Dunántúli Napló, 1977. november (34. évfolyam, 301-329. szám)
1977-11-20 / 319. szám
DN HÉTVÉGE 10. FIATALOK 1977. NOVEMBER 20. A komlói Zobók-bónya fi kémény munka, a küzdelem emberei ok Bányász fiatalok munkák, mindenütt kívülállóként ... Nagyon rossz volt. Már-már valami más után kezdtem nézni ... De itt fogott a pénz. — Csak az? — Akkor igen. Még az aknatalpnál is mélyebben álltam. Befizettem egy Skodára, szükségem volt a keresetre. Akkor 4—5 ezer volt a borítékban. Tehát a Skoda tartott itt. — Később? — Bekerültem a Fábos Rudi '•sapatába, ez megnyugtatott, treztem, hogy hozzájuk tartozom. Jó fiatal csapat nagy teljesítményekkel, komoly pénzekkel, és sok címmel. — Azóta? — Nagyon jól érzem magam, szeretek itt dolgozni, két éve a Pallos Gyula vezette 15 tagú vágathajtó ifjúsági szocialista brigádban vagyok vájár. Átlagban megvan a 6—7 ezrem, ötezer alatt még nem vittem haza. — Tamás hogy lettél bányász? — Röviden: a szerelem, házasság és az anyagiak miatt. Budapesten éltem, zuglói srác vagyok, szerszámkészítő szakmában dolgoztam a Beloian- niszban. Egy kéthetes tanulmányi kirándulás alkalmával Arnstad- ban ismerkedtem meg a feleségemmel, ő volt a tolmács. Az ő NDK-beli két évének letelte után, amikor csak tehettem, jöttem Komlóra hétvégeken, 1975 elején ide is költöztem a legényszállóra. Először a bánya gépkocsiüzemében voltam szerszámlakatos, honvédség után és esküvő előtt kellett a pénz. Átjöttem ide Zobókra, vonatkísérőnek. — Csak a pénz miatt? — Alapvetően igen, és a lakás miatt is. összeházasodtunk, nem volt semmink. Az első albérletért nyolcszázat, a mostaniért 1200-at fizetek, plusz a rezsi, ez télen 1800-at is kitesz. Tavaly októberben megszületett kislányom, Szilvia. — Nem féltél a föld alatt? — Sejtettem, hogy mi vár rám, de a valóságban még annál is nehezebb volt megszokni. Vonatkísérőként is keveset kerestem, azután úgy döntöttem, ha bánya, hát legyen bánya és kértem magam Németh Feri csapatához. Az elő- vájósban először féltem, szívós vagyok ugyan, de nem nagy fizikumú. Az első félév kegyetlen volt, nemigen volt kedvem semmihez, örökké fáradt, álmos voltam. Most egyedül is elviszem a 80 kilós TH-vasgyűrűket. Néha még most is elfáradok, de ez már más, mint az elején.- lói döntóttél? — Ügy érzem igen, és egy percig sem bánom. Havonta megvan a hatos átlagom, rövidesen lakást is kapok a bányától, útban a második gyerekem. Az igaz, ha nem Halász Zoli bácsi a szakvezetőm, aki szaktudásával és emberségével szoktatta, segítette és szerettette meg velem a vójvéget... Apámék is beletörődtek, hogy bányász vagyok. A műszak végén fáradtan, nehezülő léptekkel szénporos ábrázattal lépnek ki a kasból. Fürdés, átöltözés után a „Gungl-bárban” lehajítják a poröblögető sört vagy colót rummal és sietnek haza. Lajos tanul, másodéves a marxista esti egyetemen. Egy vójvégi halálos omlás és két gázkitörés emlékei sem térítik el. Bányász. Az is marad. Tamás ősztől tanulja a vájárszakmát, szerszámkészítő szakmával végleg vájár, bányász akar lenni. Murányi László Bill Haley, a nagypapakorú tinédzser egy amerikai koncerten, 1957-ben. Hail, Hail Rock W Roll! Évforduló a gitárok jegyében Pár hónap híján negyedszázados a rock-muzsika, tizenöt éve érte el első világsikereit a liverpooli Beatles- együttes. Ma már a beat elüz- letiesedett, kiveszőben lévő zene, kopaszodó, pocakos sztárokkal, s a bármilyen áron elért siker felé kacsintgató ifjú titánokkal, néhány elhivatott muzsikussal — egyszóval bevett, elfogadott tömegszórakozássá vált. Úgy tűnik, ideje áttekinteni, értelmezni, elemezni ezt a negyedszázadot. A rock névtelen, vagy már általunk is ismert klasszikusai, valamint a muzsikát az egész világgal elfogadtató Beatles-együttes eztán ismertetendő története csak néhány fejezet a rock meséskönyvéből. De ez a néhány fejezet is kell, mert elég keveset tudunk az említett egyéniségekről. A Hangverseny Bangla Desh-ért; a Régi idők rock-zenéje című filmeken, no meg néhány tárgyi tévedésekben, óltudományos blöffökben is bővelkedő, de azért nem haszontalan tanulmányon, könyvön kívül Magyarországon nincs a kérdésnek irodalma. Mi a rock? Akad erre mindenkit megnyugtató, rövid válasz is. Azonban ez a muzsika létezése huszonöt éve alatt oly sok, teljességgel különböző szólista és csoportstílust hozott létre, hogy ez a válasz óhatatlanul egyszerűsítő: „a rock olyan 2ene, amely a szabályos nyol- cadritmusra épülő tizenkét ütemes blues- vagy a harminckét ütemes dal-formában szól; gyakran egymással versengő vokálrészekre bontható, a mo- dális, vagy fél-pentatóniás hormonizálású blues-tonalitásra épül. Lényege mégis az elektromosan erősített, különleges technikájú gitárjáték” — írja Siegfried Schmidt-Joos a Was ist Rock? című könyvében. De szálljunk le a zenetudomány magas lováról. A rock gitárzene, amelyre énekelni, tapsolni, táncolni, kiabálni lehet. S ahányon vagyunk olvasók, rajongók, mind másfajta meghatározást adhatnánk. Honnan származik az elnevezés? Alan Freed, az egyik nagy amerikai rádióállomás könnyűzenei szerkesztője, a világ első „lemezlovasa” azt állítja, ő találta ki. Pontosabban, van a néger szlengben egy vaskos kifejezés a férfi és nő bizalmas együttlétére, ezt alkalmazta ő az új zenére. Van egy másik változat is, szintén Freed- hez kapcsolódva, de itt már nem ő az ötletmester: rádióműsorának szignálja 1954-től egy akkoriban igen sikeres boogie- woogie refrénje volt. A szám nem a hagyományos ritmusban szólt, feszesebb, keményebb volt, zongora helyett a gitár vitte a főszerepet, az énekes érdes-furcsa hangja is sokakat vonzott. A dal nem túl épületes szövege így hangzott: „kezdj ringatózni, kezdj fordulni, és íme, kész a boogie; lingatózik mindenki (rock everybody), fordul mindenki (roll everybody), íme, a ritmusra rángatózó boogie." Freed találta ki? A dalt előadó testes, korán kopaszodó énekestől leste el? Egy biztos: ezt az énekest Bili Haleynek hívták. (Folytatjuk) Szántó Péter Süllyed velünk a kas, a második szint több mint 500 méteres mélysége felé. Vagy tízen vagyunk fiatalok és idősek. Szürkés színű munkaruha, gumicsizma, védőkesztyű, bőr derékszíjon az akkumulátor, a gumikábel végén vállakon átvetve világit a fejlámpa, fityegnek az önmentő készülékek dobozai, a fejeken fehér vagy piros színű kobak. Közömbös, álmos, borostás, vagy frissen borotvált arcok, tiszta kezek, jól kivehető arcvonások. Először szállók le bányába, ők már évek óta nap mint nap ezt teszik, én azért megyek, hogy kilessem titkaikat, nézzem munkájukat, figyeljem küzdelmüket a föld kincséért, ők meg dolgozni indulnak megélhetésért, családért, a szénért. A kas enyhe rántással megáll, kicsapódik a biztosító ajtó, csizmák, halk dobbanását és az imbolygó fénysugarakat lassan elnyeli a sötét vágat. Bárkit megkérdezek miért ment a bányába, egyikük sem hivatkozik gyermekkori álmaira, hisz hősi életre vágytak, repülősnek, hajósnak, mozdony- vezetőnek. A bányász akkor sem volt az álmok megtestesítője. Most sem az. Ott dolgoznak hisz abból élnek. A kezdeti nehézségeket megszokták, beleszoktak, jól érzik magukat, küzdve a szénnel, a veszéllyel. Megszokták a kemény munkát, a férfias egymásra utaltságot társaikkal — barátaikkal. Kuklis Lajos 29 éves vájárt és Lencsés Tamás 23 éves segédvájárt faggatom, mi hozta őket a bányába.- Apám 1957-ben eljött szerencsét próbálni Bétára, azóta is ott vájár, még négy éve van a nyugdíjig. — Kezdi Kuklis Lajos. — Egy évre ró, mi is jöttünk utána Kiskunmajsáról. 11 éves voltam. Aztán a nyolcadik után a szűkös anyagiak miatt nem mehettem gimnáziumba. Szakmát kellett választanom. Apám és az osztályfőnököm győzködtek, a vájáriskolába. A felvételinél még meglógtam . . . Aztán elhatároztam: helytállók. Kitűnő eredménnyel végeztem 1966-ban.- Nem bántad meg?- Nem. Jó csapatokat fogtam ki, a nagy hajtás, Bi- schoff László-féle ifjúsági szocialista brigádba kerültem, a 100 méteres csapathoz. A honvédség után 1970—71-ben ért az első letörés. Kiestem a ritmusból, elszoktam az egésztől, keserves volt. Tartalékban voltam, olyan mindenes, majd minden szakban más csapatnál helyettesítettem, új arcok, új A rock könyvéből Pályakezdőkéibe tett kézzel Az új pólyairányítási rendszer a kezdő orvosok elhelyezkedését is áttekinthetőbbé tette. így már most le lehet szűrni néhány tapasztalatot. A pécsi orvosi egyetem végzős hallgatói közül szinte mindenkinek sikerült az első és második pályázati fordulóban valahol állást találnia. Bizonyára vannak, akik jobbra számítottak, vannak, akik jobb helyet érdemeltek volna tudásuk alapján, de a többség mégis megtalálta számítását. Minket most az a pár ember érdekel, akiknek egyáltalán nem sikerült elhelyezkedniük. Nem talált magának munkahelyet Sz. Endréné. Pedig jó tanuló volt: az egyetem során 4,24 tanulmányi átlageredményt ért el. Miért maradt mindeddig állás nélkül? Az ő esetét azért érdemes megemlíteni, mert tanulságos: férjével együtt pestiek, haza szerettek volna menni, férjének sikerült ott elhelyezkednie, neki nem. A házaspárok helyzete tehát ilyenkor, elhelyezkedés szempontjából nem könnyű. Talán még nehezebb helyzetben van például B. Lúcia, akinek férje Pesten jogász, de a fiatal doktornő hiába pályázott Pestre. S az esélye sem sok: tanulmányi átlaga 2,59: márpedig, mint láttuk, jó eredménnyel sem könnyű elhelyezkedni a fővárosban. Ezek családi gondokból fakadó esetek: érthetőek, s az illetékesek igyekeznek is a házaspárok problémáit humanitással kezelni. Más a helyzet például N. Ilonánál. Az első fordulóban ő is csak Budapestre pályázott, noha a tanulmányi átlaga: csak 2,65 volt az öt év alatt. Három helyet jelölhettek meg a pályázók, de neki nem jutott eszébe, hogy harmadikul — esetleg — vidéki állást is megpályázhatna, noha maga is vidéki. Miután a pesti nagy kórházak nem kapkodtak érte, úgy döntött, mégsem szülész-nőgyógyász lesz, hanem gyerekorvos. De ha gyermek- orvosként sem sikerülne a fővárosban elhelyezkednie, elmegy ő oda higiénikus orvosnak is, a KÖJÁL- hoz. De, úgy látszik, mégsem bízott már eléggé magában, és végre beírt egy „vidéki" helyet is: Kékestetőt, a szívszanatóriumot. Szintén állás nélkül van S. László. Ö az első fordulóban egyáltalán nem pályázott, mert hallott arról, hogy működik Bécsben egy diplomáciai akadémia, nohát ö oda szeretett volna menni. A bécsi akadémia azonban csak a tőkés országok számára képez diplomatákat, így S. László is kénytelen volt a második fordulóban hazai vizekre evezni. Ki is választott egy baranyai falut: ő attól nem tágít. El is ment oda, megnézte az orvosi házat, a rendelőt, aztán bejelentette igényét. Csak egy a probléma: hogy ez a falu nem hirdetett meg állást. így aztán a fiatal doktor nem pályázott a második fordulóban sem. A legérdekesebb azonban S. Jó- zsefné története. Neki felajánlottak Pécsett, a belgyógyászati klinikán egy állást, de visszautasította! Visz- szautasította, noha Pécsett laknak, a saját lakásukban. De hogy ne legyen a dolog nagyon föltűnő, beadta kérvényét a tüdőszanatóriumba és a gyerekklinikára. Talán föl is vették volna, ha hajlandó elmenni az ismerkedési beszélgetésre: de nem volt hajlandó. Most bajban lesz az egyetem: hányadik kategóriába sorolja be férjét szociális ösztöndíj szempontjából? Férje jelenleg végzős orvostanhallgató. Eddig S. József első kategóriás volt, a maximális ösztöndíjat kapta, eltartójaként nyugdíjas édesanyját jelölte meg. Nemrég meghalt az édesanyja, felesége lett az eltartó, de ö nem dolgozik. Nulla, vagy mínusz egyes kategória nincs. Pedig nyilván rászorulnak a támogatásra, hiszen. . . hiszen bizonyára sokat elvisz a konyhapénzből a kocsi benzinköltsége. Saját kocsijuk van, de kell is, mert csak nem utazhatnak Pestre vonattal, ha pesti családi házukba „látogatnak"? Mi lehet itt az indok? Nyilván ők is előbb-utóbb a fővárosba szeretnének kerülni, s ha a doktornő most Pécsett vállal munkát, három évig itt kell dolgoznia. így talán érthető lesz ez a különös manőver, ha elfogadható nem is. Sőt: ez az eset nagyon meggondolkodtató. Főleg annak a ténynek fényében, hogy a végzősök 90 százaléka szó nélkül, a pálya sze- retetével, s talán megkockáztathatjuk: hivatástudattal állt munkába. Szunyogh Szabolcs
