Dunántúli Napló, 1977. november (34. évfolyam, 301-329. szám)
1977-11-13 / 312. szám
DN HÉTVÉGE 10. RIPORT 1977. NOVEMBER 13. „Mikor lösz a szatyorszentölés?...” Egy falu — a nagyvárosban a víz rendes útján eltakarodott, a tápéi ember újból kitapasztotta sárral, és lement a padlásról lakni a földre, amely ugyancsak mostoha volt hozzá, de azért el nem hagyta .. .** A mai tápéinak mindez: történelem. A falu mintegy hatezer lakossal ma már része a városnak, Szeged II. kerületének: falu a városban ... Munkásokkal, olajbányászokkal, halászokkal, gyékényszövökkel. tsz parasztokkal. Élik a maguk mai, modern életét, megőrizve sok értéket a régiektől. Megőrizve és megújítva ... Ennek a tanúi lehettünk az emlékezetes Tápai búcsúban is, ohol o menettánc élén a hosszúheté- nyi népi együttes ropta végig a Fő utcán a baranyai mar- sót, s a tópaiak zárták a menetet a maguk lakodalmasával. A műsort viszont a heté- nyiek fejezték be, akik talán soha ilyen szívvel, ennyi lelkesedéssel még nem táncolták el a maguk bohókás lakodalmi szokását a „Förösztést". nagy örömére a vendéglátó közönségnek. Ügy éreztem, egy kicsit egymásra is talált ez a két együttes: a tápai, meg a hetényí. Bár tartós lenne a kapcsolatuk! Hisz ugyanazzal a féltő szeretettel vigyázzák elődeik örökségét, népművészetük eredeti értékeit, aminek látása, bemutatása ma már igazi ünnep a városi ember számára is. Wallinger Endre Minket a Tisza partjára szólított a szíves „möghivás": a Tapai búcsúba, azaz Tápéra. A faros Ikarus nehézkesen fordul jobbra, fordul balra a valóban metropolisszá dagadt nagyváros utcáin. Elhagyjuk a mellyel a tiszai áradások évelő csapásait legyőzve mindig volt erejük újrakezdeni az életet, s megtartom azt különállónak a jóval fiatalabb, de mór a török után is Moloch- ként fenyegető és gyarapodó' Dunaszekcsői kislányok a felvonuláson Fotók: Takáts László körtöltést. Kedves vendéglátóimmal, a hosszúhetényi népi együttes tagjaival igencsak tekingetünk: merre van Tápé? . . . Ha igaz a nótabeli topográfia idevágó passzusa (amit még a nyári Szegedi ünnepi Játékok harsonái is fennen hirdetnek), akkor a nemkevésbé „hírős" falu házacskái valahol itt guggolnak az ifjú Tar- jánvárosrész égbe magasodó házóriásainak tövében. Persze, eltévedünk. Körbejárva a Pe- tőfi-telepet, azért a többszöri útbaigazításra csak odaérkezünk, s elégedetten konstatálhatjuk: Tápé valóban falu. Tiszta, rendezett, s a több mint félezer új házzal együtt is megőrizte egyedi ' arculatát, helyenként a századelő ódon hangulatát. Jóllehet kereső lakossága jó részét fölszippantotta már a pár utcával odébb egyre gyarapodó-terjeszkedő nagyváros. A közeli szalámigyár, a fűrésztelep, meg az olaj, ami Tápé határában is az eget kereste, míg vasvázas fúrótorony-fövegei meg nem zabolázták. Mégis sok mindent megőrzött ez a falu évezredes történelméből, szokásaiból, viseletéből, néprajzából. Igaz, sokat segítettek benne a Móra Ferenc Múzeum néprajzosai; történettudósok és nyelvész- professzorok csakúgy, mint a falu öregei, akik rendre átadva a maguk világát, megőrizték a legfontosabbat: a tápéi emberek lelkületét, gondolkodását és csavaros észjárását, nagyváros étvágyával szemben. S ezen a törekvésen a falu azóta sem változtatott, mióta — szólással élve — utóbb „még" Szögedet is Tápéhoz csatolták . . . Dél felé jár, s a falu közepén elterülő népdalbeli, hatalmas réten egy tenyérnyi fücso- mó se látszik ki a körhintások, céllövöldések, mézeskalácso- sok, encsem-bencsem árusok szabályos utcáiból. A tömeg már javában hullámzik közöttük, pedig a tápéiak nagy seregnyi vendégeikkel most kanalazzák a sokfogásos ünnepi ebédet. Az igazsághoz ugyanis hozzátartozik, hogy Tápé, bár a XVII. században megkapta már a Mihály-napi búcsútartás jogát, sohase vált búcsújáró hellyé, mint Gyűd, Mátra- verebély vagy Szentkút. Megmaradt viszont a búcsú szép szokása a vendégbarátság jegyében. Régen katonatársak, gyékényaratók, halászok jöttek távoli vidékekről erre a családi ünnepre. Ma, főleg a szegedi gyárakból jönnek a szocialista brigádtagok, s jön a rokonság, meg — az idén először — az országosan is kiváló 'minősítésű, meghívott falusi népi együttesek tagsága (Du- naszekcső, Zsámbok, Hosszú- hetény, Makó, Nagyecsed.) A bazáros sátraktól elkülönülve egy kisebb részleg árusít: a Fiatal Népművészek Stúdiója: fazekasok, népi gyerekjáték-készítők. fafaragók, kékfestők, szövőtextilesek és persze, a sok évszázados híresneves tápéi háziipar mai kismesterei : a gyékényszövők. Évszázadokon át a tápéi gyé- kényfonós-szövés áruféleségei messze földön a legkeresettebb használati tárgyai voltak a magyar parasztembernek és városlakónak egyaránt. A nyersanyagot a Tisza ártere „termelte" újra és újra minden évben. Még a húszas években is hattagú bandákban aratták a gyékényt, amit azután a minden háznál való „mestör- ség” jegyében feldolgoztak. Örcsizmától a papucson, gyékényszőnyegen, lábtörlőn, szatyron át a kisszékig mindent csináltak, páratlan ízléssel, ügyességgel és formaérzékkel. Becse és rangja volt ennek a munkának, s ha „mögnézték" a férjhezmenen- dő tápéi kislányt, az se volt utolsó szempont, mit tud a szakmában?... A kész árut vásárokba vitték, leginkább Szegedre. Innen — elsősorban a szegediektől — ered aztán a tápéi falucsúfoló mondások cifra sora. Az egyikre zsenge diákkoromból még emlékszem. Föltűnt, hogy a tápéi ember igencsak méregbe gurult, ha a „szatyorszentölés” iránt érdeklődtek a szegediek . . . Nem is késett a válasszal. Ebből az irodalomból több közismert gyöngyszem is akad. (Juhász Gyula: Tápai lagzi: A tápai Krisztus; vagy Móra Fe- renctől a kedves humorú A tápai diplomaták.) Az már kevésbé ismert, hogy Tápéról Ady Endre vitt hírt először az országos sajtóban. Pusztaszer c. cikkével. Nagy költőnket a tópaiak „rebellis gesztusa" ragadta meg, amikor Árpád vezér halála 1000. évfordulóján, a fényes pusztaszeri ünneplésben való részvételre nem-et mondott a községtanács: „a közpénz nem arra való, hogy a nagyuraknak sorfalat álljon ...” Mikszáth Kálmán az 1879-es nagy órviz alkalmával megrendítő sorokban számol be arról, hogy a falu magasságában, illetve, ahol volt a falu, a töltésen kuporogtak a tápai emberek, megtagadva a csónakot, az elszállítás, a menedék lehetőségét. Ottmaradtak, mondván, a víz mindenüvé elér, ők nem hagyják el a „tűzhelyüket" . .. A ragaszkodásnak erre a paradox, mégis jelképerejű magatartásához egyébként Tömörkény István egyik riportja is kulcsot adhat: „Az erős töltések építése előtt csodálatos falu volt ez. Cölöpökre font vessző volt a házak fala, amit sárral kívül és belül kitapasztottak. Ha jött ki medréből a víz tavasszal, a tápéi ember fölrakta a bugyrot a padlásra a gyerekekkel, s csónak lévén minden háznál, míg a víz le nem ment, a padlásajtóból halászott, s élt a víz fölött. A ház cölöpökre vert cserényfa- lából csak a sarat mosta ki a víz. Mikor az apadás beállt, s „Mikor lesz Tápén szatyor- szentelés?” ... Hát, „mögmondta". Magyarul: majd, ha a kicsodájának a micsodája sürgönypózna „lösz" ... — Ez a durvább változatokból való — nevet ifj. Lele József néprajzkutató a tápéi népi együttes művészeti vezetője, akit segítségül hívtam, megtudni: végül is honnan ered ez a mondás? — „Mikor lösz Tápén szatyorszentölés?" — „Mikor nyeli kend a visszáját." ... mondta rá a vásározó tápai a szegedi Marx téren, s ezt csak a városi ember érezte gorombaságnak. A gyékénynek ugyanis színe is van, meg fonákja is. Az utóbbit „paróz- ni”. „paráholni", azaz nedvesíteni köllött, hogy ne ropogjon, hogy szép selymes legyen a vevő kezében. Ehhez a vásáron a gyékényárusok mindig egy csupor vizet tartottak a kezük ügyében, hogy „mögpa- ráholják” vele a szatyor visz- száját. .. Innen a „szentölés" csúfoló mondása . . . A népélet sajátos színei, a tápai ember szókimondó igaz- ságszeretete, ragaszkodása e szűkebb pátriához és viszont: a szülőföld ihlette évszázados megtartó erő — talán mindez együtt vonzotta Szeged ismert íróit, költőit a körtöltésen túlra. Tápénak ugyanis irodalma van — olvasom egy tanulmányban, a 900 oldalas imponálóan színvonalas „Tápé története és néprajza" c. kötetben. Országszerte új reneszánszát éli a vásári játék. Középkori moralitások, iskoladráma-közjátékok, vásározó bábjelenetek élednek; utcaszínházak ifjú „teátristái” ágálnak összeácsolt emelvényeken s hagyomány- őrző falusi népi együttesek aprajaöregje lépi a marsot, végigénekelve a főutcát. A városi nép meg odatódul, önfeledten rágja a törökmézet, a vattacukrot, sodródik a hullámzó tömeggel. Magával ragadja ez a varázslat: a színháztörténet, a bontakozó városi folklór és a megőrzött néphagyományok egyidejű találkozása.
