Dunántúli Napló, 1977. december (34. évfolyam, 330-359. szám)
1977-12-11 / 340. szám
DN HÉTVÉGÉ 8. IRODALOM - MŰVÉSZET 1977. DECEMBER II. groteszk? M i a groteszk? — Esztétikai minőség. Aligha elégíti ki azonban ez a válasz az olvasót, a múzeum- és színházlátogatót. Bontsuk tehát ki ezt a túlságosan tömör lexikon-címet. Kezdjük azzal, hogy a szépség, a rútság, a komikum, c tragikum is esztétikai minőség. A groteszk ezek között, valahol a rútság és a komikum által körülhatárolt és befolyásolt területen található. Több arcú jelenség. Ezért nehéz megnyugtatóan meghatározni. A szépség vagy a rútság egyértelmű fogalmak. Különböző korok vagy ízlésbeli szintek szépségideáljai közötti különbségek ezúttal elhanyagolhatóak. Lényegesebbek az azonosságok. A középkori ördögábrázolatokat akkor is csúf alakoknak tartották, mi is annak tartjuk őket. Legföljebb ők hittek bennük, mi nem. Az ókori görög vagy japán színházak borzalmat kifejező maszkjai nekik is, nekünk is visszataszítóak. Anélkül tehát, hogy belebonyolódnánk a szépség vagy akár a komikum (nevetségesség) fogalmának körülírásába, annyit megkockáztathatunk, hogy egyik is, másik is homogén. Nem igya groteszk jelenség. A groteszkben mindenképpen szerepet játszik valami komikus elem. A másik, s nem kevésbé fontos összetevője viszont a rút, a visszataszító, az ijesztő, a félelmet keltő, a borzalmas, a fantasztikusan rémületes, a visszataszítóan torz motívum valamely minősége, fokozata, külön-külön vagy együtt — a komikum társaságában. A groteszk jelző tehát valamely heterogén tulajdonságot fejez ki, amelynek legfőbb sajátossága, hogy a nevetségesség és a borzalmasság szélsőségét foglalja magába. Akár az egyik, akár a másik hiányzik is belőle, a groteszk megszűnik groteszk lenni. Mondhatjuk, a groteszk olyan, mint a kentaur. A kentaur sem kentaur, ha nincs négy lólába, ló-aisóteste, s ha nics lónyaka helyén embertörzse, emberkarja, emberfeje. A hasonlat csak azért nem pontos, mert a kentaurban a ló és az emberalak részvételének az aránya meghatározott, a groteszkben a komikum és a rút, a komikum és a borzalmas stb. aránya tetszőleges. Illetve minden korszakban, minden stílusirányzatban, művészeti törekvésben más és más. Honnan ered a „groteszk” szó, kifejezés, fogalom? Olykor e kérdésben is ellentmondanak egymásnak c lexikonok, tudós kutatók. Maga a groteszk jelenség szinte egyidős az emberiséggel. A tasszili sziklafestményeken o mai ember éppen úgy fölfedez groteszknek minősíthető ábrázolatokat, mint Holbein, Hyeroriymus Bosch vagy Salvador Dali képein. (Lehetsé- ges-e, hogy a tasszili művész és műélvező nem látta ugyanúgy ugyanazt, amit mi látunk most? Nincs okunk rá sem határozott igent, sem határozott nemet mondani.) Tény azonban, a jelenség groteszk megnevezése, minősítése későbbi keletű, csak a reneszánsz korabeli. A grottesco megnevezés az olasz grotta (barlang, föld alatti üreg) szóból származik. A XV. században találták meg a föld alatt, betemetve a Domus Aurea maradványait, amelynek falait freskók díszítették. A Domus Aureát Néró kezdte építtetni, s vannak olyan föltételezések is, hogy Rómát azért gyújtotta föl, hogy legyen hely hatalmasnak tervezett palotája számára. (A híres római halmok közül a Palatínus és az Es- quilinus dombok között terült el az épület.) Pompásan díszítették a palotát, s többek között Fabullus festett falaira freskó-díszeket, amelyeket aztán a XV. század pompaked- velő embere elé tártak az ásatások. Ezeknek a Fabullus- féle díszítéseknek a hatására alakítottak ki a reneszánsz művészek is faldíszítő elemeket, amelyeket grotescóknak neveztek el. Nyilván azért, asszociáltak a grotte szóra, mert a föld alól, barlangszerű üregekből kerültek napvilágra. A Vatikán loggiájában Raffael festett ilyen groteszk díszeket, növényi és játékos emberi és állati alakzatok együttesét. De készített ilyet Giovanni de Udine, Perino de Vega, Manutában Giulio Romano és még sokan mások. Ezeknek a reneszánsz kori díszítményeknek volt közös és sajátos hatásuk;' bizonyos „groteszk" benyomást keltettek. A groteszk minősítés átkerült az irodalomba és a zeneművészetbe is, itt is használják. Persze olyan esztéták is akadtak, akik elutasították a groteszk jelenségét, nem tartották művészi értékű, esztétikai megnyilvánulásnak. Wieland egyszerűen agyrémnek nevezte, Hegel is ellenszenvvel fogadta a groteszket, a romantika legnagyobbjai azonban, híven irányzatuk szelleméhez, a művészet egyik legfontosabb sajátosságának tartották. (E. T. A. Hoffmann, Victor Hugo.) A romantika nagy korszaka utón, a groteszk a huszadik századi művészetben is fontos szerepet játszik, főleg azoknak az íróknak a műveiben, akik kiúttalanságtól nyomasztott életérzésbe keveredtek saját valóságuk, saját világuk kritikai (komikus) megjelenítése, szatirikus vagy rezignált megtagadása közben. Ezek a groteszk művek kifejezhettek csalódott, kiábrándult, hitesze- gett, morbid, cinikus vagy kétségektől gyötört, a valóságot nevetségesnek találó, a jövőt borzalmasnak sejtő életérzéseket is. (Karinthy Frigyes, Franz Kafka, Ionesco, Dürrenmatt.) A groteszk valóságlátás és megjelenítésmód ezonban nem szükségszerűen reménytelen, kétségbeesett vagy morbid lélekállapol sajátja napjainkban sem. A második világháború borzalmas következményeit, a mai ember torz képzeteit ideálokról, életformákról vagy az atomfenyegetettséget lehet kétség- beesetten, de nem föltétlenül megjeleníteni. Csak néhány magyar írót említve: Örkény István, Hubay Miklós, Páskón- di Géza írói felelőtlenségnek tartaná, ha korunk démonion fenyegető jelenségeit tiszta komikumba oldaná föl, a baljós figyelmeztetés sötétebb tónusai nélkül. A modern kor bonyolult ellentmondásosságát igyekezett a művészet o groteszk összetettségével kifejezni. A groteszk szó tartalma, jelzői értelmezése tehát változott, módosult az idők folyamon. Olyany- nyira, hogy néha az az érzésünk, egy-egy esetben már nem is groteszk jelenséggel állunk szemben, hanem vala- m: egészen mással, csak éppen még nem találtuk meg rá a megfelelő kifejezést. Szalay Károly unkahelyéről hazafelé igyekez- tében, amikor az Astoriánál át akart szállni, csoportosulást vett észre a metró lejárata körül. Azt hitte, belezuhant egy autóbusz. Meggyorsította lépteit, de szerencsére nem történt katasztrófa. Még oda sem ért, s már elébe sietett egy szakállas, napszem- üveges fiatalember, mikrofon a kézben. — Engedelmet kérek a zaklatásért. Mi a filmhíradótól vagyunk itt, hogy riportot csináljunk néhány járókelővel. Felkérem, lépjen a kamera elé. Mecseri a kamera elé lépett. Egy villámgyors mozdulattal végigvizsgálta, hogy minden gombja be van-e gombolva, s az öt uijával hátrafésülte a haját. Eközben köréje csoportosultak a nézelődők, a filmesek pedig nagy fényterelő lemezekkel bevilágították az arcát, amitől hunyorognia kellett. Megpróbálta abbahagyni a hu- nyorgást, ami nem mindig sikerült neki. — Miről van szó? — kérdezte. — Mint ön is tudja, a filmművészet hetét ünnepeljük. Ezzel kapcsolatban két kérdést szeretnék föltenni. — Tessék — mondta Mecseri. — A nevem nem fontos? — Dehogynem. Szabad a becses nevét? — Mecseri vagyok — mondta Mecseri. — örvendek. Most pedig szíveskedjék a kamerába nézni. Az első kérdés így hangzik: jár-e moziba? — Néha — mondta Mecseri, egy kis gondolkodás után, — Köszönöm a kedves fölvi- lágosítást. Most fölteszem a második kérdést: Milyen filmeket szokott megnézni? Mecseri gondolkozott. — Hát nézze — mondta aztán a filmhíradósnak. — A dolog úgy áll, hogy a jó filmeket megnézem, a rossz filmeket azonban nem. — Köszönöm az értékes nyilatkozatot - mondta a filmhíradós. Mecseri pedig hazament. A hír, hogy szerepelni fog a jövő heti filmhíradóban, az egész családot izgatott várakozással töltötte el. Csak ő, épp ő, a leendő szereplő nem volt elégedett! örült ugyan, hogy többé-kevésbé sikerült elejét vennie a 'hunyorgásnak, és mégis valamilyen furcsa, bi- zsergető idegességet érzett. Mintha az agyában, egészen hátul, közvetlenül a csigolyák fölött lüktetne egy kis ér. Még sosem szerepelt a nyilvánosság előtt. Korán lefeküdt. Mint afféle megrögzötten rossz alvó, nehezen aludt el, sőt, nem sokkal később föl is ébredt. Villanyt gyújtott. Csodálkozott, hogy még csak féltizenegy. Eloltotta a villanyt. Frissnek, kipihentnek érezte magát, és belenézve a szoba sötétjébe, így szólt a napszemüveges filmhíradóshoz: — Szeretnék valamit hozzáfűzni a délutáni nyilatkozatomhoz. — Miért? — kérdezte a filmhíradós. — ön nagyon tömören és szellemesen mondta el a véleményét. — Épp attól félek - mondta Mecseri —, hogy túl tömören beszéltem, sőt, mondhatnám mellébeszéltem. Mert nem az itt a fontos, hogy a filmek, amiket megnézek, jók-e avagy sem. — Hanem mi? — kérdezte a filmhíradós. — Az, hogy ezek a filmek a mi életünkről szólnak; ennek a világnak szinte tükörképei. Nekem tehát a filmek minősítése helyett inkább azt kellett volna kifejtenem, hogy ez a világ, amelyben élünk, jó-e avagy rossz. — Hát ez valóban érdekesnek hangzik — mondta a filmhíradós. — Szíveskedjék a kamerába nézni, és a föltett kérdést, lehetőleg röviden, megvilágítani. — Nevem Mecseri — mondta Mecseri, aki a sötétben már hunyorgás nélkül tudott a kamerába nézni. — Hölgyeim és uraim — kezdte, s gyorsan begombolta felső gombjait —, van-e égetőbb kérdés annál, mint hogy jól vagy rosszul van-e elrendezve az életünk, s boldogok vagyunk-e vagy boldogtalanok? Én persze itt az utca forgatagában, és pláne kapásból egyértelműen, igennel vagy nemmel válaszolni nem tudok. Mert mi a helyzet? Jobban mondva, mi volna az ideális eset? Képzeljék el, hogy a földnek csak egyetlenegy lakosa van, akinek a haláltól sem kell féínie, mert ráadásul örök életnek örvendene, akkor ez a személy sokkal jobban érezné magát, mint mi. Szívesen ecsetelném ennek az állapotnak az előnyeit, de' attól félek, hogy kifutnánk az időből. — Valóban — mondta a filmhíradós, — a gödöllői rózsakiállítás megnyitását most már a jövő hétre fogjuk halasztani. Menjünk tovább, de maradjunk a valóságos világban. — A valóság korántsem ilyen kellemes. De miért? Nem aztért ám, mert halandók vagyunk! Nem tagadom, hogy ez a tény nekem éppúgy mint önöknek, a magyar mozik nézőinek, szív- szorítóan fájdalmas felismerés, aminek azonban nemcsak árnyoldalai, hanem előnyei is vannak. Mi ugyanis, épp azért, mert napjaink meg vannak számlálva, igyekszünk őket jól kihasználni, evéssel és ivóssal, utazással és szerelmeskedéssel, tevéssel-vevéssel, kicsi vagy éppenséggel nagyon nagy dolgok létrehozásával. A mi életünk a haláltól kapja az értékét, amiért nem lehetünk eléggé hálásak neki. Remélem, nem túl fárasztó, amit mondok? — Ellenkezőleg - mondta a filmhíradós. — Ezek olyan érdekes gondolatok, hogy szeretném, ha tovább fűzné őket. — Csak attól félek, hogy kifogyunk az időből. — Nem tesz semmit — nyugtatta meg a filmhíradós. — Legföljebb kissé kurtábbra fogjuk az országgyűlés ma délelőtti ülését... ön szerint tehát, ha jól értettem, a halállal még elég jól ki lehetne jönni. — Mindenesetre jobban, mint embertársainkkal — folytatta Mecseri, — mert szerintem ők azok, akik amúgyis rövidre szabott ittlétünket elviselhetetlenné teszik. Nem elég, hogy sokan vagyunk, tehát nyomasztó helyszűkében szenvedünk, ráadásul még pokollá is tesz- szük az életünket, mert ahelyett, hogy segítenénk, csak zavarjuk, gáncsoljuk, bosszantjuk egymást. Szerény nézetem szerint kizárólag mi tehetünk róla, hogy életünk nem boldog, hanem boldogtalan, olykor már teljességgel elviselhetetlen. — ön ezt olvasta valahol? - kérdezte a híradós. — Dehogy. Csak úgy a magam esze után mentem. — Nehéz elhinni. Bár, ahogy így elhallgatom, az az érzésem, hogy mindenre magamtól is rájöhettem volna. — Akárki rájöhetett volna, aki, mint jómagam, túlzsúfolt villamoson közlekedik, egyszo- ba-alkovos lakásban lakik, ahová a szomszédoknak nemcsak a veszekedésük, hanem minden szusszanósuk áthallat- szik... A munkahelyemen jobban kifárasztanak a személyi intrikók, mint maga a munka, mert ott is, mint mindenütt, többen vagyunk a kelleténél .. . Hogy a magam példájánál maradjak, becslésem szerint három hete nem voltam egy percig sem egyedül. És tudja, mikor láttam utoljára mókust? Nyolc évvel ezelőtt, egy pénteki napon, délelőtt háromnegyed tízkor! És azt hiszem, a kedves mozinézők helyzete se jobb az enyémnél. — Milyen igaza van! — kiáltotta a híradós. — De hogy lehetne ezen változtatni? Hívjuk föl rá a kormány figyelmét? — Az nem ér semmit — mondta Mecseri. — Tudniillik, a miniszterek is sokan vannak, és egymást akadályozzák az intézkedésben. — Forduljunk inkább egy nemzetközi szervhez? — Az még reménytelenebb — mondta Mecseri -, hiszen nemcsak az emberek, hanem a nemzetek is sokan vannak, és inkább háborúskodnak, hogy- sem békében élnének egymás mellett. Csak radikális beavatkozással lehet az életünkön segíteni. — Ismeri a megoldást, Mecseri úr? — Aligha. Legföljebb egy szerény javaslattal tudok szolgálni. — Kérem, közölje a megoldást a filmhíradó nézőivel. — Csak attól félek, máris többet beszéltem a kelleténél. — Ami fontos, az sohase sok. Majd lecsípek valamit a Davis Kupa-döntőből. Mondja el, hogy lehetne az embereket megváltoztatni! — Szerény elgondolásom szerint nem másokon, hanem magunkon kellene változtatni, jobban mondva a másokról alkotott nézeteinken. Miért kell abból a megítélésből kiindulni, hogy mindenki önző, hazudozó, nemtörődöm, közönyös? — De hál a huszadik századot az elidegenedés korának kiáltották ki az összes filozófusok. Tévedtek volna, Mecseri úr? — Én ezt nem tévedésnek, hanem alapvető baklövésnek tartom. Ez a század nem a közöny százada, hanem épp ellenkezőleg, a teljes bizalomé. — Merész állítás, Mecseri úr. Be is tudná bizonyítani? — Be bizony. — Nem tart soká? — Semeddig se tart, mert a tények beszélnek helyettem, s e tényeket a kedves mozinézők is ismerik. Mint ahogy egykor az isteni gondviselésben, úgy hisznek ma egymásban az emberek. A beteg az orvosában, a levélíró a levél kézbesítőjében, aki virslit eszik, a hentesipar megbízhatóságában, aki pedig a metró mozgólépcsőjére lép, vakon bízik a lépcső építőiben. De nézze csak! Ott az a busz! Legalább ötven utasa van, aki az életét a sofőr kezébe tette. Hát még, aki Prágába vagy éppenséggel az űrbe repül, az bizony nem a nemtörődömségnek, hanem a bizalomnak valóságos piramisára lép föl! — Mecseri úr! Ez olyan szépen hangzik, hogy el se tudom hinni. — Miért nem? ön tatán megszagolja a virslit, mielőtt megeszi? — Nem szoktam megszagolni. — Na látja. Én sem! Mert mindenben, amit megeszünk, megiszunk, vásárolunk, fölhasználunk, százak, sőt néha ezrek jószándékát kapjuk kézhez. A világ minden országútján minden autó abban a biztos tudatban száguld az úttest jobboldalán, . hogy valamely szembejövő kocsi szintén 'ö jobboldalon halad. Hát mi más ez, ha nem a bizalom jele? — Meg vaqyok rendülve, Mecseri úr... Én ezt most hallom először életemben! ön tehát tiszteli-becsüli az embereket, megbízik bennük, és iól érzi magát a társaságukban? — Azt nem mondhatnám. Sőt, inkább ki nem állhatom őket. Nézzen csak körül I Még csalt egy pár Derce beszélgetünk, de máris százan vesznek körül, bámészkodnak, mutogatnak, gúnyos megjegyzéseket tesznek, nem is beszélve a szomszédomról, akinek rádiója teljes hangerővel bömböl ... Ilyenkor, bár nem vagyok vérengző hajlamú, a legszívesebben kiirtanám az emberiségei. — Ügy látom, Mecseri úr, az ön nézetei nem egyértelműek. — Sajnos, nem. A világ bajain nem lehet varázsütéssel segíteni. — Hanem, hogy? — Szerény véleményem szerint gyakrabban kellene film- művészeti heteket rendezni. — Igazán? És az segítene a világ qondján-baján? — Egész biztosan. Mert hogy én például szóhoz jutottam, és életemben először nyilatkozhattam, azt ennek az eseménynek köszönhetem. De hányán lehetnek még ilyen rossz alvók, akik, ha fölriadnak, csak néznek a sötétbe, mert senki se kíváncsi a véleményükre? Ez pedig, szerény véleményem szerint, nem helyes. Körülnézett. A bámész népség már lélegzet-visszafojtva figyelt, a filmhíradós is némán, lenyűgözve várta a folytatást. De ő már elálmosodott. Ásított egyet, s odaintett, hogy nincs több mondanivalója, aztán füléig húzva a paplant, elaludt. Örkény István Mecseri nyilatkozata Kondor Béla: Cirkusz Gácsi Mihály: Szobrász
