Dunántúli Napló, 1977. november (34. évfolyam, 301-329. szám)
1977-11-27 / 326. szám
DN HÉTVÉGE 8. IRODALOM - MŰVÉSZET 1977. NOVEMBER 27. IRODALMI ÉS MŰVÉSZETI FOLYÓIRAT — 1977 A Jelenkor decemberi száma A Pécsett szerkesztett irodalmi és művészeti folyóirat új számának élén Nagy László költeményét olvashatjuk. A lírai rovatban emellett többek között Gyurkovics Tibor, Károlyi Amy, Makay Ida, Pál József és Rákos Sándor művei kaptak helyet. A szépprózai írások sorában Jékely Zoltán, Kolozsvári Grandpierre Emil és Mészöly Miklós elbeszélését közli a folyóirat. Az Ady Endre születésének centenáriumát köszöntő sorozatban ezúttal többek között Czine Mihály tanulmányát, Pákolitz István emlékezését és Rába György verselemző esszéjét találjuk. Rózsa Gyula Martyn Ferenc Ady-rajzsorozatát és Melocco Miklós új, pécsi Ady-szob- rát elemzi. A nemrég elhunyt Hajnal Annától Kalász Márton verssel búcsúzik. Kormos István halálára Csorba Győző és Weöres Sándor írt költeményt, Fodor András pedig emlékező írásban idézi fel a költő alakját. Az „Irodaiomtudósaink fóruma”-sorozatban Nagy Péterrel beszélget Németh G. Béla. Kovács Sándor Iván tanulmánya a Szigeti veszedelem siklósi és szigetvári epizódját elemzi. Parti Nagy Lajos Szvetter Noénak Egyensúlyozunk két lukas zsebünk közt, teli polcokról pakoljuk tele, kabátunk elmarad mögöttünk és beledül az arany semmibe, és lesz belőle zakó, kiskabát komputereknek újabb pleisztocénben, szvetter Noénak, hogy az Ararat elé ne egyszál krómacélban érjen. Károlyi Amy A fal Ha más vállra már nem számíthatok a fal még itt, rá támaszkodhatok Ha senki másnak nem kell panaszom még itt a fal, még panaszkodhatom Ha kutyák elől űz a félelem még itt a fal, még védekezhetem S ha nevem befalja a temető még itt a fal, névre rá dőlő Makay Ida Cigánytemetés Zúg a harang bolond kolomppal, rángatják pucér purdé-angyalok. Halott fekszik a faluvégen. A részeg cigány már józan halott. Pálinkát vedelt. Utcahosszat nótázott. Éjek zengtek tőle. Tavaszi árkok ringatottja, őszi árkoknak ölelője. Ha elhallgat a miserere s kocsmát csuknak meg ablakot, fölragyognak fölötte fényes fekete cigánycsillagok. N emrégiben idei libasültet vacsoráztam Gyöngyházyval, a legjobb konyhájú budai vendéglőben. Bár megadták a módját, mégsem tudtam az egész adagot elfogyasztani. Nem is a szakácsáét kifogásoltam, — ő igazán kitett magáért — hanem az epémet szidtam, mely lám, még egy libacombbal sem tud annak rendja, s módja szerint megbirkózni, s most arra kényszerít, hogy jóétvágyú barátom fitymáló megjegyzései közben a tányéron hagyjam porcióm felét... Amint mentegetőztem, eszembe jutott egy történet, melyet Újfalvy Sándor emlékiratában olvastam évekkel ezelőtt. Elmondtam neki, nyomaték kedvéért, hogy lássa, hová csökevényesedtek emésztőszerveink az utóbbi másfél évszázad alatt. Márton napján, zimankós november 11-én — 1799-et írtak — beállított a kockái Pa- latkay-portára egy bizonyos Száva István úrfi, s lóról száll- ván, huszárjával jelentette a házigazdának, miszerint a szép Palatkáy Eszter kezének elnyerése érdekében kész, a szokásnak megfelelően, próbát állani, vagyis a háziak és néhány vendég szeme láttára egy ültőhelyében egy egész sült libát elfogyasztani. A házigazda örült az ifjú szándékának; betessékelte, asztalhoz ültette, s nemsokára elejébe tették hatalmas tálcán 'a hatalmas kövér ludat. Száva István az övén hordott tarsolyból előszedte úti evőkészségét, megtörölgette, s nekilátott a lakomának. A háziak s a vendégek, mint valami versenybírák, — ki ellen — ki rokonszenvező szorongással — figyelték minden mozdulatát. Az ifjú állkapcsa hatalmasan dolgozott, nyeldeklője izgett-moz- gott, a lúd fogyott, egyre fogyott. S egy rövid óra se telt bele, már csak a csontjai me- redeztek a cintálban, s vihették ki a vadászkutyáknak. Az egybegyűltek tapsoltak, a menyasszonyjelölt irult-pirult, az ifjú pedig feltápászkodott, a szép Esztert táncra kérte, de alighogy egyszer-kétszer megforgatta, hirtelen elsápadt, megtántorodott, s ha meg nem kapaszkodik az asztalban, ösz- szeesik, mint a tótorgona; de megemberelte magát, bocsánatot kért, s kitámolygott a házból. Huszárja nagy üggyel- bajjal felsegítette, a ló elindult vele lassú baktatásban, s meg sem állt a szengyeli Szá- va-házig. Akkor mór az egész teste citromsárga volt. Agyba fektették, s úgy halt meg hárem nap múlva, hogy jóformán ki se nyitotta többet a szemét. — Őrület, tiszta őrület! — vonta le barátom a következtetést. És ez népszokás volt! És bizonyára szép számmal akadt emberfia, aki minden következmény nélkül birkózott meg azzal az átkozott libával!... Különben csak akadt volna valamilyen fórum, hogy eltiltsa ezt a barbárságot. S még innia sem adtak közben? Kenyeret sem kapott? — kérdezte jogos felháborodásában. — Lehetséges, hogy adtak, válaszoltam, de az emlékirat sem borról, sem kenyé-ről, se semmiféle savanyúságról nem tesz említést. — Hihetetlen, morfondírozott tovább, s néhányat kortyintott az előttünk pirosló borból. Majd így folytatta: — Ha valaki, én tökéletesen átérzem a boldogtalan emlékezetű Száva István tragédiáját. Egyben tanúja vagyok, hogy még e század harmincas éveiben is tovább élt. bizonyos változatokkal, ez a „népszokás”. Huszonötéves voltam, ún. állástalan diplomás, s házasodásra adtam a fejem. Még legátus koromban zártam volt szívembe egy nyírségi tanító leányának .szívalakú arcocskáját, s aztán egyszer csak összefutok vele Pesten, egy áruház előtt. Éppen bevásárolt s nagy batyukkal igyekezett a Keleti pályaudvar felé. Igen-igen megörültünk egymásnak, kivált ő nekem, mert most már volt, aki segítsen a cipekedésben; szó szót követett, s annyira belemelegedtünk, hogy csak az induló vonatról ugrottam le, s még sokáig integettem utána, a peronról is. Boldog voltam, madarat lehetett volna velem fogatni, Anikó megengedte, hogy meglátogassam. Számtalan levelet váltottunk, s az utolsóban jelentettem, hogy van állásom — s ha kedves szülei »beleegyezésüket adják — megkérem a kezét. Sorsdöntőnek ígérkező látogatásom hosszas kölcsönös mérlegelés után, végül is szeptember 25-re, vagyis Töhötöm napjára tűzetett ki. Figyelsz, hékám? — fricskázta meg az üres borospohárral játszadozó jobbomat. még tetétezte, hogy mint valami ritka csemegét, főleg engem tiszteltek meg mohó érdeklődésükkel, s hol az orromra, hol a fülemre szálltak vagy a bokámat csiklandozták hallatlan vakmerőséggel. Egy darabig hessegettem őket s kapdostam feléjük, mint Bernét a mennykőhöz, de látva, hogy a háziak inkább mulatnak semmint restelkednének, abbahagytam a védekezést, s megadással vállaltam sorsomat. Az ebéden szerencsésen túlestünk. ízletes, majoránnával Jékely Zoltán Márton lúdja, Töhötöm (RÉSZLET) — Nem látod? Csupa fül vagyok! — jelentettem ki. — Hol is hagytam el? Igen. Egyszóval, hosszú és fáradal- mas utazás után leszálltam a vonatról, az utolsó állomáson. Anikó az apjával várt, fohér magyaros hímzésű blúzban, piros babos szoknyában. —Isten hozta, tanár úr! — üdvözölt az igazgató-tanító, majd csézájába ültetett a lánya mellé, ő maga a bakra kapaszkodott, kapta az ostort, megbiztatta lovát s nekivágtunk a poros, hepehupás nyírségi mezei útnak. A falu szürke bádog tornya messziről jelezte az irányt, peckesen, délcegen, ahogyan lelkemben is élt, különösen az Anikóval vacsirkéje fűszerezett kappansült volt, pirított kiflikrumplival, mely burgonyafajta azóta, sajnos kiveszett. Feketekávéval szolgáltak, finom, a csésze pereme fölé kunkorodó fülű, lilafestésű findzsákban, melyeknek formáját, s mintáit merő udvariasságból megdicsérvén, boldogan vehettem tudomásul, hogy az értékes szervisz fele, vagyis hat darab, a hozzájuk való kancsóval, cukortartóval, Anikó hozományának részét képezi, úgy szintén az ezüstnemű egy része is (a többit majd csak később kapja meg, örökség fejében). Sohasem voltam hozományvadász, de ez a tájékoztatás módfelett jólesett: a szülők lat fűszerszámot torkomon leküldözgetni. Délben bor is, ásványvíz is volt az asztalon, vacsorára csak kútvizet kaptunk — talán szintén ama két doktor javallata szerint. Úgyszólván minden falatom után ittam egyet. De a szemem már meredezett, s homlokomról egy verejtékcsepp pottyant a tányéromba. Azt is megettem. Engem már akkor szörnyű émelygés és szédülés környékezett. Zsebkendőmnek sűrűn volt dolga izzadó homlokomon. De ezt, úgy látszik, csak szegény Anikó vehette észre, mert megkérdezte, nem innám-e egy pohár borocskát, s apja beleegyezésével mindjárt szaladt is utána. Megittam és nem is egy, de négy vagy öt borospohárral... s állapotomon ez átmenetileg könnyített. Tíz óra tájban éjjeli nyugovóra tértünk. Én szülői megfontolásból a lefüggönyözött üveges verandán kaptam fekhelyet — jó messzire a lányszobától —, nehogy pajkos gondolatok foglalkoztassanak. De hol voltam attól, hogy ilyesfajta gondolatok akárcsak meg is legyintsenek? Már éjfél-tájban irtózatos rosszullétre ébredtem. A hideg futkározott rajtam, s ijesztő görcsök csavargatták a belső részeimet. Émelygés, majd olyan hányinger ért utói, hogy kénytelen voltam hálóingben az udvarra lopakodni. A kutyák nekem estek, alig tudtam elverni őket, s némileg könnyíteni magamon. Ez a jelenet még háromszor ismétlődött; a kutyák már üdvrivalgással fogadtak, — s volt okuk rá, — míg végre derengeni kezdett a hajnal. De akkorra már olyan fájdalmaim voltak s olyan gyengének éreztem magam, hogy azt hittem, reggelre meghalok. S, ha nem is halok meg, gondolló pesti találkozás s levél- és levelezőlap váltások óta, s minden gondolatomat e felé a falu felé vonzotta, mint valami mágnestű. S most, hogy egyre közeledett, miért ne reméltem volna, hogy álmaim rövidesen valóra válnak. Annál is inkább, mert ha az óvatosan fogalmazott s talán szülőszemek cenzúrázta levelek Anikó érzelmeinek hőfoka felől valamelyest kétségoen is hagytak, parázsló fekete szeme, édes mosolya, de legkivólt meleg, puha kezecskéje, mely az apja háta mögött minduntalan a kezemhez ért, sőt, egy-egy percig a kezemben is maradt, világosan értésemre adta, hogy érzéseim viszonzásra találnak. Végre befordultunk a tanítóék kapuján. Levertük magunkról a port, s a kutyák éktelen ugatása, s a majorság — libák, kacsák, csirkék — zsinatolása közben kézcsókkal üdvözöltem a verandáról elősiető tanítóné asszonyt. Anikó két kamasz öccsével a leendő sógor kedélyes modorában kezet ráztam. A rekkenő hőség után igenigen jólesett az ebédlő hűjében felhajtott nagy pohár málnaszörp. Feltűnt azonban, hogy mindenütt legyek légiói dongnak, a falon, az ablakon, a poharak szélén csakúgy, mint az ebédlőasztal fölött függő, régimódi, rézláncos petróleumlámpa körül. S méghozzá nem közönséges legyek: kövérek, lusták s rendkívül pimaszok. Nyugtalanságomat irántam való bizalmának kézzelfogható jelét láttam benne. S aztán elkövetkezett a vacsora. Akkor még nem tudtam, milyen mélyértelmű, jóslatszerű végzetességgel figyelmeztet az ebédlő falán Munkácsy Mihály vidéki otthonokban gyakran felfedezhető festményének olajlenyomata: Az Utolsó Vacsora. Asztalkendőnket kibontottuk, a tanító elmondta az asztali áldást, a felesége pedig, amint ez nagyobb családokban szokás, kiporciózta a vacsorát. Paprikáscsirke volt, bő, rozsdás-tejfölös mártásban, csipetkével. S még valamivel, azonban fölös és meg nem engedett mértékben került a tányéromra. Léggyel. Legyek sokaságával! Egy darabig nem hittem a szememnek: légy, légy, légy a mártásban, a zúzán, a szárnyacskák könyökében, a csipetkére tapadva, egyesével, hármasával, sőt, ami a legborzalmasabb volt, méq kettesével is, amint a halál őket nászrepülésük közben elérte ... Egy darabig azon igyekeztem, hogy a tányérom szélére piszkáljam őket, majd hovatovább, fondorlatoson valódi bűvészmozdulattal a tányér peremén túl pöccintettem, hadd essenek az abroszra, bánom is én. S közben szemem sarkából fürkésztem a familiát. Jóízűen lak- mároztak! Én pedig csak nyeltem, nyeltem s egyre nagyobb kenyérdarabokkal próbáltam a fölösen számba kerülő szokattam, itt kell ápoltassam magam, ki tudja meddig, a vásott sógorkák rosszindulatú csínytevéseinek kiszolgáltatva, s egyáltalán, szegény jó tanító- éknak sok-sok gondot, bajt okozva, összeszedtem hát maradék erőmet, egy kitépett naptárlapra röviden megírtam kényszerű távozásom okát, megfelelően bocsánatot kértem, s aktatáskámat hónom alá fogva — a kutyák díszkíséretében — kitámolyogtam a tanítói lakból. A határban felvett egy parasztszekér. Már hétkor vonaton ültem. Amikor otthon az előszobában megláttam magam a tükörben, már olyan sárga voltam, mint valami citrom: kitört rajtam a sárgaság ... Néhány év múlva hallottam csak hírt Anikóról; férjhez ment egy szomszéd falusi ta- títóhoz. A fickónak szerencséje lehetett, nyilván téli időben ment háztűznézőbe, s megúszta a Töhötöm-napi legénypróba borzalmait. — Főúr — intette magához a pincért a barátom. — Legyen szíves, hozzon egy késhegynyi szódabikarbónát! — Nekem is, ha lehet! — toldottam me^ a kérést s ösz- szemosolyogtunk fanyarul. S amíg vártuk a szódát, barátom tekintete elrévedt. Alkalmasint Anikó piros babosszoknyás alakját idézte egy mesz- szeségben szürkélő, de mágneses erejét számára régóta elvesztett, piros süveges templomtorony alatt.
