Dunántúli Napló, 1977. december (34. évfolyam, 330-359. szám)
1977-12-25 / 354. szám
e Dunántúli napló 1977. december 25., vasárnap A szerkesztőségben ülök, meg kéne gondolni, hogy az év végéig milyen cikkeket írjunk gazdaságunk útjának egyengetése érdekében. A Hunyadi úton mentőautó rohan, szirénája az ablakhoz csal. Aztán meg a rádióra figyelek: Etiópiában ismét megmozdultak a frontok. A harmadik szokaptak rajta hazugságon. Én úgy tartom, hogy mindig megmondom az igazat, akár jó az, akár rossz, akár csúnya, mert csak az ilyen ember alhat nyugodtan és én jót szeretek aludni. Nem akarok én neked mást mondani, mint, hogy én egész életemben nagyon boldog voltam. Most is az vagyok, s ha a világ dolgait nem kormányozgédeszközként a nádpálcát. Mondom fura helyzet volt, mert még akkor is óvodásnak kellett volna lennem, amikor másodikba kezdtem járni. Szeptember végén töltöttem be hatodik életévemet. Mindenki szeretett, mert nagyon pöttöm voltam, de a nevelők sokszor mérgükben a falra másztak volna, « bábán kollegám üvölt a telefonba, a sásdi járás falvaival alíg-alig tudunk szót érteni. Halkan kopognak a nyitott ajtón. T. J. állt ott, még a küszöbön kívül. Hívom beljebb, közben az órámra nézek: fél óra múlva kezdődik a gazdaságpolitikai aktíva. — Vesd le a kabátod! Kigombolja, de csak felhajtja a hófehérre tisztított, frissen vasalt ballont, a fotel szélére ül. Felrémlik a sok év előtti vasárnap reggel, amikor az Sz- aknai felolvasóban gubbasztva aludt, fél kettőkor szállt ki a kiséjszakás műszakban, a szenes ruhában várt bennünket hétig, elsőként mászott a fából ácsolt szenesbunkerra szétszedni az ötvenesztendős tákolmányt. Nem volt olyan társadalmi munka, ahonnan elmc- radt volna .. . Sötét szemei mélyen homloka alatt ülnek. Fejebúbján teljesen kopasz, oldalt azonban még bőven van haja, tarkóján nyílegyenes vonalban kiborotválta a borbély. Szilvakék ruha, fehér ing, kékmintás nyakkendő, díszzsebkendő az öltözéke. így láttam mindig a városban — úgy tudom több éve nyugdíjban van, pedig alig lehet több harminchétnél. — Nagy dologban járok — mondja. Arca nem olyan mint a kérő emberé, hanem inkább, mint aki ajándékot hozott. — Mi a baj? — Semmi! Nincsen nekem semmi bajom, éppen azért is jöttem, hogy írd meg az életem . .. Végigfutott agyomon: miért éppen az övét, miért éppen most. Időszerű ez? Politikus ez? — De hát. . . Tíz perc múlva indulnom kell, a nyugdíjasok nem tudják, hogy az idő milyen érték . . . 1. Pontosan jött, frissen borotvált arcát pirosra csípte a hideg. Ballonja most is fénylett a tisztaságtól, ingjén látszott, hogy aznap vették ki a szekrényből, nyakkendője szabályosan kötve, nadrágja éle térdben is kifogástalan. — Én csak az igazat akarom mondani, engem még nem zák rossz utakra, talán az is maradok. Ügy éreztem, hogy a szemben lévő fotelban ülök, s magamat nézem. Hányszor ülök értetlen emberekkel szemben, akik megijednek, ha egyenes véleményt kell mondaniuk, ha felelősséget kell vállalniuk, ha a valósággal kell szembenézniük, s akkor hangzanak el ezek a mondatok: nem időszerű, nem politikus .. . Úgy éreztem, átéltem már ezt a pillanatot, ismerősek a szavak, mozdulatok. Vagy álmodtam? Talán olvastam? Mikor éreztem ezt át? Illetve dehogyis éltem, csak olvastam! Nem T. J. ő — Móricz Joó Györgye tévedt ide. — Kiskunhalas mellett a T-i tanyán születtem, három éves koromig éltem ott, akkor meghalt apám, anyám meg nyomorult volt már akkor is, amikor apámat a második magyar hadsereggel a frontra vitték. Napokig nem tudott felkelni az ágyból. Én csak arra emlékszem, hogy az ablakon kilesve végtelen fehérséget láttam, aztán bebújtam anyám mellé az ágyba, nagy piros-fehér csíkos dunyha alatt, anyám karjai között lestem, mig a szomszéd tanyáról egy kis meleg ételt hoztak. Anyám egy évvel élte túl apámat, négyéves voltam, amikor a K-i árvaházba kerültem. „Milyen boldog lehet az élete egy árva kisfiúnak.” — Nem volt nekem ott semmi bajom, illetve hát egyszer igen. Iskolába kellett menni, szerencsétlenségemre vagy éppen szerencsémre az fp-i nevelőotthonba egy T. J. — papírjait küldték velem, aki több mint egy évvel idősebb volt nálam. Hiába mondtom én a nevelőknek, a tanítóknak, hogy még nem vagyok ötéves (anyám hamar megtanított a nevemre, koromra, a szomszédoknak mindig el kellett mondanom, hadd csodálkozzanak), csak mennem kellett az iskolába. Az „a", „b” betűk még csak sikerültek, de az „s”-t mindig fordítva kapartam, 1943-ban pedig a tanítók még szívesen használták oktatói seamikor helyesírásra tanítottak. Én nagyon szerettem őket, még a vájár iskolából is visszajártam látogatóba. Mesélték a régi nevelők, hogy a guta kerülgette őket, amikor ilyeneket írtam: lyégpája, sszelő. 3. „Hogyan kezd emberkedni a kis ember?” — Tizenhárom éves voltam, még nem töltöttem be. amikor a nyolc általánost elvégeztem. Nevelőim azt tanácsolták, legyek bányász. Dehogyis sejtették, hogy én tulajdonképpen nemcsak kis növésű gyerek vagyok, hanem másfél évvel gye- rekebb is, mint a születési bizonyítványomon áll, hiszen az egy másik tanyán született árva T. J. adatait birtokolom. Most is csak 165 centi magas vagyok, képzelheted milyen kis lurkó voltam ott a T-i vájáriskolában. De én nekem ott is jó volt. Szép egyenruhát adtak, a volt papneveldében volt az otthonunk. Nagy tó partján állt az épület, sokszor még éjszaka is leszöktünk fürdeni. Meztelen lopakodtunk végig a folyosón, amikor a kapun kiértünk, már úgysem találkozhattunk senkivel, egész kis ösvényt trappoltunk már végig a bozóton. Egyik éjszaka csuromvizesen, dideregve lopakodtunk hálószobáink felé, amikor ajtó- nyikorgást hallottunk. Futni kezdtünk, én azonban megcsúsztam, térdem nagyot kop- pant a kövön, alig voltam képes feltápászkodni. G. néni, a szakácsnő állt felettem, lenvászon hálóingében. Felsegített, szobájába vitt, ágyába fektetett, fájós térdem simogatta. Nem éreztem én már a fájdalmat, egész testem reszketett, de nem a hidegtől, hiszen majd kigyúltam. G. néni 40 éves, jó kövér özvegyasszony volt. Teste aznap finom lekvárostészta illatot árasztott. Jó kosztom volt nekem attól kezdve, pedig 1951-ben még a vájártanulók sem fürödtek tejben-vajban. — Mondom, kisnövésű gyerek voltam, a bányában azon- bon ez éppen jó volt, o langa- léták állandóan beverték fejüket, én meg vidáman szaladgáltam, a derekammal sem volt soha annyi baj. A vájárvizsgán im/7 I az én ácsolásom volt a legszebb, a támfa meg a süvegfa fogazata így kapaszkodott ösz- sze, mint összekulcsolt ujjaim. Mégsem kaptam ötöst az oklevélbe, a szóbelin szépen kidolgoztam a tételem — emlékszem a frontfejtés volt —, aztán, amikor majdnem rám került a sor, a mellettem ülő gyerek kikapta kezemből. Egy szót sem tudott sajátjából. Elém lökte a magáét, útban a katedra felé olvastam el, hogy a nitrózus gázokról kellene beszélnem. Szóval csak négyest kaptam. De hát az számított, hogy mit tudok . . . IX. „Egy kis legény szava milyen sokat jelent.” A V. utcai udvari szobácskábán beszélgetünk. Albérlet hétszázért. Hófehérre meszelt falak, az ajtó fája, a repedezett ablakkeret zöld olajfestékkel bemázolva. Az egyik fal mentén nagy, sötét ágy, a takaró alól piros-fehér csíkos dunyha kandikál elő. Az ágy végében sezlon, aztán az ablak. A szoba közepén gyerekágy, szinte a rácshoz ér a konyhaasztal. A másik hosszú fal mentén tűzhely és egy hintaszék. — Ebben szoktam üldögélni — mondja T. J. — Nagyon szeretem, nyolcszáz forintért vette a feleségem ajándékba nekem. A bútorok közt szinte alig lehet közlekedni, csak az ajtó előtt van két négyzetméternyi hely. Megjön Joó György.... a fenét T. J. felesége, a három gyereket hozza. Máskor T. J. szokott értük menni, ő is viszi őket bölcsődébe, óvodába, iskolába. Három lány. —- Tudod, hogy tudnak ezek hízelegni, cicák ezek. Az asszony kedves, narancsszörpöt csinál mindegyikünknek, alig tud szegény mozdulni a kis szobában. Jól megtermett, magasabb is férjénél, s hát a súlya is . . . Elpanaszolja, hogy 4 éve benn a lakásigény- lés. T. J. leinti: — Nem azért van itt, hogy panaszkodjunk. Lebontják most ezt a városrészt, biztos kapunk nagyobb lakást. — Szóval ott hagytuk abba, hogy a 13-as telepi fejtésbe osztottak. Nagyon szívesen fogadtak. A jó vájár már akkor is aranyat ért, nekem meg nagyon kellett a pénz. Udvarol- gattam már erősen Erzsinek, a Zsóka is úton volt már. Hát a 13-as talán egy méter vastag telep volt, a leglaposabb helyen is 60 fok, de volt, ahol derékszögben állt. Olyan poros, huzatos volt, hogy büntetésnek számított ott dolgozni. Mindig nyomás alatt állt, huszonötén 50—60 csillénél többet nem tudtunk műszakonként szenelni. Felbiztattak, hogy a termelési tanácskozáson panaszoljam fel: adjanak már jobb munkahelyet, fél éve küszködünk itt, aztán se pénz, se teljesítmény. Talán emlékszel, a pártházban olyan magas, fatámlás székek voltak, én hátul ültem, felállva mondtam a magamét. A bányamester nem tudott mit válaszolni, csak főtt a feje, aztán azt mondta, állva beszéljek, mert nem lát. Az emberek röhögtek, hogy állok én, csakhát ilyen kicsi vagyok. De hát akárhogy is csűrjük: bezárták a fejtést, olyan munkahelyet kaptunk, hogy csakúgy dőlt a szén. Volt ott százalék is. pénz is. Sajnos, nekem egy kő levitte a körmöm, ujjamat is megzúzta, kénytelen voltam táppénzre menni. Több volt a betegpénz. mint a régi fejtésben a fizetésem. Egy kicsit talán jobban is elkényelmesedtem, mint kellett volna. 26 nap utón írattam csak ki magam, bőr ujjvédővel már egész jó! ment a meló. Na, ebben az évben én is kiváló dolgozó lehettem volna, az egész csapat megkapta a kétheti fizetést, meg az oklevelet. Az volt a bibi, hogy előírták, hogy 25 napnál több hiányzás nem lehet abban az évben. Ez volt a rend. A csapatvezető szólt a bányamesternek, hogy az egy napon mór ne múljék. De az csak tartotta magát az előíráshoz. így aztán nem sikerült kitüntetést szerezni. Később már nehezen osztogatták, aztán éppen mikor betöltöttem a 29. születésnapom, kiszuperólt az orvos. Fél évig a szanatóriumban voltam, elég jól összeszedtem magam, mondhatom jó orvosok vannak, de munkába már nem mehettem. Nagyon szép nyugdíjat kapok, többet mint a legtöbb gyári munkás. Négyezerötért már nagyon meg kell izzadni... 5. „Az ember a legnagyobb baj közt is milyen boldogan tud élni." Az Évit mindig karon viszem. Szeplős kis orrát dörzsölöm, úgy tűri, s úgy szereti, mint egy kis boci. Mari mellettem jön, a Zsóka szeret előre menni, úgy tesz, mintha egyedül menne az iskolába. Még csak harmadikos ... Félbeszakítanám, hogy ó már négy és fél esztendős korában az „abc”-vel küszködött, de hát __ — A kicsi csak gügyög, amikor a bölcsődében meztelenül átadom. Akkor elsétálok a Széchenyi térre, megveszem a Naplót, ott a párkánynál elolvasom, aztán szép lassan végig sétálok a Kossuth Lajos utcán, olyan szépek a karácsonyi kirakatok, nézegetem, hogy milyen televíziót veszünk majd, s hogy ha lebontják a Btidai városrészt, s új lakást kapunk, mit vegyünk majd oda... Karácsony után majd lassan elmúlik a tél, kitavaszodik, én sem fogok akkor már annyit köhögni, mint ebben a ködös levegőben. Tavasszal, nyáron, még az ősz elején is mindig a sétatéren ülök, akkor ott szoktam elolvasni az újságot is. Nagyon szép ott, különösen amikor a gesztenyefák virágoznak, a harang meg zúg, az emberek nem rohannak, sokszor meg is állnak egy pillanatra. Tudod, mostanában mindenki rohan. Én nem értem, hogy mi az a termékszerkezet-átalakítás. a beruházási fegyelem, azt sem tudom Etiópiában ki, ki ellen harcol, csak azt látom, hogy az emberek nem mind boldogok, túl kevésszer állnak le, csak elszaladnak egymás mellett. .. Lombosi Jenő
