Dunántúli Napló, 1977. november (34. évfolyam, 301-329. szám)

1977-11-27 / 326. szám

DN HÉTVÉGE 10. . KÖZGAZDASÁGI ÉLET 1977. N OVEMBER 27.

Húz-e a nyereség?

Avagys miért fejezzük te azokat, akik jól húznak?

Mindig'a fogyasztóra hivatkoznak

Xaoüx SzeArta. Coütihfök VéM.We SzcmJuf UmÓAtuw

Kell-e hétfőn csirke?

Ráfogjuk a fogyasztókra szokásként azt, ami csak kényszerűségből vált szokásukká

Világgazdasági napilapunk korábbi számában kifakadt az egyik ismert nagyvállalat vezetője. Amiatt, hogy vállalatánál de — toldta meg —, hasonló a helyzet a tárca többi vállalatánál is, csak kevés embert lehet premizálni a tőkés export túlteljesítésére. A bajok gyökere, fejtette ki röviden, hogy a magyar vállalatok gazdálkodásának hatékonyságát, gazdaságosságát a korábbi években a nyereség jól jellemezte, ma már azonban különböző pénzügyi hidak igencsak nehezítik a tisztánlátást. Talán a tőkés export értéke vagy esetleg annak az árbevételéhez visoznyított aránya kozmetikázás nélkül megmutatná a vállalatok teljesítményét.

r

Uj mércét sürget a vezérigazgató

Röviden szólva: a nyereség ma már nem mindenható, új mérce kell. Aki pedig ezt sürgeti — dr. Dienes Béla, az Egyesült Izzó vezérigazgatója. Figyelnünk kell rá, amit mond, hiszen a magyar ipar egyik nemzetközi téren is élenjáró óriásának vezetője vélekedik így, aki mellesleg az MSZMP Központi Bizottságának is tagja. Hogy húz-e a nyereség, ezzel kapcsolatban egyébként hasonló érzések és nézetek bennünk is felmerültek. Szerintünk sem húz, különösen azóta, hogy a nyereségrészesedés ösz- szegét korlátozandó, behúzták a féket.

Kereken tíz esztendővel ezelőtt napvilágot látott, az új gazdasági mechanizmust népszerű nyelven magyarázó füze- tecskéből idézek: Az új mechanizmus körülményei között a vállalatok gazdasági tevékenységének fő mércéje lesz a nyereség, erre épül a hatékony anyagi érdekeltség. Minél nagyobb nyereséget ér el a vállalat, annál több pénzt fordíthat a dolgozók jövedelmének (fizetésének), év végi részesedésének, prémiumának növelésére, a szociális és kulturális ellátás javítására, a műszakigazdasági fejlesztésre.

Megváltozott volna az elv? Szó sincs róla! Hiszen az MSZMP Központi Bizottsága legutóbbi, október 21-i ülésének közleményében is hangsúlyosan benne foglaltatik: A beruházási források és a munkaerő koncentrált felhasználásával a hatékony fejlesztési célok megvalósulását kell elősegíteni, egyidejűleg el kell érni a gazdaságtalan tevékenységek korlátozását, illetve megszüntetését. Ennek megfelelően a teljesítménytől jobban függő vállalati és egyéni jövedelemdifferenciálást, valamint ezzel

összehangolt ár- és támogatási rendszert kell érvényesíteni.

A bankszakember okfejtése

Az elvek tehát változatlanok. Akkor talán a körülmények változtak? Ettől azonban még maradhatna a gazdálkodás hajtóerejének a nyereség, hathatna olyan élénkítően, mint az 1969-at követő esztendőkben, a külpiacokra dolgozóknak lehetne nagyobb a nyereségük, bérfejlesztési lehetőségük, lehetne vastagabb tizenharmadik havi borítékjuk, mint azoknak, akik kényelmesen a hazai piacra termelgetnek. Mindezt mi is felvetettük nemrég egy ismert, vezető bankszakembernek. Nagyon élesen és szenvedélyességgel fejtette ki véleményét. Érdeklődéssel jegyeztük, s adjuk most közre okfejtését.

A problémák gyökerei már két évtizede fel vannak tárva, de két dolgon nem tudunk túllépni, a beidegződésekkel nem tudunk leszámolni. Egyrészt: ma is benne van gazdaságunkban a frontális növekedés igénye. Az a vágy, hogy minden vállalat éljen és virágozzék, függetlenül attól, hogy azt a gazdasági struktúrában elfoglalt helye indokolttá teszi, avagy sem.

Egyfelől a frontális növekedés igénye, a másik oldalon a szelektív gazdálkodás, a szelektivitásra való készség hiánya. A szelektív iparfejlesztés óhajától visszhangzik az ország, de a fejlesztés—visszafejlesztés dialektikája messze van a kívánatostól, a struktúra- átalakítás üteme elmarad az MSZMP KB által meghatározott kívánatos ütemtől. Évek óta beszélünk a gazdasági struktúra átalakításáról, áramvon-i- lasításáról, évek óta vitatjuk, milyen pontrendszerekkel vizsgáljuk és mérjük a hatékonyságot, vagyis tudományos, tudományoskodó módon közelítjük a kérdést. A közgazdászok szerint a jelenlegi mérőeszközök kis korrekciójával világosan ki lehetne jelölni azt a legrosszabb terméksávot,

amelyben a gyártást meg kellene szüntetni.

Napjainkban sok a kivételezés a szabályzórendszer követelményei alól, egyes vállalatok túlzott támogatást élveznek. Minden vállalat rendelkezik fejlesztési alappal és minden vállalat fejlődni akar. Akárhogy is kerülgetjük a kérdést, a magyar gazdaság ekkora szélességet, ennyiféle iparvállalati tevékenységet nem bír el. Ha nem tudunk egyes rossz hatékonyságú, veszteséges vállalati tevékenységeket visszafejleszteni, megszüntetni és átállítani, akkor nem jutunk

előbbre. Egy olyan országban, ahol ilyen komoly a munkaerőfeszültség, mindent gyártani nem szabad. Égbekiáltó pazarlás, hogy nagyon sok tőkés exportra termelő vállalatunk mindössze egy műszakban dolgozik, mert nem ott van a munkaerő.

Öntudatból nem megy

Annak oka, hogy nem tudunk hatásosabb ösztönzést teremteni, nem a szabályzórendszerben, hanem a termelékenységben gyökerezik. Addig, amíg a magyar ipar termelékenysége az európainak a fele, sőt, a gépipar lemaradása még ennél is nagyobb, mindaddig, amíg az ország általános teljesítményhiányban szenved, valahogy el kell osztani — a szerény életszínvonal-emelkedést lehetővé tévő — nemzeti jövedelmet. Tűnődhetünk rajta, melyik ujjúnkat harapjuk meg, csak azt tudjuk elosztani, ami van. Az állam tehát egyes vállalatok nyereségét megcsapolja és odaadja más vállalatoknak. Látszólag — úgymond — levágják azoknak a fejét, akik viszonylag jól húznak. Dehát a költségvetés onnan vehet csak el, ahol van. És a költségvetésnek is meg kell hagyni, ami az övé, hiszen az államháztartás egyensúlyba hozása nagyon is reális követelmény.

Az idézett bankszakember végül kritikát eresztett meg a vállalatok címére. Tudomásul kell venni, hogy ilyen alacsony termelékenység mellett a szabályzórendszer nem biztosíthat fokozottabb anyagi ösztönzést. Ugyanakkor, ami a vállalatokra tartozik, ami vállalaton belül megoldható, ne toljuk a kormány asztalára. Vállalati, üzemi szinten sincs meg a sze- lektivitási készség, a lehetőségekhez mérten vállalaton belül is hatékonyabb anyagi ösztönzés teremthető. Ezzel kapcsolatban a bankszakember példaként megemlítette: azoknál a vállalatoknál, ahol bevezették a bértömeggazdálkodást, ott sem értek el különösebb eredményeket, nem szabadult fel komoly létszám. Pedig a lehetőséget megadták.

Mindezekkel egyetérthetünk. Ám nyugodtak csöppet sem vagyunk. Aligha várhatjuk, hogy a kérdésben előre léphetünk, pusztán a vállalatvezetők öntudatára hagyatkozva. A követelményeket mégiscsak a köz- gazdasági szabályzóknak kell közvetíteniük, s akik ezeknek a követelményeknek megfelelnek, azok igenis üdvözüljenek meg, mi több, legyen vastagabb a borítékjuk.

Miklósvári Zoltán

örömmel olvastam a Dunántúli Naplóban, hogy megkezdődött a termelés a pécsi baromfifeldolgozóban. öröm ez azért is, mert egy „híressé", vagy talán kicsit hírhedtté vált beruházásunk kerül lassan tető alá, meg azért is, mert az egészségesebb táplálkozás felé vezető úton újabb állomáshoz érkeztünk el. Évente kétezer vagon vágott baromfi, csirkék mellett pecsenyekacsa és liba

_ ez már valami, még akkor

i

s, ha az ínyenceknek való falatok, a májliba, a pulyka és a nyúl inkább csak a dollár- bevételt, nem pedig testsúlyunkat gyarapítják.

Nos, ennyit az örömről. Meglepődve — és már nem örömmel — olvastam azonban a következőket: „...az élelmiszerkereskedelem nem rendelt ezekből a csirkékből, mondván, hét elején nem kell a friss csirke az üzletekben”.

Nem tehetek róla, de mindig kicsit ideges leszek, ha a szegény fogyasztókra hivatkoznak, akik közé én is tartozom. Nemrég a tv-híradóban kiderült rólam és társaimról, hogy nem szeretjük a szép sportszöveteket, így az ipar kénytelen azokat Kuvaitba exportálni. Kiderítették azt is, hogy nem szeretjük a szép cipőket, az úristennek sem veszünk meg tetszetős és olcsó hazai kardigánokat és pulóvereket, csak a csúnya, dzsudó-kötővel ellátott, 8—900 forintos, de tőkés importból származó csodákat. Tudni vélik rólunk, hogy nem szeretjük a friss kenyeret és a ropogós zsemlét, és hogy kimondottan utáljuk a felvágottakat, ha azok nem egyformán fűrészpor-ízűek.

Most pedig itt van az a csirkeügy, amely újólag bizonyítja, hogy a fogyasztó válogatós, megbízhatatlan, nem észlény, hanem kimondottan csak az érzelmei vezérlik. Bevallom, hogy én például néhány hónapja már a hét elején nemcsak a friss csirkét, hanem a friss sertéshúst és marhahúst sem szeretem, egyik sem kell nekem. Nem kell, mert hónapok óta hétfőn, és ezen a héten már kedden sem volt egy szem sem belőlük kedvenc bevásárló helyemen, a Kodály úti ABC-ben. Megindult egy új mozgalom a kereskedelemben: a hét elején szépen megmossák, lesúrolják a húsos tálcákat a KÖJÁL nagy örömére. Én pedig, a szegény fogyasztó, egyre csak változtatom szokásaimat, a még szegényebb kereskedelem bánatára és lassan teljesen kiismerhetetlenné válók. Hogy a húsfogyasztásnál maradjak: azelőtt például csak a sertésmáj, a velőscsont és a vesevelő fogyasztásában voltam abszolút kiismerhetetlen, teljesen rendszertelenül fogyasztottam azokat, akárcsak a téliszalámit, amit ráadásul még nem is vehettem meg úgy, ahogyan Szegeden szép gusztusosán gyártották, mivelhogy — talán azért, hogy lássam is, nem selejtet kapok — csak kettévágva, vagy éppenséggel felszeletelve és jól kiszáradva vásárolhattam meg. Azelőtt tehát csak részben voltam ilyen rendszertelenül fogyasztó; ma már a hús sem kell hét elején, a csirkehúst pedig egyenesen eltolnám magam elől, ha bárki azzal kínálna hétfőn vagy kedden.

Azt hiszem, jogosan tehető fel a kérdés: kik és milyen alapon nyilatkoznak ezekről a szokásokról? Én még emlékszem arra, hogy vagy huszonöt évvel ezelőtt felelős politikai vezető állapította meg,

hogy a magyar embernek nem kell a citrom, hiszen a karalábé is legalább annyi vitamint tartalmaz, együnk tehát karalábét. Szerencsére azért nem terjedt el a karalábés fagylalt nyáron és a karalábés tea télen.

Azt hiszem, nem célszerű ma már ilyen zöldségeket összehordani a fogyasztóról. Senki sem tagadja a fogyasztói szokások jelentőségét egy ország kereskedelmében és iparában. Mindenki tudja azt is, hogy ezek a szokások igen tartósak, nehezen változtathatók meg. Tudjuk, hogy túlzott nálunk a zsírfogyasztás, a sertéshúsfogyasztás, de ezt nem lehet úgy megváltoztatni, hogy nem árulunk zsírt vagy sertéshúst, illetve hogy ráfogjuk a fogyasztókra szokásként azt, ami csak kényszerűségből vált szokásukká. Az egészségtelen szokások ellen sokféle eszközzel lehet és kell küzdeni, de a küzdelmet talán azzal kellene kezdeni, hogy megismerjük a fogyasztó tényleges, valóságos szokásait, ezekből kiszűrjük a rosszakat és megpróbálunk befolyást gyakorolni a jó érdekében.

Azt hiszem, egyetlen kereskedő sem hiheti komolyan, hogy az a divatos cipő, amit a felesége szeret, vagy az a követendő étkezési szokás, amit otthon megszokott. A húsfogyasztásunkban például nemcsak a túlzott mennyiség és ezen belül a túlzott sertéshúsmennyiség a probléma, hanem az is, hogy a fogyasztás rosz- szul oszlik meg a hét napjai között, a hétvége javára. Ezt pedig talán nem célszerű azzal is elősegíteni, hogy hét napból csak öt-hat napon keresztül biztosítjuk a választékot.

Dr. Zeller Gyula

Adalékok a szénbányák mun kaerő-gazdá I kodásához

Közös rendezvényt tartott nemrég a Magyar Közgazdasági Társaság megyei szervezete és a Mecseki Szénbányáknál működő Liasz Klub gazdasági szekciója. A találkozón Bernhardt Gyula, a Szénbányák munkaügyi vezetője tartott előadást a vállalat munkaerő-gazdálkodásának időszerű kérdéseiről. Az alábbiakban néhány adatot és megállapítást idézünk az előadásból.

A vállalatnál hosszú évek óta az évenkénti 1800—2000 főnyi munkaerő-felvétellel szemben 2000—2300 főnyi leszámoló áll, a létszámfogyás tehát évente körülbelül 300 főnyi. F7 éop°n meqegyezik. az évenkénti nyugdíjbamenők számával, a felvételekkel tehát csupán a nyugdíjazáson kívüli létszámfogyást tudják ellensúlyozni. Fokozza a gondokat, hogy a munkába állók 60 százaléka 3 hónapon belül leszámol, s a fluktuáció mértéke az

elfogadhatónak tekintett 5—6 százalék helyett, üzemeinktől függően 9-től 26 százalékig terjed. Mondani sem kell, ennek mérséklésére hatékonyabb állami intézkedések szükségesek, mert a kötelező munka- közvetítés és hasonlók nem hozták meg a kívánt eredményt.

A távlati tervek teljesítéséhez 1977-ben 12 700, 1980-ban 12 350 fizikai dolgozóra lenne szükség. Ezzel szemben a Szénbányáknak jelenleg 12 350 munkása van, 1980-ban pedig előreláthatóan 12 000 fizikai dolgozó lesz. Szinte évről évre 300—400 fővel kevesebbel kell a tervet teljesíteni, mint amennyi az adott technológia mellett szükséges volna.

A munkaerő mozgásával kapcsolatos vállalati statisztikai adatok azt bizonyítják, hogy munkahely-változtatás céljából túlnyomó többségükben a 30 éven aluliak távoznak el a vállalattól. Ennek bizonyítására csupán két számot kell egymás mellé állítani: a fizikai munkakörben dolgozó 30 éven aluliak az összes fizikai létszám 28 százalékát teszik ki, a fluktuációnak viszont 1976-ban a 67 százalékát, az idei év első negyedében 65 százalékát adták.

Miután a bányászat, benne a Mecseki Szénbányák, egyre nehezebben jut a zavartalan működéshez szükséges munkaerőhöz, létszámgazdálkodási tevékenységének fő súlyát minden eddiginél fokozottabban a munkaerő megtartására kell összpontosítania, különös tekintettel az új belépőkre. Nos, az üzemek változó módszerekkel, különböző intenzitással, de egyöntetű céltudatossággal segítik a fiatalok, a pályakezdők üzemi, munkahelyi beilleszkedését. Ez a törekvés többoldalú ráhatásban, a munkába való fokozatos bevezetésben, az emberséges hangnemben, a jogos személyi problémák körültekintő és gyors elintézésében, a munkakörülmények mérsékelt, de tudatos javításában mutatkozik meg. Ha e téren sikerülne előre lépniük, évente 150—200, munkáját legalább közepesen végző, de fegyelmezett magatartásé fiatalembert köthetnének a vállalathoz.

A munkaerő-gazdálkodásban a gondok nagy része a munkafegyelem hiányosságaira vezethető vissza. Például a múlt évben csak az igazolatlan távoliét 8907 műszakot tett ki, ami 38 ember egész évi munkáját jelenti. Ha pedig az ösz- szes kieső műszakot tekintjük, a kieső műszakok 2834 ember teljes évi munkáját, egyik nagy termelő üzemünk nagyságrendjét képviselik. A kieső műszakok 1 százalékos (!) csökkentése 29 ember munkába állításával lenne egyenlő.

A távolmaradás okait elemezve: tovább emelkedett a fizetés nélküli engedélyezett szabadság, a törvényes távoliét (az ún. urasági műszak. A szerk.) és az igazolatlan hiányzás, ugyanakkor jelentősen csökkent a betegnapok száma, minden bizonnyal azért, mert

1976-ban nem volt különösebb járvány. Feltűnően nagy volt a bányaüzemeknél a fizetés nélküli engedélyezett szabadságok száma — plusz 55 százalék, de vállalati szinten is 33 százalékos a növekedés.

Mindezek arra engednek következtetni, hogy a vállalati szintű elhatározásokat nem minden üzemben hajtják végre következetesen, illetve nem elég szigorú a fellépés a fe- gyelmezetlenkedőkkel szemben. A betegség miatt kieső munkanapok számának csökkenése ellenére tovább kell szigorítani az ellenőrzést, fel kell lépni a gyógyulásukat hátráltatókkal és az álbetegekkel szemben. A betegellenőrök egyébként évente több ezer ellenőrzést végeznek és több száz észrevételt tesznek (1976-ban például 7483 ellenőrzés után 473 feljelentést tettek), sajnos azonban alig akad egy-két üzem, ahol a betegellenőr jelentése alapján fegyelmi eljárást folytattak le, vagy elvonták volna a táppénzt.