Dunántúli Napló, 1977. október (34. évfolyam, 270-300. szám)

977-10-09 / 278. szám

DN HÉTVÉGE 10. RIPORT 1977. OKTÓBER 9. 0 to v > A vontatókötél megfeszül, lehulló vízcseppek gyű­rűznek a folyón, a ta­nyahajó méltósággal mozdul a motoroshajó utón. Nekimegyünk a kőgát­nak! Hogy is hittem? A „TEN- KES" kormányosa évtizedek óta hajózik, a kapitány talán még régebben, a tanyahajó kormányánál Tábori Pál egyen­geti az „ESZPERANTÓ” útját a fürge, erős kis vontatóhajó után, 1939 óta dolgozik a Drá­ván. A köveken — éppen ott, ahol az ütközést számítottam - egykedvűen üldögél egy em­ber, gumicsizmájára hullámot vet a tanyahajó. Nem hunyja be a szemét, pedig a Nap va­kítóan süt már, a barcsi híd Magyarország felőli szakaszát éppen most olvasztja magába. Kiérünk a fplyó közepére, 150 méternél nem szélesebb itt. Néma szél rohan át a fo­lyó felett, amott a vad parton azonban zajt csap a füzesek, parti cserje között. Valójában nem is tudom hazánk terüle­tén hajózunk-e, vagy már a jugoszláv Dráva csapkodja a zöld moszatot a tanyahajó ol­dalán. Sok éve, amikor elő­ször jártam külföldön, izgalom­mal vártam a határt, valahogy úgy éreztem, más lesz a leve­gő íze, a fű, a víz színe. . . Felfele hajózunk 20—30 kilomé­tert, a hajtűkanyarokat leíró folyón talán tízszer is keresz­tezzük a határt. Erről beszél­nek a többiek is: vízgazdál­kodást szakemberek, pártveze­tők, az állam alkalmazottai. Magyarok és jugoszlávok. — A Dráva ugyan elválaszt­ja a két országot, valójában lehetőséget ad gazdasági és baráti kapcsolatokra is. Mondattöredékek: — Nemzetközi hajóút lehet a folyó. — Itt majd fél Balatonnyi tó lesz. Futballpályánál kisebb szi­get mellett siklunk el, a Drá­va nevű kotróhajó zakatolva rakodik a mellette lehorgony­zóit uszályra. Valaki azt mond­ja, hogy jó üzlet ez, és a fo­lyószabályozással is összhang­ban van, ha lesz Pécsett ház­gyár, még nagyobb szükség lesz a folyók kotrására. Meg kéne gondolni: olvas­tam valahol, hogy a folyók ön­tisztulása azért is lassúit le, mert az ember kiszedi a ka­vicságyat. Ismét kanyarog a Dráva, most a folyó bal partján ma­nőverezik a „TENKES”, az „ESZPERANTÓ" ügyesen köve­ti. Ezt a kanyart majd átvág­ják. Négy kilométerrel vagyunk a barcsi híd félett, ha megva­lósul a Barcs—Durdevac vízlép­csőrendszer, tóvá szélesedik itt majd a folyó 40 kilométer hosszúságban. Háromszáz mil­lió köbméter vizet fognak itt fel, amelynek felét az ember közvetlenül hasznosíthatja. A durdevaci vízierőmű több mint 100 MW teljesítménnyel állan­dóan csúcsterheléssel lesz üze­meltethető, azért kell alatta az óriási tározó. A tengernyi vizet Barcsnál újból munkába fog­ják, itt 90 MW teljesítményű vízierőmű turbináit működteti. A rendszer megépítésével a Dráva horvátországi szakaszá­nak harmadán megoldódik a gyakori árvizek elleni védeke­zés. Hajózhatóvá válik a folyó, partjain öntözéses gazdálko­dásra, a tavon halászatra, sportra, környékén üdülésre lesz lehetőség. A kanyar csúcsához érünk, ismét Jugoszláviában vagyunk. Itt lesz a barcsi erőmű. A ter­vezők nagyon okosan kigondol­ták: először megépítik szára­zon az erőművet, aztán három kilométer átvágást építenek, a folyó egyenesen rohan majd az erőműhöz a tározóból. Nem, tervek még nincsenek. Csak tanulmánytervek. Persze sokba kerül, az ember szeret­né sürgetni, annyira hasznos­nak látszik, annyira szüksé­ges .. . A kanyar után hófehér ho­mokzátony szikrázik a folyó kö­zepén. A balparton kopjafákra emlékeztető villámsújtotta, ko­ronájukat vesztett füzek mered­nek az ég felé. A másik oldalt sűrű dzsungel, talán évszáza­dok óta csak a vadak járják. IJfc II » fi nagy lehetőségek folyója A 155-ös folyamkilométerhez érünk —.ismét Magyarországon vagyunk. Mögöttünk ezüstfo­lyamként bukdácsol a Dráva, a Nap már magasan fenn, a szeptember végi délelőtt azon­ban hűvös a folyón. A parti dombon temető. Vadászó sirá­lyok csapnak a víztükörre a tenyérnyi öbölben. A tanyahajón a magyar és jugoszláv komplex közös vízgaz­dálkodási feladatokról tárgyal­nak, tudósításban részletesen beszámoltunk róla. Körüljárom a hajót. Katonásan vetett ágyak a hálókabinban, mus­kátli virágzik a hajókorlátra szerelt ládákban. A hátsó fe­délzeten sáros fatörzsek, talán a folyóból gyűjtöttek tűzreva- lót. Felkapaszkodom a kormá­nyos fülkébe. Az ötvenöt esz­tendős Tábori Pál, jónéhány- szor végigjárta a vizet. — A Dunán is hajóztam az ezer tonnásokon, 62-ben azon­ban végleg visszajöttem a Drá­vára, hol hajóvezető, hol uszály- kormányos, hol meg más vol­tam, mindegy volt, csak a fo­lyón legyek. A „TENKES" kicsit oldalról húzza most a tanyahajót, a kormányos megforgatja a kor­mány küllőit, az „ESZPERAN­TÓ" engedelmesen követi a vontatóhajót. — Még egy kilométer és ak­kor egy ideig Jugoszláviában hajózunk. Nem mindig ült ilyen béké­sen a kormánykerék mellett. Az 1972-es drávai árvíznél a „SIKLÓSSAL" járta a medré­ből kilépett folyót. — Az 1952-es, az 54-es is ször­nyű vizek voltak, de az öt év előtti túltett mindegyiken. Rév­faluból mentettük ki az embe­reket, szántók felett, a falu utcájában kellett a hajót ve­zetni. Síró asszonyok, ijedt gyerekek, káromkodó férfiak szorultak össze a hajón, leg­szívesebben velük sírtam vol­na ... Most alacsony a vízállás. A vontatóhajón mérőrúddal csák- lyáznak a folyóban, valóságos csoda, hogy itt a zátonyok kö­zött ilyen biztonsággal hajó­zunk. — Nyolc kilométert haladunk óránként, kis víznél gyorsab­ban nem lehet. Nyársként meredő tuskók mellett húzunk el, a parton árva horgászkalyiba, betört ol­dalú ladik támaszkodik bejá­ratához. A kormányos ismét nagyot fordít a keréken: — Akik itt vagyunk, ismer­jük ezt a folyót, a Murától a Duna-torkolatig nem fog ki raj­tunk ... A 160-ik folyamkilométert jelző tábla mellett úszunk el, tenyérnyi sziget, talán akko­ra, mint a tanyahajó. Sötét­barna a víz, kávészínű hullá­mokat hagy maga mögött a „TENKES”. Ilyen színű volt né­hány éve ott, lenn a dráva- szabolcsi hídnál. Akkor emel­ték helyére a szerkezetet. Egy lánynak meséltem, hogy a hatvanas évek végén elkísér­tem ide Hamanov bolgár tá­bornokot. Az épülő hídtól ki­csit feljebb a kőgáton ül­tünk. Éppen ott, ahol a Drá- va-menti harcokban részt vett tábornok elsírta magát. Köny- nyezve hajolt le, földet mar­kolt, zsebkendőjébe kötötte... A lány azt mondta: na, ne etess. .. A tanyahajó örvény mellett úszik el, a folyó mindkét part­ján őserdő kísér bennünket. Néhány bárányfelhő tarkítja az eget, hátranézve szikrázik a Dráva. öblöt alkot, majd összeszű­kül a folyó, elkésett fecske­raj húz át a hajó felett, a parton kísértetországot idéz a fák sáros, levegőben lógó, ágas-bogas gyökérzete. Amott félig elsüllyedt ladik akadt fenn, az alján szakadt, hímzett női blúz és üres „Cézár”. Le­ülök a tanyahajó korlátja mel­lé, a folyó félméternyire rohan mellettem, elszédít. Százöt­ven-kétszáz éve elkezdték er­re a Dráva szabályozósát, de rendszeres munka talán két évtizede folyik. A Mura alatt főként a mezőgazdasági terü­leteket, vasúti töltéseket vé­dik. A 165-ik folyamkilóméternél magasfeszültségű vezeték függ a Dráva felett, a folyó illatát orromban, hajamban, ruhám­ban érzem. Borostyánnal borí­tott fák a parton, rőzse part­védelmi művek. A jugoszláv vízgazdálkodási szakemberek arról beszélnek, hogy a ma­gyar hajósok csodálatosan ügyesen vezetik a hajót, ezen a folyószakaszon veszélyes vál­lalkozás. Ha megépülnének az erőművek, egyszeriben megol­dódna a komplex vízhaszno­sítás. Évi 2,3 milliárd kwó energiatartalék van a Drává­ban, ezt kellene kifogni. Felbőg a hajókürt. Függő kötélhíd ível át a Dráván, lá­nyok kerékpárt tolnak ót raj­ta. Kikötünk. A „TENKES” orrával tusz­kolja a tanyahajót a kompki­kötőhöz. Kék-fehér-piros zász­ló leng a parton. Pitomacán vagyunk. Autóval rohanunk tovább: Virje-nél az Adria kőolajveze­ték csöveinek ezreit depózzák. Fúrótornyok, működő kutak tu­catjai mellett haladunk. Ré- pás-nál érjük el ismét a Drá­vát. 372 méter hosszú, nyolc méter széles közúti hidat épí­tenek itt. Eredetileg az Adria kőolajvezetéknek akartak csak hidat építeni, 30 kilométerrel feljebb ugyanis épül egy má­sik közúti átkelő is. Aztán úgy döntöttek, hogyha máramúgy- is építeni kell, legyen itt is közúti híd. A folyó itt már messze el­hagyja hazánk határát. Autó­val megyünk tovább — a va- razdini vízierőmű felé . . . Esteledik, a Nap Ausztria felől lángba borítja a tározót. Harminc kilométerre ölelkezik hazánk, Ausztria és Jugoszlá­via határa. A tíz kilóméter hosszú, tározóban 2,8 millió köbméter vizet fogtak fel. In­nen 20 méteres mélységű csa­tornán zuhog a víz az erő­mű gépháza felé, a Dráva pe­dig pataknyi mederben, kő­szigeteket ölelve békésen csor­dogál. A tározó alatt 14 kilométerre fogadja ismét ma­gába: az erőműben közben 86 MW energiát adó vizet. A gépházban a szürke, kék, sárga berendezések, pálma­fák, a vezérlőben fehér mű­szerek, színes gombok tucat­jai. Egy szinttel lejjebb me­gyünk a turbinákhoz. Kettő van. Mindkettőn 220 köbméter víz zuhog át másodpercenként, 23 méteres esés után. A Drá­va jugoszláviai szakaszán a varazdinin kívül még öt vízi­erőmű dolgozik már összesen 462,5 MW energiát termelve... A tervek szerint még öt épül lefelé: a durdevaci, barcsi, eszéki lesznek a legnagyob­bak. Az ég alján vörös csík — őszi estéken Pécsről is mindig látni a Makár-hegy felett. Olyan, mintha hőlégsugaras repülő szállt volna arra. Pára száll a tározó felett, mozdu­latlan ember üldögél a lép­csőkön. A víz már sötét, a horgászbotot nem is látni. Ta­lán nem is horgászik, csak nézi a vizet, mint hajnalban a barcsi öreg mélázott a fo­lyó mellett. Persze, ugyanez a Dráva . . . Lombosi Jenő

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents