Dunántúli Napló, 1977. december (34. évfolyam, 330-359. szám)
1977-12-11 / 340. szám
DN HÉTVÉGE 10. RIPORT 1977. DECEMBER II. vadászaton A találkozó ott volt Gilván- fán, a tanácsháza előtti elágazásnál, az autók leálltak az út szélére, a vadászok — vagy negyvenen-ötvenen jóformán az egész Nimród-társaság — szedelőzködtek, a csomagtartókból előkerültek a puskák, derekukra kötötték a töltény- övét. Még otthon beöltöztek keki színű bekecsbe, nadrágokba, szőrmés sapkákba meg térdig érő fűzős, zöld gumicsizmákba, ahogy elnézem őket, •zek tényleg igazi vadászok, ^^ > * mondaná: „Ugye gazdi jóf megzavartam?" — meg hát, s a nyúl el is tűnt a ködben. Nem egy, több is, de a zöme mégis csak puskavégre kerül. Jól benne vagyunk a délutánban, már az alacsony — és havat, esőt szüntelenül ontó — felhők miatt is gyorsan sötétedik. A fahídnál — közvetlenül a falu alatt — találkozunk, a nyulakat sorba egymás mellé fektetik a hóra, meg a fácánokat és egyetlen rókát is, — a rókát nem nagyon kedvelem, ronda hegyes és ritka fogai vannak — szóval terítékre került vagy ötven nyúl, fácán is körülbelül annyi. Beérünk a faluba, megy a szöveg, „Miért nem lőttél, mikor intettem?! Miért kerítés léccel lövöldözöl, nincs puskád?!... Nem nagyon pazaroltad a töltényt, Anyu majd örül neked este...!" — meg ilyesmi. Tóth Jóska is átvetkőzött, a puskáját, bekecsét berakja a kocsi csomagtartójába, azt mondja, szálljunk be. De hogyan szálljunk be, mikor a kulcsot és a sluszkulcsot is a csomagtartóban hagyta. Egy kisebb paj- szerrel aztán fölfeszíti a zárat, végre hazaindulunk, öt-hatórás gyaloglás után éppen ideje már. A lépcsőházban találkozom a barátommal, kérdi hol jártál ilyen vizesen, sárosán, mondom neki vadászaton, erre ő: — Jó kis bankett volt utána mi? Kis vadhús, meg ezaz? Csak nézek rá vacogva és rogyadozva. Ez megőrült. Lehányom magamról a vizes göncöt, leülök a szoba közepére a szőnyegre, töprengek, füröd- jek-e vagy aludjak-e előbb egy kicsit... Azt tudom, hogy tévéműsor alatt ilyen jól még életemben nem aludtam ... Rab Ferenc Fotó: Szokolai István — Lakkcipőben jöttél vagy mi az isten? miként az meg vagyon írva a nagykönyvben, ám ők engem — mint meghívott laikust — 'enyhe gúnnyal méregettek, Varga Lajos vadászmester meg is jegyezte: A többiek meg röhögnek rajtam, nézem a rissz-rossz félcipőmet, gondoltam ha sáros lesz, nem kár érte, de ezzel a lábbelivel a faluból sem érek ki, mindjárt leragadok, kapok is egy gumicsizmát, bokafixes nylonzoknira húzom rá, akkor meg az a baj, hogy nincs kapca, de hát honnét vegyek én kapcát, talán nem is árulnak — szép hazánkban alighanem kapcagyár sincs, hiszen — hogy mást ne mondjak — derék katonáink is már zokniban és emeletes, fűzős bakancsokban parádéznak. Mindenesetre van egy sültös kockás sapkám — a szerkesztőségi fogason találtam — azt a fejemre vágom, ráhúzom a kapucnit, zsebrevágom a kezem, s tőlem akár meg is kezdődhet a lövöldözés. Széles, agyontaposott, sárral vastagon borított marhacsapás vezet ki a faluból, át egy fakorlátos rozzant hídon, hát ezen vonulnak ki a vadász- területre, ami megvan vagy húszezer hold és ahogy naivan elképzelem — három-négy kilométert majd elgyalogolunk, ami végül is nem árt meg egy vasárnapi napon, amikor egyébként úgyis otthon enné a fene az embert a tévé előtt szunyókálva. Hanem a vidék, ez bizony most nagyon vigasztalan és sivár. A hó és a havaseső vízszintesen veri a képünket a szél jóvoltából, és ez így megy reggel kilenctől délután fél kettőig, egyhuzamban gyalogolunk, és az első órában egy megveszekedett nyulat sem látok. Néhány őz kimerészkedett a Körcsönye-pusztai rezervátum erdejéből a tisztásra, nyugodtan kapirgálnak az őszi vetésen, tőlünk nem kell tartaniuk, mert ma körvadászat ígérkezik, csak is nyálra, néhány fácánt is lehet éppen lőni, de azok is hol vannak? Visszanézek, a ködös horizontról már Gilvánfa is eltűnt, előttünk messze egy erdős-folt kontúrja látszik, de oly távol, hogy amikor sűrűbben esik, még az is elmosódik. Mondom, bal kézről húzódik a rezervátum, Prucsi Nándor fővadászra gondolok, akivel néhány éve lovasszánon jártuk a nyiladékokat! és megcsodáltuk a rudliban kószáló szép szarvasokat, ajaj, az volt a szép világ, amikor szánon siklottunk az erdő útjain, nem ám gyalog, mint most. Istentelen kátyúkban tocsogva. Ez egy keskeny dűlőút, ami nyáron gyönyörűen porzik, de a sár miatt most csak kettesével vonulunk, a sor meg is nyúlt jó hosszan, menetel itt téesz-dolgozó, telepvezető, a többiek meg hónapokig cukkolták, hogy a vad már a csizmáját rágta, mégse vette észre. Végre elérjük az erdő-foltot, Varga Lajos felkéri a vadászokat, álljanak kettes sorba, köszönti őket, aztán a vendégeket, közöttük Farkas János megyei fővadászt. — Fel sem tételezem, hogy bármelyikük is szeszt fogyasztott volna ma, de ismétlem, ne igyon senki. Most pedig két csoportra ősziünk, egyik társaság túlmegyen az erdőn, a másik ezen az úton az erdő innenső peremén az árok mentén. Egyenként induljunk, tartsunk be vagy harminc méternyi távot. A puskák csövét egyelőre „törjék" le, s majd jelezzük, mikor lehet készenlétbe helyezni a fegyvereket. Amikor a kör bezárul, arra lent, ahol az árok egy úttal találkozik, — és mutat egy olyan távoli pontra, amit én a havas-ködös időben még csak nem is sejtek — megkezdjük a vadászatot. A körön befele nem, csak kifele lövünk! Vigyázzunk egymásra. Sok szerencsét! Máté Jóska — „civilben" gépkocsivezető — int: — Gyertek velem ... — mármint fotós kollégám és én. így ballagunk tovább a határban, ezúttal egy széles árok evickélni a vizeken. Újságírás- kodásom óta éppen eleget írtam annakidején az őszi mélyszántás áldásos előnyéről és fontosságáról, de most ott enné meg a rossebb ezeket az óriási barázdákat, amelyek iszapként húzzák le lábomról a csizmát, de levetni sem tudom, mert kinek, vagy minek támaszkodjak addig is, míg kiráznám a sarat és havat, egylábon pedig már rég képtelen vagyok ugrálni. Kollégám is csak szipog és káromkodik, mert ő még cipeli a több kilós bőrtáskáját, meg egy kályhacső A másik társaság irányából aztán hallani már — sűrűbb lövéseket és valóban, ahogy apró mozgó pontként — egyelőre másfél-két kilométer távolságban — feltűnnek a vadásztársak, látom, hogy a kör szépen kezd alakulni. Hiába, megvan ez szépen szervezve és az első kör helye egy ősziveté- ses területen zárul majd, ahol a talaj simább, (vetéskor lehengerelték) és a járás is könnyebb. Mármint nekünk. Meg a nyulaknak is. Mintha nagyobb földrögök mozdulnának ki helyükről, úgy veszik menekülésre a „figurát”, futnak, fehér pamacs-fenekük „ugrál” a szántáson, a kutyák berohannak, zavarják a nyulakat kifelé és amikor egy-egy kitör a körből, a vadászok lőnek. Egyik lelkes kutya — a stréberek — még a körön kívül is zavarja a menekülőt ........... Gyere vissza! Jössz vissza az anyád...!” — kiabálnak utána, mert ilyenkor már egy lövés a kutya életébe kerülhet, meg is torpan, visszaszalad a gazdájához, kétlábra ül, félre fordítja a fejét, mintha azt %* mérnök, gépkocsivezető, asztalos (ez utóbbi Pestről jár le szorgalmasan) aztán ipari munkás, meg nyugdíjas, fiatalabbak, középkorúak, idősebbek. Elérünk egy facsoportot, három öreg ősfa, ágaik már a talajtól elágazva nyúlnak az égig, gondolom egyenként megütik a nyolcvan-száz évet. Tamás meséli, vaddisznóra jöttek ki egyszer, ő fölmászott a fára, elbóbiskolt, a fa tövében meg a földet túrta egy szép süldő, amikor megmoccant az ágon, a disznó világgá szaladt. magas peremén, ahol persze semmiféle út nincs, csak zsom- bék-csomók, amelyek síkosak a hótól és igyekszünk úgy bukdácsolni, hogy bele ne csúsz- szunk a jéghideg vízbe. Nagyüzemi földek ezek, amelyekre a gazdaságok milliókat költöttek, hogy az örökös belvizeket lecsapolják és a mesterséges árkokon elvezessék. Fölöttébb okos dolog ez, csak éppen a vadászoknak nem kedvez, mert vagy nagy kerülőket kell megtennünk, vagy próbálunk átméretű „akármit”, amiben a teleobjektívet tartogatja. Hogy ez hogy fog fényképezni, arra fölöttébb kíváncsi vagyok, hiszen a lencsét azonnal belepi a hó s mire letisztogatná, a nyulak már a jófenébe szaladnak. Azám! A nyulak! Fácánok már röpködnek, jónéhányat meg is lőttek, úgy esnek le ferdén a komorszürke meny- országból, mint egy falsot kapott lapos kő. — Mikor jönnek a nyulak? — kérdem Máté Jóskától. — Biztat, hogy majd egyszerre érkeznek, csak jól figyeljek, ő pedig zsebéből előrámolja a „vadász-szendvicset”, vagyis az egymásnak ragasztott kétkaréj zsíros kenyeret, és egykedvűen eszik, menet közben.
