Dunántúli Napló, 1977. szeptember (34. évfolyam, 240-269. szám)
1977-09-04 / 243. szám
A Lebeszélő meg köszörülte a torkát, aztán belekezdett: — Kedves házasulandó ifjú pár! Önök a most egy igen nagy lépésre J szánták el magukat, olyanra, i amely bizonnyal meghatározza a jövendő éltüket. Ma már — f mint tudjuk — a házasságok ^ nem az égben köttetnek, s így ^ — higgyék el — nem kell más f a frigyhez, mint egy kis megértés ... A Lebeszélő megint kráko- gott, ma ez volt a tizennegyedik ifjú pár, amelyiknek közösségre vágyó lelkében elhangolt húrokat pengetett. És még csak fél kettő. Szimmler Vilmos kettőre ígérte, hogy jön, hozza a kutyát. Természetesen fajtiszta lesz, törzskönyvezett, három nemzedékre visszamenőleg CACIB-győztes. Feltétlenül szép névvel, Zsebe- házi Eleonóra Bodri vagy valami ilyen . . . A házasulandó ifjú pár izgatottan fészkalódott előtte a kényelmetlen széken. Ez a szék direkt ilyen kényelmetlen, hadd fészkalódjanak. Már túl voltak a kötelező orvosi vizsgálaton, az ajánlott vérvételen, s ha esetleg valamilyen rendelkezés előírja, hogy a házasságok megkötése érdekében szakítaniuk kell, bizonyára azt is megteszik. Szóval mindenen túl voltak, s most őt hallgatják, akinek az ügyviteli szabályzatban meghatározott kötelessége, hogy őket az egybekelési szándék komolysága viszonylatában vizsgálatnak vesse alá. Ez a Szimmler meg biztos valami orrba vert bulldogot hoz, amilyen élhetetlen. Vagy görbe lábú pincset, amelyiknek létra kell, hogy belásson az ágy alá. — Kedves ifjú pár! — folytatta. — A házasság kikötő a viharban. Néha — ez is hozzátartozik — vihar a kikötőben. Mindent összevetve: igen fontos jogintézmény, és igen jelentős, egész életre kiható tény. — Mi valóban mindent meggondoltunk... — mekeg- te a fiatalember. A Lebeszélő legyintett: — Mind ezt mondják, mégis emelkedik a válások száma. — A lányhoz fordult, aki zavartan gyűrögette szoknyája csücskét. — Kegyed ... — az előtte heverő aktába nézett, de nem találta meg hirtelenjében a nevet. — Kegyed most elhagyja a családi otthon meghitt, meleg fészkét. Az édesanyát, édesapát . . , — De nem! — szólt a lány. — Hiszen továbbra is ott fogunk lakni! Aztán ijedten megtörölte a szemét. A Lebeszélő felélénkültén folytatta: — Igen, az édesanya szerető gondoskodását . . . Hiába, anya csak egy van I A lány megadóan bólogatott: — Nagyanyám meg kettő. A Lebeszélő hátradőlt. Nem jön ez a Szimmler! Megmondta neki, hogy japán palota- pincset semmiképp ne hozzon, Szántó Péter legbulább kutyafajta acsau mert az rendkívül buta dög, még a gazdit is megharapja. — Én igazán nem akarom önöket megrémíteni, hisz csak az a feladatom, hogy tanácscsal lássam el az ifjú párt a frigy előtt. De jól meggondolták ezt a dolgot?! — hangja ótdörgött a szobán, a falon függő zöld politikusportré, melyet a főnöke festett, ijedten meg rezzent. — A házasság kérem nem tréfadolog! Bizony, egyáltalán nem vicc! Manapság egyesek úgy járnak válóperre, mint más a fodrászhoz vagy moziba! A cingór fiatalember rémülten válaszolt: — Mi kérem szépen ... mi ugye még gondolkodhatunk a dolgon . . . De Pécsi szerzők új művei A bányásznap alkalmából kerül a közönség elé a pécsi szerzőpáros, Békés Sándor és Lombosi Jenő könyve Pécsbá- nya címmel a TIT Baranya megyei Szervezete kiadásában. A közeljövőben jelenik meg a Móra Ferenc Könyvkiadónál Berták László: így élt Vörösmarty Mihály című élet- és pályarajza valamint László Lajos: Judit című regénye, melyet folytatásokban közölt a Dunántúli Napló. Ugyancsak itt találkozhatott először az olvasó Hailama Erzsébet Mongóliái naplójával, amely a Kozmosz kiadásában lát napvilágot néhány hét múlva. V A mai Bányásznapi randevún a Dunántúli Napló pavilonjában a Békés—Lombosi szerzőpáros dedikálja Pécsbányáról szóló riportkönyvét, valamint Kampis Péter az (ró- szemmel 1976. című kötetet, amelyben beremendi riportja jelent meg. A Jelenkor pavilonjában Galambost László dedikálja A forrás lányai című verseskötetét és László Lajos Föld felett, föld alatt című, a Jelenkor kiadásában megjelent riportkötetét. ha tetszik gondolni... Még tépelődhetünk egy pár napig... néhány napig . . . A Lebeszélő ijedten közbevágott: — Egyáltalán nem akarom magukat elriasztani! A nehézségek akaraterővel pótolhatók, ahogy a Költő mondja. — Hát igen — bólogatott a lány. Na ez is, amint hazamegy, vasalhatja a szoknyáját, annyit gyűrögeti. — Hát igen... — Míg még persze fiatalok vagyunk, szeleverdiek, meggondolatlanok . . . A Lebeszélő mosolyogva bólintott: A házasság olyan, mint a karám: amelyik ökör bent van, az kifelé bőg nagy, szomorú szemekkel, amelyik meg kint van a legelőn, az mindenáron befelé kívánkozik. . . Hehe, ez persze csak jelképesen volt mondva ... — Talán mégis meg kellett volna mondani ennek a Szimmlernek, hogy csaut hozzon. Olyan kedves pofája van a csaunak. És minden vackot megeszik, kenyeret, levest, házi moslékot, kalaptűt, rossz cipőt, iaazán nem igényes. Iqaz. mondják róla azt is, hogy a viláq legbutább kutyafaitáia, de ki hiszi ezt el? És ha iqaz, ki törődik vele? Nem akadémikust keres, hanem szoba- kutvát. Mosolyogva bólintott: — Azért persze nem kell meg- iiedni, nem olyan ördönaős doloa a házassáq. Csak azért mondtam el mindezt, mert meg ke'l qondolniuk: az otthon melea fészke nem oótolható semmivel; a házassáq viszont olyan rév, ahova mindiq boldogan térhetnek meg az élet viharos tengeréről. Persze eqy német boxer se lenne hülyeség, azt mondják, az nem tud uqatni, hacsak meg nem tanulja a többi kutyától. — Hány gyereket akarnak? A fiú kerekre nyitotta a szemét: — Hát... Kettő és tizenöt között. . . — Szóval akkor nem . is védekeznek?! — Védekezni? . . . Nem. Nem védekezünk, legalábbis . . . — De azért ismerik a módszereket?! — Igen. A módszereket, azokat ismerjük. Mindhárman fölálltak. A Lebeszélő kezet rázott a házasulandó ifjú párral. — Tehát akkor... — mondta várakozóan. — Tehát mikor jönnek esküvőre? A cingár fiatalember megvakarta az orrát: — Köszönjük szépen, igazán nagyon jól tetszett beszélni. Sok gondolat ébredt bennünk, és valóban a szívünkhöz tetszett szólni, • — Igen! — helyeselt a lány is. — Mi nem is gondoltuk ... Szóval akkor ezt tetszik mondani, hogy nem érdemes? Hogy nem gondoltuk meg eléggé? Mi akkor nem is zavarunk tovább. És kirohantak. A Lebeszélő dühösen fiókba vágta a dossziét. Ezek a mai... A nyavalyások! No nem! A Szimmler, ha nem csaut hoz, megmondja neki, hogy vigye vissza! Galambosi László: • • Ösvények közt Csonka már a fagy patája. Darabokban a jég járma. Hó-paloták dülédeznek. Égi partok tüzesednek. Gyász-ezüstben, feketében ösvényeken eléd értem. Elhagytam a baj kunyhóját Tárulkozva hajlok hozzád, Vigcdoz a piros madár. Liliomos fészket talál. Ölekből fut a fiúcska. Készülődhet vándorútra Szárnycsattogás körös-körül. Ereszkedő hattyú örül. Gyémánt tálban nézi magát. Lant hívogat nádfuvolát. Jegenyéből kivájt teknő lisztjét őrzi aranykendő. Hol a búza váltunkig ér, vendégel a metszett kenyér. Szélit majd a Messzenéző, tévelygőkre letekintő. Megbocsátó tenyerébe simul arcunk fényessége. Káldi János: w Es megnevez Óriás csengő a messzi Nap. Hallgatja a világ. Reggel óta metszem a szőlőt. Nyesem a lenge fát. Régen csináltam ezt a munkát Fájni is kezd kezem. Mégis csinálom boldogsággal. Lelkesen, szívesen. Gyümölcs! Gyümölcs! — Ezt zúgja majdan fennen mindegyik ág. És megnevez — tudom — a jövő, mint édes cinkosát. Berták László: Nők, prágai nők Ti, szőke, hosszú combú nők, határsértő cinkosaim megjöttetek ma is, befeszültök július merev hidjai közé, s robban a méla napraforgó, vak sörétjei fölsebeznek, menni kell, tenyeremben piros rózsával, át a múlton, ártatlan falum százszorszépein, aggályokon, ostoba kerítéseken, le a Moldván, Európáig. Hát ki vagyok én, mi vagyok? láncaimmal, vak bulláimmal, zörgő kigyóbőrömmel, — büvölőmmel, hátamon a csöpp lepkeszárnnyal, amely a térképen hazám, hogy hidatokról indulok Húsz János fehér galambjáért, Kossuth szűz-üres hálójáért, partra igézni legalább magamban az aranyhalat, a három kívánságot készséggel teljesítőt? Ott úszik csípőtök tenger-ringásában? Ott villog Prága halpikkelyes utcáin? Ott ragyog a templomok bójái között? Ott a boronás parasztház udvarán összekoccintott poharakban? Hát ki vagyok én, mi vagyok? ti, szőke, hosszú combú nők, hogy szemetekbe költöztem be átlátszó szárnyaimmal, s lerogyhatok, ti betipegtek meztelenül, júliusi hóban, elsötétített hordalékokon keresztül is, és a beszakadt történelem fölött ti ringattok át Európába? A Dunántúli Napló kisgalériájában nyilt meg Szatyor Győzőnek, a kiállítása. népművészét mesterének G fa. yufásdoboz hever a dohányzóasztalon. — Vigyázz ezzel a dobozzal — mondja a gyerek — nem gyu— Hát? — Tücsök. Ha holnap nem viszem be a bogárgyűjteményt, nem kapom meg az ötöst. Kértem kölcsön párat, de elég hervadtak. — Hervadtak? — Régiek. Meg egypár lábuk is hiányzik. Azért mentem ki délután. De csak ezt az egy tücsköt bírtam fogni. Gondolod, hogy azért megadják az ötöst? — Nem tudom. — A bogárgyűjteményen múlik, azt mondták. — Helyes. De vidd el innen, jó? El akarom olvasni ezt a cikket. Hátha ad valami támpontot. Az emberi teljesítmények minősége, ez az, amiről szó van. Választási lehetőség? Talán így is lehetne fogalmazni. Nem, ez a cikk semmi támpontot nem ad. Eszerint az egész témát elölről kellene kezdeni, ha ugyanis.... A csöndbe beleharsan egy elképesztően váratlan hang. Tücsökhang. Megbolondultam volna? Kinézek az ablakon, de csak a tévétorony világít fehéren a hegytetőn. Körülnézek a szobában. Az asztalon egy hamutartó, benne néhány csikk, egy csomag cigaretta meg egy gyufósdoboz. Biztonsági gyújtó, Budapest, Gyufaipari V. Ez van ráírva. De a doboz hangosan ciripel. Már egész mező fekszik a szoba helyén, esteledik, zeng a mező. Beárad az ablakon a nyár, virágzik a lóhere, disz- nóparéj és szulák nő a szőnyegen. A gyerek is itt áll az ajtóban és az asztalt nézi. A biztonsági gyújtó tiltakozik. Könyörög. Követelőzik. Tücsökhangon rikoltoz. A gyereknek tágramered a szeme. Talán azt várja, hogy a doboz szökdécselni kezd és kiugrik az ablakon. A tücsök segítségért kiabál. De senki se felel neki, hát lassan halkabbra fogja, panaszosra. — Jajistenem — suttogja a gyerek — most mit csináljak? Hallgatok. Az utolsó gondolatom, már fölismerhetetlenül. csikorogva fékez egy távoli kanyarban és elenyészik. A tücsök is elhallgat. Ezzel átmenetileg megszűnt létezni. Vagyis élni. — Pedig már elővettem a gombostűt — kezdi fölbátorodhelyezte el. Figyelnünk kellett, hogyan mozog a földigiliszta. Akinek szerencséje volt, annak a gilisztája ürített is. Persze, röhögtünk. Jóval később elcsodálkoztam, honnan szedte ez az öreg tanárnő azt a húsz Csak egy tücsök va az iskolás. Tintafoltos ujját markolássza. - Föl kellett volna már szúrni. — A bogárgyűjteményedbe ... — Oda. Vagy előbb el kellett volna kábítani. És úgy fölszúrni. Megpróbálok visszaemlékezni, volt-e nekem bogárgyűjteményem vagy nem volt. De csak a Hilda néni gilisztáira emlékszem. Ki kellett tennünk minden padra egy fehér papírlapot, ő meg kiosztotta a gilisztákat. Annyi földigilisztát hozott, ahány pad volt. Illetve eggyel többet, azt a katedrán darab földigilisztát. Egész éjjel ásott? Vagy fizetett valakinek, hogy negyven vihogó kamaszlánynak bemutathassa a földigiliszta gyűrűző mozgását? A kérdés sokáig gyötört. És most már sose tudom meg a választ. Az asztalon zümmögő nótaszó támad. Mintha berúgott volna a tücsök és tántorogva haladna bizonytalan jövője felé. A gyerek felindultan mászkál a lakásban, kábítószereket kutat, motyog magában. A motyogásban egyetlen gondolat ismétlődik makacsul: ha nem viszem be holnap a bogár- gyűjteményt, nem kapom meg az ötöst. Ez az egyetlen biztos pont. Meg hogy a biztonsági gyújtó ára negyven fillér. Ez is föl van írva a dobozra, amely zúg, mint egy erdei kápolna. Már vadrepce is nő a szőnyegen. Aztán megint megáll előttem a gyerek, kezében egy ecetesüveg. — Mi lenne, ha ... — és néz. Nem szólok, nem én. — Ki fogta ezt a tücsköt?- mondom idegesen. — Én fogtam. A tücsök csak danol. Megszűnt minden kapcsolata a világgal. csak danol. A maga örömére. A nyavalyás. — Hát akkor én — az ecetesüveg a szőnyegre ereszkedik, eltűnik a szulákok között — elengedem. A gyufósdoboz —kimegy az erkélyre, és megnyílik. A tücsök ugrik egyet, ráül a dobozra, arra, hogy „ .. .dapest 40 f.”. Hangosan ciripel. Nem megy odébb, nem menekül. Ordítozik a doboz tetején. Ez valami diadalének? ■ A gyerek rágja a száját, a szemében ki-kigyúló fények. Tudom, mire gondol. Ha én, ha valaki elhallgattatná és mégiscsak gombostűre szúrná ezt a dögöt. . . Ö kimenne addig. A tücsök átváltozna egy ötössé és kész. Emlékszel az esetedre a hangyával, te átkozott tücske a világnak? Melyiktek volt az önzőbb, legalább azt tudnám. Meg kellene tanítani a gyerekeket harcolni, igen. De miért és mi ellen? A teljesítmények minősége, lám. Gyengeség ez vagy nagylelkűség? Szentimen- talizmus vagy őszinteség? És mi a nagyobb teljesítmény, szembeszállni hajlamainkkal vagy szembeszállni érdekeinkkel? Fölemelem a kezem. — Ne bántsd! — kiáltja a gyerek. — Csak elzavarom innen, mielőtt fölveri a házat. A tücsök a korlátra ugrik, aztán elnyeli az éjszaka. Hallania Erzsébet
