Dunántúli Napló, 1977. november (34. évfolyam, 301-329. szám)
1977-11-26 / 325. szám
6 Dunántúli napló 1977. november 26., szombat Múzeumunk Keress remekbe faragott klasszicista épületet a múlt századból — Pollack Mihály Nemzeti Múzeumára lelsz. Emelj ki emlékezetedből egyetlen messzire ható történelmi képet — a márciusi ifjak forradalmi fellépése lesz az a Múzeum lépcsözetének súlyos oldalfalain. Nézz egy idillikus pesti parkot, ahol helybéli vagy a fővárosba csupán felrándult egyaránt szívesen nézelődik és megpihen — a Múzeum-kertben találod magad. Miért ez az akaratlanul is némiképp ünnepélyes felelevenítése letűnt időknek? Mert történelmünk becses napja november 25-e: a Magyar Nemzeti Múzeum 175. születésnapja. 1802. november 7-én Széchényi Ferenc gróf - Széchenyi Istvánunk édesapja — könyvtárát, kép-, szobor- és éremgyűjteményét a nemzetnek ajándékozta, s ezzel az ország első közgyűjteményének, a Magyar Nemzeti Múzeumnak és a később róla elnevezett nemzeti könyvtárnak alapját vetette meg. A kertben akkor a már korábban elhunyt Batthyány József hercegprímás villája állt, átmeneti egyéb elhelyezések után, 1917-től ez szolgált a gyűjtemény otthonául. Ennek helyén épült fel aztán 1837-től 1846-ig a múzeum mai épülete európai viszonylatban is kiemelkedő építészünk, Pollack Mihály tervei szerint. A múzeum pedig Pollack gazdag életművének is a betetőzése, klasszicista építészetünk legtökéletesebb alkotása. Nagyszerű oszlopsora mögött az előcsarnokok, díszlépcsők, ünnepi hangulatú termek következnek, amelyek máig kiválóan szolgálják gyakorlati céljukat. Magának a múzeumi gyűjteménynek változatos sorsát nem szükséges nyomon követni. A lényeg az, hogy mai kiterjedt múzeumi szervezetünkben a Magyar Történeti Múzeum működik keretei között. Ennek osztályai találhatók az épületben, valamint a könyvtár, amely majd felköltözik a helyreállított budai várpalotába. Talán még annyit: az impozáns épület, a szép park a régi Pest mag- vában a fővárost díszíti. Valójában azonban az egész ország becsült és féltett kincse, ékessége; otthon mindenki számára, aki nemzeti történelmünk emlékeit becsüli és jeles eseményeit kívánja felidézni. A tavalyi haragos az öreg diófa alól rámdörren: — De tegye el az örökirót! — Akkor elmondja? — El. Nem nevet ki? — kérdezi tüskés bajusza alól. — Nevetséges? — Szégyellni való. o — Viszálykodó emberek lakják Magyaralmást? A tanulmányi szabadságon levő tanácselnök elkomorodik. — Panaszról van szó? — kérdez vissza kedvetlenül. Elmondom: a Székesfehérvártól ugrásnyira levő kisközségben olyan embereket keresek, akik perben-haragban vannak egymással, s kutya-macska barátságukat évek, évtizedek óta tartják, nem békülnek. Szloboda Tibor, a tanácselnök mosolyogva mondja: — Elkésett. Szerintem a harag nem téma. Legalábbis nem Magyaralmáson. Még ha ezelőtt húsz-huszonöt évvel kereste volna a haragosokat... — Reménytelennek tartja? — Nézze, a tanácsnál az indulatok is lecsapódnak. Hogy értse, mire célzok: ha valakinek valami baja van valakivel, s ha olyan az ügy, eljön a tanácsra, panaszt tesz, vagy feljelenti az illetőt, s mi, ha komoly dologról van szó, szabálysértési eljárást folytatunk le. Hangsúlyozom, a szabálysértési eljárásokat nem a harag sugallja, hanem a vélt vagy a valódi igazságtudat. Az, hogy az igazamat kikeresem, a törvényt tiszteletben tartatom. — Irigylésre méltó helyzet. — Irigyli, nem irigyli, ez van. És a másik dolog. Nem hinném, hogy fordított helyzetben maga is másképp beszélne. Legyek őszinte? Minek kiteregetni a falu dolgait a nagyvilág elé? Vannak ügyek, amikről tud az ember, s magában tart. Nem látom értelmét, hogy valakiknek a haragját, rossz viszonyát kibeszéljem. Még egyszer mondom: nem tudok haragosokról. Békeszerető, barátkozó és embertisztelő emberek lakják Magyaralmást. Megköszönve a fiatal tanácselnök szavait, az irodából a napfényben fürdő utcára lépek. o Titok? Ügy látszik, az. A haragról nem illik, nem tanácsos beszélni. A lány, akivel a buszmegállóban találkoztam, szigorúan megkér: az istennek se írjam le a nevét, elmond ő valamit, ami érdekes, de csak akkor, ha nevének még a kezdőbetűit is elmásítom. — Rendben — ígérem. Fejével int, húzódjunk hátrább, s üljünk le a buszmegálló padjára. Szavaiból összeáll a történet: — Anyu meg a húga elköltözött a szülői házból, mindegyikük az anyósához. Legidősebb nagynéném, a harmadik testvér maradt a nagyanyámékkal. Nagyanyámék öregemberek voltak már akkor is, jó tizenöt évvel ezelőtt. Nagynéném gondozta, gyámolította őket, mosott, főzött rójuk. Mindkét nagyszülő tíz évvel ezelőtt meghalt. Nagynéném a régi házat még a haláluk előtt felújíttatta, szobát építettek mellé, palatetőt raktak rá, leparkettáztók a szobákat. A harag akkor kezdődött, amikor a két testvér, az anyám és a fiatalabbik nagynéném követelték nővérüktől, hogy a felújított ház értékének egyharmadát fizesse ki nekik örökség címén. Nagynéném kifizette volna őket a régi ház értéke alapján, de anyámék ebbe nem mentek bele, pereskedtek, vádaskodtak, kígyót-békát mondtak egymásra. Odáig fajult a dolog, hogy az utcán köszönés nélkül mennek el egymás mellett, s nekünk, gyerekeknek megtiltották, hogy beszéljünk egymással. Szóval, hogy mi, unoka- testvérek is tartsuk a haragot. Megmondom őszintén: ezt hiába kérik. Mi, unokatestvérek, jó kapcsolatban vagyunk egymással, „semleges" területeken találkozunk, s nyeljük a mérget. Nem írom le a lány nevének kezdőbetűit sem. Tartok tőle: a haragot nem enyhíteném, ellenkezőleg, újabb indulatokat szítanék fel, amire semmi szükség. o Haragosok után kutatva segít a középkorú asszony: — Menjen a Szőnyegi Jani bácsihoz, ott — mutat az asz- szony —, ott a szőlők útján menjen, s mindjárt szemben, az a nádtetős tanya az övé. Elindulok megkeresni Szőnyegi Jánost — aki — ha minden igaz — a haragtartás magyaralmás! szakértője, akitől, ha szerencsém iesz, alkalmi „történeti” áttekintést kaphatok. Poros dűlőút, domboldalra kapaszkodó szőlők sora, mintha a dombtetőt ostromolnák. Csend, nyugalom a kék ég alatt. Csizmás, magas, szikár ember lép ki a tanya túlsó sarkáról, lecövekel, mintha száz éve ott állna s figyelné az idegenek minden lépését. — Szőnyegi János? — kérdezem. — Eddig. — üzent a haragosa. — A másvilágról? Behív, kancsót fog, borért megy. A pince 200, a szőlőprés 180, az öregember 78 esztendős. — Azt mondják, Magyaralmáson nincsenek haragosok. Igaz? — Igaz, igaz - bólint az öreg. — Voltak, de elhaltak. — Miért volt harag? — Leginkább a földért. Aki4 nek több volt, arra mindig haragudtak. — És még? — Lányokért. Ide azelőtt ötven esztendővel más községbeli legény nem jöhetett. Vagy ha jött, hát az esküvő napján kötelet feszítettek elé a falu végén s elverték. Ha azután is jött, jöhetett, maradhatott, de kilógott a sorból. Mi, akkori legények, nem szívlelhettük az ilyet. Úgy gondolkodtunk, hogy a magyaralmási lányokra nekünk van jussunk, — Ma? Az öregember legyint, arcán lemondás. — Ez kérem, nem szempont — vágja rá. Hívtam az öreget, jöjjön, kalauzoljon a temetőig, s nézzük végig a fejfákat, hátha tud róla, hogy melyik alatt nyugszik a harag áldozata. Lebeszél: — Nincsen értelme. Olyan nagy harag nem volt, hogy bicskával rontottak volna egymásra. Egyről tudok, még gyerekkoromból. Talán 1907-ben történt. Deres József leszúrta a Németh Pistát. Italosak voltak, s előtte harag se volt köztük. De voltak itt mások, akikre sokan haragudtak. A Stum- fold-fiúkra gondolok. Csákbe- rényből jöttek ide, vagy hatvan éve. Harangoztak, amikor eljöttek a falujukból, úgy jelezték, hogy ezután békesség lesz Csákberényben. Magyaralmáson meg harag, mert azok itt is megcsinálták a kalamajkát. Végül a csendőrök mondták, hogy üssük agyon őket, legalább nem lesz gond velük. Verekedtek, gyűlölködtek, gyújtogattak a Stumfoldok, senki- se, semmise volt jó nekik. Most már — mondja csendesen az öregember -, ők is nyugodtan vannak, elhaltak valamennyien. Család se maradt utánuk. — Vége? — Vége. Az öreg Szőnyegi leballag velem a szőlők útján, közel a faluszélhez, s amint elköszön, sokáig hallom, ahogy maga elé dünnyögi: a harag, a harag. o A Székesfehérvári Járásbíróság ülnöke: — Ritkán látok összefüggést a magónvádas eljárások és a harag között. Persze, van olyan eset, hogy egy rozzant tyúkól miatt tíz évig is eltart a per, s akik perük egymást, nyilván haragosok is lesznek. — Becsületsértésből, rágalmazásból, könnyű testisértésből, magánlaksértésből, levéltitok megsértéséből, halottgyalázás- ból. Tulajdonképpen a kör szűkül, a vádaskodók száma is csökken. 1968-ban 500 ilyen eljárást folytattam le, tavaly csupán 300-at. — Mire törekszik a tárgyalásokon? — A békítésre. Azt akarom, hogy a pereskedőkből ne legyenek haragosok, s a haragból ne legyen újabb pereskedés. — Bizakodó? — Az vagyok. A generáció- váltás ezeket a tyúkpöröket is a süllyesztőbe tessékeli majd. — Leírnám a nevét. — Tekintsen el tőle. Elégedjék meg azzal, hogy hetvenéves vagyok, s itt, a járásbíróságon mint népülnök több mint tíz éve én folytatom le a magán- vádas eljárásokat. Erről a dologról, ha lehet, nem szívesen beszélek a nyilvánosság előtt. Biztatom a tavalyi haragost: — Hallgatom. — Az a nyüves kutya volt az oka. Átfúrta magát a kerítésen, odapiszkolt a virágok közé, letiporta a salátát és kikaparta a retket. Mondom a szomszédnak: kösd meg, re- keszd el, mert nem lesz jó vége. De ő nem, nem és nem. Jó. Kilestem a kutyát, hurkot vetettem neki és a fészerbe zártam. A szomszéd erre vádaskodni kezdett, fenyegetőzött, átköpött a portánkra, levizelte a ház előtti virágágyást, s bíróságra vitte az ügyet. Az ülnök úr lepirított bennünket s megkérdezte, hogy gondolkodtunk-e mi egyáltalán, mielőtt törvénybe mentünk. No, ad- dig-addig békített, mondta a jó szót, hogy lekezeltünk a szomszédommal, s azóta a legjobb barátok vagyunk. De ha kételkedik, jöjjön, menjünk el hozzá. — Rendben - mondom, s indulunk, hogy felkeressük a tavalyi haragost, a mai jó barátot. Varga S. József Értékes gyűjtemények A Német Demokratikus Köztársaságban 610 múzeum — köztük olyan világhírű gyűjtemények, mint a Pergamon Múzeum, a Nemzeti Galéria, a drezdai Régi Mesterek Galériája — várja a látogatókat. A múzeumok több mint fele helytörténeti és regionális múzeum. A történeti múzeumok száma 93, közülük az ismertebbek a berlini Történeti Múzeum, a lipcsei Georgi Dimitrov Múzeum, a Buchenwald emlékhely. A 41 irodalmi, színháztörténeti és zenei múzeum közül jelentősebb a weimari Goethe- múzeum, a frankfurti Kleist- múzeum. Rendkívül érdekes, szinte egyedülálló a mark- neukircheni hangszermúzeum. A nagy hírű berlini, drezdai, lipcsei gyűjtemények mellett érdemes megemlíteni a berlini Köpenick- kastély iparművészeti múzeumát, a lipcsei Grassi Múzeumot, amely a legrégibb iparművészeti gyűjtemény, valamint a lauschai üvegművészeti múzeumot. A harag imp ja ■leáldozott Él Ady évszázada November 20-án Pécsett, az Ifjúsági Házban rendezett Ady- ünnepségen előadást tartott dr. Sőtér István akadémikus. Előadásában Ady Endre költészetének jelentőségéről, új vonásairól, előzményeiről és forrásairól beszélt. Sőtér István előadásából azt a részt közöljük az alábbiakban, amelyben a kort vázolta fel, amelyben Ady megjelent és alkotott. T úlérett társadalom, túlérett kor az Adyé, melyben még a jót is elviselhetetlen viszonyok fenyegetik, s mely egyetlen reményét a gyökeres változásba veti. A századforduló fülledtsége, életélvezete és fényűzése Európa- szerte elvegyül a katasztrófa előérzetével. Idill ez, melyet a világvég várása hat át. Mégsem lehet csak rosszat mondanunk a századfordulóról, mely életben tartja még a 19. századnak a tudományba, a civilizációba, a haladásba vetett reményeit. Az a kor, mely majd Ady halála után kezdődik, a két világháború között, erkölcsi színvonalban mélyen alatta marad annak a kornak, melyet Ady már elviselhetetlennek érzett. Budapest épp az Ady felléptét megelőző évtizedekben nyerte el mai arcát, és vált olyan világvárossá, melynek szellemi és társadalmi élete Béccsel vetekedett. Ady nem egy vidékies fővárosban érkezik pályájának első állomására, hanem olyan környezetben, mely Párizzsal is lépést tud tartani. És mégis, ezek a nehezen elért vívmányok eleve halálra ítéltek, mivel olyan társadalmi és államrendben születtek meg, melyet eleve nem lehet fenntartani. A két világháború közti korszaknak épp az volt a végzete, hogy a fenntarthatatlant erőszakkal akarta fenntartani. Ez az erőszak pedig már Ady korában is jelen volt, s az ő költészetének indulatai elsősorban ez ellen irányultak. A Horthy-korszak végzete is jelen volt már Ady idejében, mert ennek magvait az 1848-as forradalom bukásával vetették el. A múlt század második felében vált véglegessé mindaz, aminek 1848-ban kellett volna megszűnnie. Ha akkor demokratikus, polgári országot sikerül teremteni, ha Kossuth konföderációs terve korábban születik, és meg is valósul: talán nem kerül sor az első világháborúra. A századvég élvetegsége és esztétikai kifinomultsága hazuggá válik Magyarországon, ahol ennek sem oka, sem alapja. Politikusok közül kevesen látták ezt világosan, s talán csak Károlyi Mihály és Jászi Oszkár tudták akkor, hogy a történelem merre tart. A költők közül pedig Ady Endre tudta igazán, s ez a tudása kikerülhetetlenné válik, egész költészetét áthatja, mert sohasem képes, és nem is akar megválni tőle — képtelen nem tudni azt, amit tud. Emiatt tekinthetjük Adyt mélységesen politikai, forradalmi költőnek, akinek költészetében a közéleti gond és felháborodás a legszemélyesebb lírává válik. A költő azonban nemcsak a közéletben él, s még Ady is, aki pedig újságírónak is zseniális volt, költészetében nemcsak a politikát nyújtotta. Egy olyan hatalmas életmű kialakulásában, amilyen Adyé az élet más erői közrejátszanak. Látnoknak is tekinthetjük Adyt fölismerései és igazságai nyomán, ő azonban ennél is több volt. Mindazt, amit meglátott, igazolta a történelem, és vele rokon módon ismerte fel az irodalom, mely a két világháború között Ady nagy látomását az elkárhozó országról, újra és újra átélte. Móricznak még a történelmi regénye, az Erdély is ezt a látomást eleveníti föl, de ugyanígy Babits a Halálfiaiban, Krúdy az e,vadult, megrekedt országról szóló utolsó történeteiben, Nagy Lajos a 19 májusában, l'.osz- tolányi pedig az Édes Annában. Mégis, Ady fellépte elsősorban költői cselekedet volt, és idővel vált politikai tetté. Mert nemcsak az ország társadalmi viszonyai voltak elviselhetetlenek, hisz Magyarország Európában utolsónak tartotta fenn a nagybirtok rendszerét, és ragaszkodott egy rövidlátó nemzetiségi politikához, külpolitikájában pedig Németországhoz kötötte sorsát, tehát egy olyan nagyhatalomhoz, melynek győzelme miránk még végzetesebb lett volna, mint a veresége. A fiatal Ady azonban nemcsak ezeket a körülményeket érzékelte, hanem a nemzeti kultúra válságát és megre- kedtségét is. Márpedig ennek a kultúrának megújítása együtt kellett járjon a társadalom és az államrend megújításával is. Ady e célokért a mozgósítást együttesen vállalta, de enhez a vállalásához csak a költészet megújításának szándéka vezethette el. Amit első látásra észlelünk, az nem mindig nyújtja a teljes igazságot. A századvég magyar költészetének és irodalmának, sőt általában a művészetének állóvize láttán figyelmünk ol- terelödhetik arról a lendületes és élettől duzzadó városiasodásról, mely pedig ekkor valósul meg. Ha pedig csak a varázsütésre felemelkedő su- gárutakra, kőrútokra, középületekre figyelünk föl, számon kívül hagyhatjuk azt a szellemi meg rekedtséget, mely a homlokzatok mögött lakozik. Hát mégha g társadalmi nyomor, az országos boldogtalanság látványaira is felfigyelünk! Pompázatos operai látványosság a Millennium, s az évezredes történelemnek ez a felidézése maradandó műveket is létrehoz. De a legszebb kosztümök és újgótikus kőcsipkék sem feledtetik a magyar falvak porát, a tüdővészt, a kivándorlást, és azt, hogy az ország friss és ép erői kihasználatlanságukban mindinkább elsorvadnak. E nnek a képnek igazi jelentésére inkább a költészet figyelmeztetett, mint a politika. Ady volt a figyelmeztető. Maga a figyelmeztetés is a kökészet- ben hangzik el, egy új költészet megteremtésével. Ez az új költészet, ahogyan az Adynál, és nagy kortársainál megvalósult: előképe egy új országnak. A Dévénynél betört Ady új dalaival a régi dalokat is tagadni kényszerült. Húsz kötet a fákról Húsz kötetben érdekes könyvsorozat készül a Lengyel Tudományos Akadémia kiadásában az erdő fáiról. Eddig öt kötete jelent meg a sorozatnak, s ezek három különböző fenyőfát, a tiszafát és a jegenyefát mutatják be. Most nyomtatják, s hamarosan az olvasók kezébe kerül a nyírfa monográfiája is. A sorozat tervében szerepelnek a vadon élő gyümölcsfák is. Egy kötet a védett fákat ismerteti, valamint a fa szerepét a népgazdaságban és a környezetvédelemben. Az utolsó kötet az erdei fák származástanát, genetikáját foglalja majd össze. A sorozat szerzői foglalkoznak az erdősítés kérdésével, a fahozamok növekedésének témájával és olyan fák, bokrok nevelésével, amelyek ellenállnak a különböző növényi betegségeknek. A megjelent kötetek máris nagy érdeklődést keltettek. A művek többsége amerikai megrendelésre már elkészült angol nyelven, s egyes kötetek Nagy- Bratanniában, Hollandiában és Ausztriában is megjelennek.
