Dunántúli Napló, 1977. november (34. évfolyam, 301-329. szám)

1977-11-13 / 312. szám

1977. NOVEMBER 13.

IRODALOM - MŰVÉSZET

DN HÉTVÉGE 9.

Pákolitz István

Testamentum

A százszor végiggondolt gondolatok és kristálytiszta megfogalmazások, a nagyon imponáló és nagyon nem tetsző gesztusok, a szembé-rózsám-ha-szeretsz-tisztázások és könyörtelen leleplezések, az indulattól kíméletlen kritikák és pengeélű szerelmes dühök, a megalkuvást nem ismerő érdemes Nem-ek s a gyémántmosolyú baráti Igen-ek, a világ proletárjait szikla-egységbe formáló és megtartó szenvedélyes nagy ölelések után kihűlő kezével nem írhatta le, bénult nyelvével nem mondhatta ki; de fáklyavillanású tekintete mégegyszer-utószor föllobbantotta fényességes végakaratát:

Soha ne feledjétek, hogy minden kakaslépésnyi előrébbjutás iszonyúan nehéz; Kell a jótét ábrándozás, de a határozott cselekvés többet ér;

Az igazság a perdöntő,

nem pedig az, hogy kinek van igaza;

Irtsátok ki magatokból az önelégültség pojácás pózait;

Minden harcban kivívott győzedelmet becsüljetek meg érdem szerint.

F. Nagy István

Szemirámisz mosolya

Bárdosi Németh János

Láttad a titkok titkát

Egyetlen nap fordultával, hogy fejtetőre áll minden! Tegnap ilyenkor még hangulata volt a hulló-zörgő falevélnek, izgatott örömet adott a sárgás vizű folyó hömpölygése, élénken érdekelt, milyen lesz reggeltől estig a hétfő. Ma pedig itt nyújtózom a klinika 208-as szobájában, és rezignálton bámulok a mennyezetre. Mór elkészült mellkasomról a kétirányú röntgenfelvétel (nem mutatott semmi rendellenességet), megvallatott egy Szemirámisz-arcú szimpatikus orvosnő, kivonult a vénámat bőszen megcsapoló vidám nővérserea, vége az első vizitnek is, amikor rendkívüli alapossággal körültapogattak, meqsóhajtoztattak és belém- hallgatóztak, aztán itthaqytak főni a maqam forróságában. Igen, a jeles diagnosztának így referáltak munkatársai: „Magas láz, egyébként panasz- mentes”. Aztán a vizsgálat silány eredménye után a válasz: „No, adiunktus úr, föl van adva a lecke”.

Kétóránként moqam íroqa- tom, mennyit mutat a hőmérő. Délelőtt 10 óra óta iqy fest a cédula: 38,2, 38,5, 39,1, 39,6. Nézem réveteqen a szürke higanyt, és fölvillan eqy csöpp remény, hátha elromlott ez a vacak. Teanao otthon csak késő este húzott ilyen magasságokba. De aztán szorongásom támad, mi lesz. ha ezúttal neavvenig is felkúszik. Tudnak-e itt tenni valamit ellene? Mert színiaaz, nem fájlalom eqyetlen porcikámal sem, de meaint lán- gol-tüzel a fejem, s félő, hogy megbillen a sroba, ami olyan, mintha éa-föld között lebegne az emberfia. Akaratlanul is elkezdek nyöqdécselni.

Meq kell pvomni a csenqőt!

Aliaszoknyós szőke nővérke viharzik he dudorászva. futtában leejt valamit, meqfordul, hoav fölszedie. miközben láttatja mindazt, amit réqebben csak kifeiezetten bizalmas helyzetekben mutonnttak a nők. Kun- coqok, de ez aliqha látszik krisztusi óbrázatomon. mert a nővérke azt kérdezi némi aqao- dalommal vegyes egykedvűséggel :

— Csak nincs valami bajunk?

Erre aztán iqazi nevethetné- kem támad, érzem is arcomon a bóavadt-fáradt qrimaszt. Ez a fityfiritv szöszi vaion miért fölényeskedik. Csinálom, mintha meqbántódnék, nem válaszolok neki. csak a feiemet mozdítom a lázlap felé. Ránéz, fölvonja a vállát, aztán mintha azt mondaná: „Na, és tehetek én róla?” Azzal durcásan megfordul, kisiet és hívja a doktornőt.

Igen, Szemirámisz jön, s nagyon megörülök. Szép komolysága és természetes-kedves mosolya már akkor megfogott, amikor hűvös kezével először megfogta a pulzusomat. Látom, máris biztat a szeme, s amikor odaül elém, teljes bizalommal vagyok hozzá.

— Mi lesz velem, doktornő?

Fölvonja ívelt, sötét szemöldökét, őszintén csudálkozni látszik, majd nyomatékosan a szemembe mondja:

— Meg fog gyógyulni.

És érdekes, hiszek neki. Hiszem, amit mond, pedig a hívőkkel szemben megrögzött tudáspárti vagyok. Csakhogy mit tudok én? Azt, hogy az orvosok sem tudnak semmit, csak azt, hogy magas a lázam. De hát ennyivel magam is tisztában vagyok, s egyelőre nincs is más óhajtásom, csak állítsák meq a hőmérőm higanyát legalább harminckilencnél. Ezért csaknem bambán tűröm, hogy döfködjék vénámba az algopy- rint, tekergessék derekamra az iszonyú priznicet, továbbá — s ez mindennek a netovábbja — este kilenckor eloltsák a lámpát.

Délelőtt tízre megyünk rétegfölvételre. Jókora hodályba terelnek, tekintélyes műszer ágaskodik a közepén, oldalvást kell aláfeküdnöm. „A jobb kart szorítsa hátra és nem mozdul". Valamit kapcsolnak, a szerkezet meglendül fölöttem ide-oda, aztán magamra hagynak. Az ablak nyitva, huzatot érzek, vacogok. Végre - vagy húsz perc múltán — jönnek, meqkönyörül- nek rajtam és megfordítanak. Újabb örökkévalóság, mert jaj, dehogy mernék moccanni, nehogy az én hibámból váljék sikertelenné ez a titokzatos művelet, s mindent élőiről kelljen kezdeni. A vacogás később megszűnik, a fejem lángol és tudom, megint 39 fok fölé he- vült szerencsétlen porhüvelyem.

Csak tétován fogom föl, hogy változott a szituáció. Fekszem kimerültén a párnán és sejtem- érzem ö riadalmat. Szinte rám telepszik, és fojtogat a csend, nem látok fehér köpenyest még véletlenül sem. Nyilván látták már, mit mutat a tomográfia, nagy hiba lehet, amit nem akarnak az orromra kötni.

Föltűnik két fehér vasaltba vont lány, huzatot cserélni jöttek a szemközti ágyon. Nettek, csinosak és miként az a másik, a Szöszi, ők is önfeledten mutogatják bugyijukat munka közben. Vigyorgok és ebből szívesen levonom azt a következtetést, hogy még nincs baj, lám, elég normálisan reagálok a jelenségekre. Hogy lehet ez? A fejem mint izzó zsarátnok, s ilyenkor minden mindegy szokott lenni. Gyorsan megmérem a lázamat, 39,5.

Fél órát ha lihegek-zihálok ebben az enyhén kába, de még határozottan magamnál levő állapotban, amikor hirtelen a kollégákra gondolok, hogy most is lótnak-futnak-sza- ladoznak, szegények, s nekem milyen könnyű. És ekkor kínosan vánszorogva ugyan, de eljut tudatomig az iszonyú felismerés: nem érdekel semmi. Két- ségbeejt e száznyolcvan fokos fordulat. Felelősség? Nevetséges. Azt hiszem, Csehov írt olyasmit, hogy a közöny a lélek paralizise, idő előtti halál. Milyen igaza van! Lám, még megvagyok, egyelőre azt sem közölték, miféle kór esett belém, mégis haldoklóm kétségtelenül. De hát csak ilyen semmiség az élet? Mi kell ahhoz, hogy a szépséges mindenséget unalmas masszának tekintsük? Na, még egy mérés, hogy tisztábban lássunk ebben a kérdésben!- Harminckilenc hét — hallom valakinek a hangját, de

mintha kút mélyéről beszélne. Az imént még 39,5 volt. És milyen érdekes, meglegyint valami enyhe boldogság, mivel semmi kétség, képes vagyok megállapítani: az érdeklődés és a közömbösség határa mindössze kéttized fok hőmérséklet közé esik.

Az adjunktus jóságos arccal és kifejezett örömmel értesít, hogy megvan a bűnös: a bal tüdőmön jó mélyen folt éktelenkedik, ami azonban nem té- bécés eredetű. Szerinte most már csak az van hátra, hogy nyakon csípjék a kórokozókat.

Köszönöm a hallottakat, és csodálkozom, mennyire nyugodt maradok. Semmi ijedelem, még csak meg sem lepődöm. Hát persze! A lázam egész biztosan megint átlépte a kritikus küszöböt, és startol bennem a közömbösség.

Csodálatos két nap következik. Képtelen vagyok magammal foglalkozni, az orvosok után jönnek a látogatók. Elvtársak, barátok, munkatársak, szomszédok, ismerősök — mindmind kedvesek és szinte robban a jókedvük. Nevetgélnek, vicceket mondanak, olykor némelyik még bohóckodik is nekem. Derűt, vidámságot hordanak számomra a száraz leve- qőjű, sivár-fehér kórterembe. Tizenöt—húszán is jönnek, majd elviharzanak délelőttől alkonyaiig. Megtisztel látogatásával Neves Sebész barátom is, a szomszéd klinikáról. De amikor másnap, sőt harmadnap szintén odaül az ágyam szélére, kezd qyanús lenni a dolog. Mondom is neki, de csak nevetgél, majd távozóban, mintha csak akkor jutna az eszébe, visszaszól:

— Azért uqorjál át hozzám holnap, majd belenézünk abba a tüdőbe.

Belenéznek? Mit jelent ez? És aztán, ha úqy látják jónak, neki a késsel? Tudom, halálölő jó kése van, egyik kollégám szép versben énekelt róla, de azért mégis. És ekkor belémha- sít az ijedelem. Miért a föltűnő orvosi suskus, ha nem azért, hogy közel ólálkodik a halál? Miért a látogatók nagy serege. ha nem azért, hoay föltűnés nélkül elbúcsúzzanak tőlem? Miért nézett rám Szemirámisz oly hosszan, csaknem szomorúan.

Föltápászkodom, a folyóra néző ablakra meredek, és szégyen, nem szégyen, sírhatnékom támad. Hát csakugyan vége lenne? Óh, csak jönne ismét az a láz, az a tompíló-közömbösí- tő, 39,7-es, mert most érzem csak, milyen fájdalmas a halál gondolata.

Este erős antibiotikumot fecskendeznek a hátsó felembe, és tablettákban is lenyeletnek valami effélét. Elalszom. Reggel nem akarok hinni a szemenek: a szokásos 38 helyett 36,8 fokot mutat a hőmérő.

Azt mondják a szobatársak, a fülemig ér a szájam. Szemirámisz jön, neki is szélesebb a mosolya.

Ady emlékének

A Hóvár-bércek alatt csontvárys látomással álmodtad a szerelmet, szüzek, ifjak serege szőtte álmodat tovább.

Friss csókok, ifjú erők lángoltak ereidben te termő, gigászi ős, láttad a titkok titkát, hogy szerelem az ember.

Ezernyi rejtelemmel keresi párját, üdvét,

Lédák és Veronikák szabad csapata táncol, búgnak holdfényes erdők.

A Hóvár-bércek alatt sorsok folyói folynak, dalol, zuhog az árja, múlhatatlan a csók, tűz, a beteljesült élet.

A szolgáltatásról...

Megmondom őszintén, nagyon helyénvaló ötletnek tartom a téliesített strandot, miszerint egy jókora sátor alatt örömmel úszkálhat a dolgozó, nincs kitéve fagynak, hónak, esőnek, pláne, ha a víz is meleg és olyan jó párás a levegő ebben az óriási dunsztos üvegben, hogy akár a gőzfürdő áldásos hatását is élvezhetjük. A sátrat — szintén nagyon helyesen — ősszel húzzák fel a medencére, amikor is az időjárás eléggé bizonytalan, következésképpen meghűlés, huzat és szamárköhögés veszélyétől meg kell óvni a magáról megfeledkező, felszabadultan lubickoló dolgozót. Tehát téliesíteni kell.

A téliesítés meg is történt, és ez abból derült ki, hogy a medence fölé kifeszítették a sátrat. Meg abból is, hogy ezután a sátor alól kilépni coki! Kint éppen plusz húsz fok volt, igaz, október vége is volt, a nap is veszettül sütött, de végül is rend lesz-e vagy-mi- az-isten? A barátom kimerészkedett a strand sárguló pázsitjára, ahol meglepetten érzékelte a kései-nyári napsütést.

— Kérem, téli szolgáltatást nyújtunk, tessék visszafáradni a medencéhez...

— Vagyis —, a sátor alá.

— Mit jelent a téli szolgáltatás? — kérdezte jámborul a barátom a hivatalos közegtől.

— Csak a téli strandolást biztosítjuk ...

— Tehát a napfény — bármennyire is meleg és simogató — nem számítandó bele.

Én a magam részéről egyébként mindennemű szolgáltatással elégedett vagyok, nem zsörtölődöm, nem kötözködöm, ellentétben fenti barátommal, akinek viszont soha semmi nem jó, örökké gyanakszik, nem képes felfogni, hogy rendnek kell lennie, és akik rendre, előírások betartására szorítják a rakoncátlan polgárt, tulajdonképpen áldozatos

munkát végeznek az egész emberiség érdekében. Aznap is, ahogy kistrandolta magát, hazatérőben belépett a boltba, s a pultra éppen akkor raknak ki egy több kilós, friss gépsonkát. Kér is belőle tíz— tizenöt dekát, ám az eladónő a már leszeletelt, megszáradt, megbámult, megpöndörödött darabkákat helyezi a mérlegre:

— Én a frissből kértem, nem ebből...

Elnézően mosolyog az eladónő:

— Úgy tetszik gondolnia a kedves vevőnek, hogy ezeket a szeletkéket talán Noé dobta ki a bárkából?

És szigorúan becsomagolta a pöndörödött sonkákat. A barátom hüledezett, mert ugye megint nem tudta felfogni, hogy válogatásnak nincs helye, mindent meg kell enni, elvégre ott még nem tartunk, hogy kidobjuk azt a sonkát, ami a kedves vevőnek esetleg nem tetszik. Mindennemű szolgáltatást, juttatást zokszó nélkül meg kell becsülnünk, mert abban — ugye — nagyon nagyon sok, értékes, emberi munka fekszik. Jajám!

Ficzek Ferenc grafikája