Dunántúli Napló, 1977. december (34. évfolyam, 330-359. szám)
1977-12-11 / 340. szám
1977. DECEMBER II. IRODALOM - MŰVÉSZET DN HÉTVÉGE 9. Csorba Győző Bolond cifrázgatás Szemem elé, hogy a jövőt addig se lássam, kendőnek vontalak, hogy a jövőt, melyet növő barlang-torokként tolnak felém az órák. Kell a jótét zavar a makacs közeledésben. A holt hivő kezéből kihullott az ecset: a szürke szürke most, a fekete fekete; nagy tömbökben zuhan rám a változhatatlan, fondorlatok pajzsát emelhetem csupán fölém. Bogos hurkot kötöttünk a nyílegyenes útra: váratlan tájak nyiltak, forogtak körülöttünk. Ha kételkedtem is, azért csak hittem is, hogy elsüllyedt a cél, szabad lett újra lábom. Gyönge vagy, gyönge vagy, mint seb-pólyán a vér, szivárványon, ködön átüt az örök éjjel. Kitérő, torpanás, agyonszőtt-szépitett kaland: bolond cifrázgatás: a vége így is, úgy is egy. Bárdosi Németh János Színek A feketét barnának látom, a lilát kéknek és fordítva, zöld fűszálra piros bogár-pötty tapad, ahogy a gyermek lelke fösti magának a színeket, bibor-vörösre tompa fény jön, opálra megint harsány égő, szeretném én is megtalálni azt a belső igazi látást, hogy tobzódó szinkarneválban együtt ragyogjon ezer színben szivem szikrázó kristály-tömbje. Szíjártó Kálmán grafikája Simon Béla rajza Menekülések a magányból Jókai Anna A feladat Jókai Anna sikeres író. Művei röviddel a megjelenésük után elfogynak a könyvesboltokban, kiterjedt olvasótáborát bármelyik könyvtárban beszédes adatokkal bizonyithatják. A siker azonban néha gyanakvásra adhat okot, ügyes fogásokat, a könnyebb megoldásoknak tett engedményeket sejtünk mögötte. Jókai Anna sikere egészen más természetű. Az írónő szokatlanul éles szemmel fedezi fel társadalmunk lényeges emberi problémáit, alkotásaiban olyan jelenségekről szól, melyek szinte mindenkit foglalkoztatnak, így vagy úgy döntően befolyásolják életük alakulóit. önmagában véve természetesen ez még nem garantálná a sikert, de Jókai Anna vérbeli író, aki mesterien tud légkört teremteni, alakokat formálni és drámai helyzeteket ütköztetni. A jó témaválasztás nála mindig párosul a kitűnő megírással, az ihletett művészi kidolgozással. Legújabb regényében, A feladatban is egy olyan kérdéshez nyúl, mely korunk emberét egyre többet foglalkoztatja. A hivatás, a „feladat” és a magánélet diszharmóniája ez, valamint az ebből származó súlyos gondok. A probléma különösen a nőket érinti érzékenyen, ezért is választott Jókai Anna hőséül egy nőt. Dr. Su- hajda Flóra a szakmájában elismert régész, tudományos munkásságát nagy tekintély övezi. Házassága azonban zátonyra futott, volt férjétől különváltan él, egyedül neveli kamaszodó fiát. Éveken keresztül a választott hivatás köti le minden energiáját, becsvágyát ugyan kielégítik a sikerek, de a társ- talanság, a magány mind fojtogatóbbá válik körülötte. A kitörésre akkor adódik lehetőség, mikor megismerkedik egy kulturált, jóképű építészmérnökkel. Suhajda Flóra ettől a kapcsolattól várja a teljes értékű, harmonikus boldogságot. Irtózik attól a gondolattól, hogy csak egyszerű házastárs legyen, túl akar lépni a megszokott kötelékeken. A férfi azonban — talán mert alkalmatlan partnere elvárásait teljesíteni — súlyos érzelmi válságba sodorja. Suhajda Flóra sebzetten visz- szavonul a tudományos munka berkeibe, ahol nyugalmat biztonságot talál. Nem sikerül feloldani szorongató magányát, s ebben részben ő is hibás, mert a döntő pillanatban visszaretten a kényszerű kockázattól, kissé ideális elképzeléseit képtelen az élet reális követelményeihez igazítani. Az írónő a főhős sorsával párhuzamban egy másik emberi sorsot is bemutat. Vera, a barátnője a függetlenségre esküszik, partnereit váltogatja, éli a világát. Nyitott egyéniség, ellentéte Suhajda Flórának. Az érzelmekkel való felelőtlen játszadozás sem vezet azonban máshová, mint az elmagányosodáshoz. Mikor megérzi szépsége vonzerejének csökkenését, a házasságot találja egyedüli megoldásnak. De a nála fiatalabb, karrierista hajlamú férjjelölt egy ígéretesebb házasság reményében faképnél hagyja. Sorsa itt találkozik a hősnő más utakon járó, de végeredményben hasonló sorsával. Jókai Anna regényét úgy is felfoghatjuk, mint két életmódéi I bemutatását. Egyik sem alkalmas arra, hogy megnyugtatóan rendezze a felmerülő problémákat. Az írónő nem mondja ki, csak sejtjük, hogy a megoldás valahol a kettő között található. Kovács Sándor Atkeles N éha álmomban látom: szigorún közelít. Több mint évtizede nem találkoztunk: — valóban Ő? Az öreg norvég halász csak rágja a bagót, fogai attól feketék. Kissé ütő- dött a magakészítette faszesztől. Merőn néz, felemelt jobbkarjával a magasba mutat, mögötte örökhó-födte hegyek. Tudom: mit fog mondani a következő pillanatban: „Megszólalt a Hegyek Szellemei... Tovább ne menjenek!...” Jó, nem megyek tovább. Feleségembe karolva visszaindulok a néhány házból álló faluba. Irreális északi Nap süt, köröskörül komor fenség, jégkoronával. Hirtelen köd ereszkedik, a táj ossziáni lesz. Mielőtt a faluba érnénk, hátrafordulok, az öregember változatlan ugyanott, felemelt karral a ködben, látomásként. „Fura egy öreg!” — mormolom, de mire a mondatot befejezném, tompa dörrenéssel - lavina zúdul a völgybe, ahol pár perce még sétálni akartunk. Rágondolok most is, elhagyva Sárospatakot. Áthajtok a kőhídon, robogunk Vencsellő felé. A háttérből, viharfelhő mögül, II. Rákóczi Ferenc nemhallhatón mennydörgi: „Pro Patria et Libertate!” Bólintok, igen! — és fél kezem levéve a kormányról visszaintek Neki, hódolattal. — Mit hadonászol? — kérdi ijedten feleségem, aki eddig félighunyt szemmel bóbiskolt mellettem. — Csak nincs valami baj? ... Hogy magyarázzam meg? ... Életünket óvó norvég halász után a Nagyságos Fejedelem?... Mert választ nem kap, lassan oldalra ereszti fejét és elszunnyad a motorzúgástól. Síksági... Síkság!... Mintha óriás úthenger simította volna ki. Itt-ott egy-egy zöld léggömbként felfújt gömbakác, a kánikulai vibrálásban kettő- ződő jegenyesor. Elérkezünk a csörlőskomphoz, tarkómat nyomja a hőség. A platón három robogó, tulajdonosaik ásítoznak, karórájukra pillantva rágógumit szednek elő. A révész Mihály bácsi, észrevéve minket, felénk lohol gumicsizmásán, nyakig gombolt overálban, nem lankaszt- ja a 30 fok. A piros falú kis épület ajtaját nagy dörrenéssel bevágja, megfordítja benne a kulcsot. — Hányán? — kérdezi fontoskodva. Szónoki a kérdés, hiszen: mi ketten. Akkurátusán átad két jegyet, a visszajáró pénzt tíz- és húszfilléresekben számolja le. A robogósokkal nem törődik, ők környékbeliek: bérletük van, különben is ismeri őket. Szemügyre vesz bennünket, érdeklődne hovatartozásunk felől, de tiltja illedelmessége — nem kérdez, gyakorlott mozdulatokkal eloldja a kompot. A Tisza közepe felé érünk, amikor észreveszem: egy-kar- ral húzza a kampós vonót. Lassan haladunk előre, bal karja furcsán lóg. — Itt hány méter mély a folyó? Feleségem kérdésére nem válaszol. Lihegés, fújtatás nem árulkodik arról, hogy erőlködne. — Kikotorták a hajóknak — felel jósokára. - Lehet úgy huszonöt, harminc. Feleségem összerezzen. Falusi kutakra emlékezik, amikbe szédítő volt belenézni. — Látja jobbra ezt a csónakot? ültem a végén, tartottam a kormánylapátot. Elől a fiam volt, ő evezett. Jégtáblák jöttek lefelé, zajlott a Tisza. Nem akartunk átkelni rajta, mert ilyenkor gonosz. Dehát nagy hasa volt a fiatal- asszonynak. Kérlelt, könyörgött: vigyük át, merthogy a férje igen várja és rosszat sejt, ha nem érkezik. És mi lesz vele, ha itt kell maradnia egyedül? Betakarta magát nagykendővel, alatta két kézzel óvta terhét. Elértünk majdnem a túlsó parthoz, mikor a csónakot egy tábla meglökte. Jöttünk visszafelé, épp egy örvény fölé. Mondtam, itt mély a víz. Kisodródtunk belőle a drótkötél felé. Akkor már álltam a ladikban, a fiam is. Vártuk, hogy a kötél alá érjünk, megfogjuk és nem engedjük a csónakot tovább. De az elment az asz- szonnyal, elpörgött vele. Kapálóztam, fel akartam tornászni magam a kötélre, Fáradni kezdtem, a pufajka, csizma lehúzott. A fiam akkor már fent volt. „Mindjárt megyek alá! — kiáltottam neki. Kúszott felém, fehér volt, mint az a fiatalasszony. „Dehogy megyen, édesapám!..." — elkapta a csuklómat, rángatott fölfelé. De akkorra már nem volt szuf- lám, lezuhantam. A pufajka, csizma a vízben egyre nehezebb lett. Jól tudok úszni, de odalent a bal karom nem engedelmeskedett Kifordult, mikor a drótkötelet elhagyta a sajka. Addigra már sokan voltak a parton. „Tarts ki, Mihály!... Tarts ki, Mihály!...” — hallottam, amikor felszínre értem. A mentőautó folyvást szirénázott, amíg ki nem vergődtem a partra. Egy fehérkö-. penyes szétfeszítette a számat, sokszor belelehelt. Eszméletemnél voltam, csak a szemem nem birtam kinyitni. „A fiatalasszony !... Mi lett vele? ...” kérdeztem, jobbulva valamelyest. „Kimentették!...” — hallottam messziről a fiam hangját. Aztán tűt szúrtak • karomba és a kórházban ébredtem fel. Mihály bácsi ' mindezt úgy mondja el, mint egy borvásárlást. Nem tulajdonít neki különösebb jelentőséget. Végül jó utat kíván, cigarettára gyújt, amint felberreg a motor és nekivágunk a síknak. Míg bennem, az átkelés után: a „Pro Patria et Libertate!”, a fekete fogú norvég halász, a völgybe zúdúló lavina. És Mihály bácsi, aki fölött, miközben visszaindul, csupa nagybetűkkel íródik a levegőégbe : PRO VITA!
