy a lift a „falu főutcája" és az emeleti folyosók leágazó mellékutcák. A hasonlatok persze mindig sántítanak, de az igaz, hogy a „főutcán” közlekedő lakók százai idegenként állnak egymásmelleit a liftben, legföljebb majd az arcok válnak egy idő múlva ismerőssé és ennél közelebb aligha kerülnek egymáshoz. Épül majd a ház déli sarkánál egy étterem, meg egy ABC áruház és akkor ez az egész komplexum emlékeztet majd Corbusier szalagházainak miliőjéhez. Azt hiszem Rio de Janeiróban, pontosabban a város szélén épült egy szalagház, amelyben az élelmiszer- boltoktól kezdve az éttermeken, bárokon át a hangversenyteremig mindent megtaláltak a lakók, de valami statisztika kiderítette, hogy az élelmiszerüzleteken kívül más intézményeket a szalagház lakói nem nagyon látogattak, inkább a rióiak, akik kiutaztak —. kíváncsiságból... Ettől persze nem kell tartanunk, a mi huszonnégy emeletesünk végül is egy „törpe” a szalagházakhoz, vagy felhőkarcolókhoz mérten. Csupán egy dolog van, ami biztos: az elszigeteltség. Biztos? Színészismerősömmel találkozom, jön a boltból, citromot, cólát, ezt-azt cipel a hálóban. — Tudod milyen jó az, hogy gondolok egyet és átmegyek a szomszédba és eldumálga-- tok. Szilveszterkor is ez volt, boldog új esztendőt kívántunk egymásnak ... — Kik a szomszédaid? — Színészek. Kollegák. Ezen a szinten majdnem minden lakásban színháziak élnek. Egyébként elhiheted, igazán boldog vagyok. Képzeld el, tizenöt évig laktam albérletben, szintén másfél évtizedet a tety- tyei színészházban, ami már olyan omlatag és vizes volt, hogy majdnem belebetegedtem. Most végre van egy fürdőszobás lakásom, igaz, ötvenhárom éves fejjel értem ezt el, de akkor is. Végre van egy igazi otthonom, ahol nyugodt körülmények között tanulhatok. Ezek a lakások szinte megváltást jelentettek a színháznak. Hosszú évek óta gond, hogy színészek, és főleg színházi zenészek jönnek-mennek, nem tudnak letelepedni, mert nincs lakás. Most egy kicsit enyhültek a gondok. Valamelyik lakásból énekszót hallok, férfi és nő áriázik, köhögnek, újra kezdik, végig egy oktávot, aztán még följebb, biztos vagyok benne, hogy ope- rista házaspár. Leballagok a következő emeletre, aztán az jut eszembe, hogy ugyan milyen lelkesen énekelhetnek egy szerelmi kettőst a színpadon, ha — civilben házaspár lévén — morydjuk napok óta nem beszélnek egymással, mert ösz- szevesztek. Előfordulhat, nem? Hiába, nehéz az operista sorsa is... Az égbe nyúlik a toronyház Közgazdászék a 19. emeleten laknak, egyszobásban, bár meg kell hagyni, jókora szoba, ilyent már rég láttam, mai bérházakban pedig sehol. Nagyon ízlésesen, szépen berendezett kis otthon, ezúttal a keleti oldalon. És a fal?! Meny- nyezetig érő — majdnem az egész falat beborító — óriási poszter, egy gyönyörű kanadai vidéket ábrázol, őszutói vörös, bordó, sárga színek, nyírfák, zöld mohás sziklagöröngyök egy hegyi patak partján, távolabb egy tó, a túlsó parton a hajlaton apró faházacskák és messze a távolban hófoltos, opál színű zord hegygerinc ... A variálható fotelsort úgy osztották meg, hogy kényelmesen ülve mintha vonatablakból tekintenék ki a mozdulatlan tájra ... — Jó itt nálatok — lelkendezem. — Majd mindjárt elolvadsz a melegtől. Ezen a szinten nagyon meleg van, múltkor harminc fok volt, de állítólag egyes emeleteken közel sincs ilyen hőfok. A fűtésszerelők mondták, hogy a hőszabályozónál valami elromlott és a fűtés nem egyenletes ... Innét is kinézek a városra, ez a sápadt, girbe-görbe Doktor Sándor utca eléggé kiábrándító, aztán rájövök, hogy a földszintes házak tetejét világítja sápadttá az utcai lámpasor. Távolabb kiemelkedik a megyei kórház, a legfelső emeleti folyosón volt szerencsém néhány hétig sétálgatni esztendőkkel ezelőtt, nem hittem volna, hogy valaha is rálátok kivilágított ablakaira ebből a szögből és mennyországi magasságból. Ezen el is tűnődöm egy kicsit. A liftben — elfele jövet — találomra megnyomtam egy gombot, kiszállok, végigsétálok a szinte idegesítően csendes és mozdulatlan folyosón, nem szívesen csengetek be teljesen ismeretlen lakásokba, főként hívatlanul, de most egynél megállók, a névtábla semmitmondó több tízezer, vagy százezer Kovács, Tóth, Szabó és Nagy vagy Kiss lakik ebben az országban, hasonlóképpen Erzsébetek, Évák, Katik és Rozáliák. Kinyílik az ajtó, köszönni is elfelejtek hirtelen. — Gyere, parancsolj... A cipődet, ne haragudj ... Lehúzom, aztán zoknisan mászkálok a szőnyegpadlón, nézem a képeket, a könyveken végighúzom az ujjam, leülök egyik — valamilyen fehér ól- latbőrrel takart — fotelba, a tálalóablakon át látom, amint önti ki a kávét a kis cserépcsészékbe, azt mondja, találok cigarettát a dobozban, felnyitom a fedelét, Fecske, meg Sopianae és Camel, nyilván az utóbbit szívom ... — Meglepődtél? — Igen — mondom. — Becsengettél volna, ha tudod ki lakik a névtábla mögött? — Jó erős kávét főztél... — Másról beszélsz? — ... Nem is tudom. Mit is kérdeztél? Kimegyek a fürdőszobába és a tenyeremből iszom a csapvizet, FA-spray a tükör alatt, aztán ilyen-olyan üvegcsék, tubusban, tégelyekben krémek, fésűk, szemfestékek és kenceficék. Fürdősapka, ami olyan bodros, mintha paróka lenne, fürdőköpeny, a fregolin női holmik, köztük okmánybélyeg nagyságú kis izé . . . Visszamegyek. — Szép lakásod van ... Hogy jutottál hozzá? — Cseréltem. Tudod, hogy elváltam, már évekkel ezelőtt. Egyedül élek. — Minek mentél férjhez? — És te? Egy ideig csendesen méregetjük egymást, aztán készülődök, elkísér a liftig, oldalvást nézem a kámzsás pulóverjét, mondom neki: „Tulajdonképpen még most is szép vagy ...” Nem reagál, szeme sem rebben. Aztán ennyit mond: — Tudod, olyan érdekes, hogy ilyen magasraNmár a legyek sem repülnek fel. Egyet sem találtam, pedig augusztusban költöztem ... Rab Ferenc
