Dunántúli Napló, 1977. szeptember (34. évfolyam, 240-269. szám)
1977-09-24 / 263. szám
e Dunántúli napló 1977. szeptember 24., szombat A Szmolnij Azt megelőzően — elég régen nem láttam, eszembe is jutott, hogy korábbi, gyakori találkozások egyszeresük hirtelen megszakadnak, a jóég tudja, miért. Szóval a pesti vonaton áll az ablaknál, sötét ruhában, nyakkendősen, arca megnyúlt-megfogyott, egykedvűen figyelt ki a vonat mellett forduló erdőfoltos legelőkre, el-elmaradozó bakterházakra, s engem szomorú tekintetű fiatal lelkészre emlékeztetett. — Hol ülsz? Hátrafordult. — Ebben a fülkében. Dobd oda a táskádat. — Nyúzott vagy — mondtam neki. — Utolsó félév . . . Vizsga előtt állok. Ez volt másfél esztendeje, most bent a szerkesztőség klubjában méregetjük egymást az asztalnál egy ideig. — Gőzöm sincs, mit mondjak. És különben is, miért éppen én? — Nem te vagy az első, aki vonakodik a „Szombati beszélgetéstől ..." Megmondhatnád, hogy miért? — Nem akarok szerepelni — válaszolja. Tisztes szerénység ez, egy kicsit el is vitatkozunk rajta, de miután úgysem tudjuk meggyőzni egymást, másra váltunk. — Milyen vizsgád is volt akkor? — Négyéves politikai főiskolára jártam, az utolsó félév bentlakásos volt. Hét elején utaztam akkor vissza Pestre, ha jól emlékszem. Tóth Tibor, a Mecseki Szénbányák fejlesztési főmérnöke. Negyvenkét éves. Hatáskörébe tartozik n,egy osztály - s ez a négy osztály több irányban szerteágazik —, közel 200 fős gárda végzi a távlati tervezéssel, beruházásokkal, műszaki kiviteli tervekkel, kutatásokkal, iparjogvédelemmel kapcsolatos feladatokat. Ennek az írásnak nem célja a fejlesztési főmérnök munkájának részletes ismertetése. Hanem az, hogy ez a fiatal, felsőszintű műszaki vezető h o n n é t indult, míg idáig eljutott. A Mecseki Szénbányáknak körülbelül 15 ezer dolgozója van. Tóth Tibor — beosztásánál fogva mondjuk - az első tizenöt között foglal helyet. — Dombóvárott születtem, de gyermekkorom Pécshez, még- inkább Kaposvárhoz köt. — Úgy tudom, vasutascsalád voltatok. — Igen. Apám vasutas volt, meghalt, de nevelőapám szintén a MÁV alkalmazottjaként dolgozott. Rendkívül sokat köszönhetek neki, mert taníttatásomat ő szorgalmazta erkölcsileg és — nem kevés áldozat árán — anyagilag is.- Hogyan éltetek? — Nem tartoztunk a tehetősebbek közé, de azért anyagi természetű gondjaink - legalábbis hogy mi, gyerekek ezt éreztük volna — nem voltak. Háborús emlékeim eléggé homályosak, illetve a háborúról szerzett későbbi ismereteimbe valahogy beleszövődtek. Egyébként a második világháború figyelmeztető és tanulságos történelme ma is foglalkoztat, van jó néhány erre vonatkozó könyvem.- Szándékosan választottad a bányaipart? — Nem, de ennek nincs is jelentősége, mert egyáltalán nem bántam meg, hogy bányamérnöki diplomát szereztem. Eredetileg a Budapesti Műszaki Egyetem vonzott, de mert nevelőapám MÁV-tiszt volt, felvételem — akkor, 1953- ban - eléggé bizonytalannak látszott. Rácz Laci nevű testilelki jóbarótommal együtt érettségiztem annakidején Kaposváron. Az ő ötlete volt a bánya, nevelőapám is helyeselte döntésünket. így kerültünk Miskolcra, majd az utolsó két évben Sopronba, a bányamérnöki karra, ötvennyolcban végeztem, még egy évet az egyetemen töltöttem, mint tanársegéd, és utána Komlóra kerültem a tröszthöz, illetve az egyesülést követően Pécsre. Tulajdonképpen a Mecseki Szénbányák az első munkahelyem. Sopron már „közös téma”. Az ötvenes évek elején gyakran átjártam én is abba az akkor - majdnem elsorvadásra ítélt - kedves, hatórmenti szép kis városba. Nyugalmas, öreg belváros, aztán óbudai hangulatú, öreg, „poncikter”- utcák, a hűvös, fenséges Lövé- rek vidéke, a bájos szövőgyári lányok, hangulatos munkásbálok a textilgyári „kultúrban", vörösborok, présházillatú sváb szőlősgazdák, ... a rádiókészülékekből utcára kiáradó burgenlandi trombitás muzsika .. . Hát ez rég volt. — Sopron nekem ma is egy „ékszerdoboz”. Éltük az egyetemisták szokásos életét, pénzünk soha sem volt, de valahogy mégis megéltünk, tanultunk, menzára jártunk és udvaroltunk — mondja Tóth Tibor. — És Komló? — Jobb és szebb emlékeim fűződnek Komlóhoz, mint Pécshez. Érdekes módon Komlón, az első „igazán komoly” munkahelyemen jutott eszembe soproni professzoraim, a szakma „nagy öregjei", mint Esz- tó Péter, Tórczy Harnoch Antal, Vendel Miklós, Zambó János, vagy Tarján Gusztáv és a többiek. Amikor emlékeim előtt elvonultak, egy kis szorongás fogott el, képes leszek-e realizálni azt, amit tanultam tőlük. — Sikerült? Elgondolkozik: — Erre nem tudok válaszolni. Kitűnőek voltak a tanító- mesterek, s hogy tudjuk-e őket követni, arra majd az idő adhat választ. Azt hiszem. De maradjunk Komlónál. Főállásban körletvezető voltam, esténként a technikumban tanítottam olyan bányászokat, akik a szakma sűrűjéből jöttek, és valóban akartak is tanulni. Nagyon sok barátot szereztem még az idősebb korosztályhoz tartozók között is, pedig előfordult, hogy néha rossz osztályzatot is kiosztottam. A későbbi találkozások során kiderült, hogy végül is nekem adtak igazat. — Szigorú voltál? — Ezzel a jelzővel ezt nem lehet meghatározni. A szigorúság egyenlő a fegyelemmel, a fegyelem egyenlő az élettel - a bányákban. Akárhogy is nézzük, a bányász egy kicsit más ember, mint akármelyik más szakmát űző munkás. A bányásszal szembeni hamis előítéletet mindig elutasítottam és a jövőben is ezt teszem. A közelmúltban láttam egy riportfilmet a tévében, ahol egy lány tiltakozott az ellen, hogy bármikor is „bányászhoz" menjen feleségül. Enyhén szólva is a legostobább szemlélet ez. Tudod, hogy mekkora intelligencia kell ahhoz, hogy valaki — a bánya ismert körülményei között — egy zárt kollektívában, hallatlan nagy fegyelemmel dolgozzék éveken, évtizedeken át? Nem mondom, hogy nálunk nem történnek fegyelmezetlenségek, de éppen mert nagy és állandó a veszélyforrás, nyilván szigorúbb az emberi Magatartás mércéje is. — Lazítsunk egy kicsit, mert alighanem eléggé szomorkás vonásokkal kezdtetek bemutatni. — Nekem is vannak gondjaim, rossz tulajdonságaim. Annakidején bányaipari gazdasági mérnöki tanulmányokat is folytattam, de a második diploma megszerzésének „küszöbén” egyszerűen leálltam. — Miért? — Azt hiszem, mert lusta voltam.-Túl sok energia van benned, hogy ezt elhiggyem. Kérdezek inkább mást: az embernek van egy munkahelyen túli élete is, baráti körök, söröz- getések, ide-oda mászkálások, szomorú tűnődések egy szép nő láttán, rossz hangulatok, vagy néha kényszerérzet egy örömteli, nagy ordításra ... szóval ilyesmire gondolok. Magamról ilyeneket is tudnék mondani... — Könnyen beszélsz, mert azt nem írja meg senki . . . * Amikor elváltunk, ittfelejtette a sapkáját. Bányajáró, kockás, sültös sapka, föl is próbálom a tükör előtt, de egyáltalán nem hasonlítok egy bányamérnökhöz. Ügy éreztem, valaminek eszembe kéne jutnia ezzel kapcsolatban, de nem jutott eszembe semmi. * Rab Ferenc fotó: Seres Éva Leningrád a világ sok városához képest még nagyon fiatal település. Földjét azonban, mint a költő megfogalmazta, századok lépte döngölte keményre Péter magasszárú lovaglócsizmájától a mai bulldózerekig. Akkor jutottak eszembe ezek a sorok, amikor helikopterünk a Néva fölött repült, az Ohtyinszk hídnál, ahol a folyó éles kanyart ír le. Madártávlatból elénk tárult a Szmolnij nagyszerű, oszlopos történelmi épületegyüttese és az öttornyú Szmolnij-templom. Kissé távolabb áll a szigorú klasszikus stílusban épült Tau- ria-palota, I. Sztarovnak, a kiváló építésznek az alkotása, s az utóbbi években emelt modern házak pontos rajzolata. Valóban csodálatos sors jutott osztályrészül az orosz föld e darabkájának. Hét századdal ezelőtt a hatalmas Novgo- rodból tapostak utat az érintetlen erdőkön át a Néva partjára, ahol gazdag orosz kereskedőtelep bontakozott ki. Miután 1703-ban a folyó torkolatánál megalapították óvárost, a hajdani telep helyén felépült a Szmoljanij (Gyantás) udvar. Ott készítették és tárolták a gyantát, sok kellett belőle az Admiralitás hajógyárainak az új hajók építéséhez. A péterváriak ezt a helyet Homokos-partnak hívták, mert a környéken ez volt a legszárazabb magaslat. A Néva festői partján egymás után épültek a cári és a nemesi paloták. Ezek egyike a Gyantásudvar mellett emelkedett, s a későbbiekben elnevezték Szmolnijnak. Az épületet aztán lebontották és a helyén felépült a nemes kisasszonyok intézete, amely megőrizte a nevét. A hallgatók 1917 nyaráig végezték ott tanulmányaikat, majd a különböző tanintézetekbe helyezték át őket. Nem sokkal később a Tau- ria-palotából a Szmolnijba költözött át az összoroszorszó- gi Központi Végrehajtó Bizottság és a pétervári szovjet. Az egyik szobában volt a bizottság bolsevik frakciójának székhelye. V. I. Lenin inén, a Szmolnijból irányította az októberi fegyveres felkelést, és ugyanitt, a szocialista forradalom törzsének színhelyén hirdették ki a forradalom győzelmét. A Szmolnij így világszerte a Nagy Októberi Szocialista Forradalom jelképe lett. A szovjet hatalom első éveiben tágas fasor foglalta el a korábbi keskeny járda helyét, két oldalán szép park formálódott virágokkal, szökőkutak- kal. Az egymás fölött elhelyezett, szimmetrikus, szigorúan ünnepélyes oszlopsor ad keretet a főbejáratnak, s a két középsőn aranybetűs márványtáblák: „Világ proletárjai, egyesüljetek!” és „A proletár- diktatúra első szovjeté” felirattal. A nagy október tizedik évfordulójára állították fel a Szmolnij előtt V. Kozlov szobrászművész és V. Scsuko építész alkotását, amelyen a forradalom vezére jobb kezét előrenyújtva fordul a néphez. A 30-as évek elején a Szmolnij előtti parkban helyezték el Marx és Engels mellszobrát, így alakult ki a Szmolnij mai arculata. A világ minden tájáról kiapadhatatlan áradatként jönnek az emberek, hogy fejet hajtsanak Lenin előtt első, egyszerű dolgozószobájában és szerény lakásában, amely ma múzeum. A látogatók az aulában megismerkedhetnek az első lenini szovjet alkotmány szövegével, amely a falakon elhelyezett két hatalmas márványtáblán olvasható. ... Ezekben a napokban a Szmolnijnál, a Szuvorov sugárút sarkán nagy építkezés folyik, ott lesz a leningrádi területi tanács új, ötszintes székháza. Ezzel befejeződik a Szmolnij épületegyüttesének végleges kialakítása. A leningrádi városépítési tanács elnöke, G. Buldakov főépítész elmondotta: — Olyan döntés született, hogy a Szmolnij együtteséhez harmonikusan illeszkedő építészeti megoldást alkalmazunk. Ez nemcsak az új épületek kialakítására érvényes, hanem az egész környezetre is. A Szmolnijjal szemben levő Proletárdiktatúra terét és a Szmolnij-templom mellett található Rasztrelli teret kitágítjuk, megnagyobbítjuk. A széles fasor egységbe fogja majd a két teret. • A Szmolnijban dolgozik ma is a leningrádi és a területi kommunisták központja, a területi és a városi pártbizottság. V. Mihajlov (APN—KS) A Szmolnij 1917-ben. APN Archív-kép — KS cKdMO/jfTa/ffN cRövAt Két történet SZERENCSELANC Ezzel a címmel kaptam három alkalommal már levelet. A következő van benne: ,‘,Ez a venezuleai láncpár már eljutott hazánkba és szerencsét hozott, illetve eddig komoly problémát jelentő dolgok végül kedvezően alakultak. Mivel a láncnak végig kell menni a világon, a láncnak 20 példányát kell készíteni még akkor is, ha nem vagy babonás. Figyeld meg a következőket I Conet Anna 1967-ben kapta meg a másolatot — néhány nap múlva 2 milliót nyert a lottón. Miután titkára is megkapta a láncot, de megfeledkezett róla, elvesztette az állását. Egy amerikai vállalat 10 milliót nyert. Don Alice 4600 dollárt nyert és néhány nap múlva meghalt, mert megszakította a láncot. Másold le és 20 példányban kpld el 9 napon belül a példányokat, meglepetés ér. Ez a levél azért lett Neked elküldve, hogy szerencséd legyen. Kilenc napon belül küldd el a példányokat és várd meg, mi történik a kilencedik napon." Ebből három dolog derül ki. Az első az, hogy ha nem akarok nagy bajba kerülni, akkor vad levelezésbe kell kezdenem. Ez pedig megoldhatatlannak tűnik, mert még egy levelet elküldeném is nagy vállalkozás, és az is hetekig eltart. Húsz levelet képtelen vagyok megírni. A láncot pedig nem szakíthatom meg, ezért itt közlöm. Kérem Önöket, küldözgessék tovább, én megtettem a magamét. Remélem, hogy húsz emberhez eljut ez az írás. A másik, ami kiviláglik ebből a levélből, hogy szeretjük egymást. Kizárólag azért küldözgetik ezt a láncot, hogy valahogy ki ne maradjak a szerencséből. Felebarátok vagyunk a szó legszorosabb értelmében. És tegeződünk is. A harmadik, ami napvilágra kerül, hogy a szerencse majd egyedüli formájának a lottót tartják. Eddig nem lottóztam, most el kell kezdenem I Van egy alamuszi gyanúm isi Nem az OTP küldi ezt a levelet? Jó totó-lottó reklám lenne. Mondom, három ilyet kaptam eddig. A szöveg nem teljesen azonos. Az egyikben egy Constantia Binet nevű fickó nyerte a kétmilliót, míg a 4600 dollárt egy Don Aliit nevű ipse. A harmadikban más volt a határidő, ott gyorsabban, már a negyedik napon ér'a meglepetés. És még azt is hozzátették, amivel én most befejezem: „Sok sikert kívánok I" A HŰSÉGES ESERNYŐ Van esernyőm is. Megvallom, nem szeretem. Valami munéros germán alkalmatosság, kinyitni, becsukni kínszenvedés, és oldalt be is ver az eső. Ha egy tisztességes szél elkapja, kifordul. Nagyritkán viszem magammal, ha már esik vagy lóg az eső lába. Ha hazaérek, a feleségem első kérdése: — Az ernyőd hol van? — Hűl Az al . . . (Ilyenkor csu- nyusan beszélek I) Ezután következik annak rekonstruálása, hogy hol voltam. Kapom a telefont: — Akváriumbolt? Kérem, nem maradt ott az esernyőm? Jó, tudom, a múltkor, tudom, most is nagyon köszönöm, hogy visszaadták, de ma két órával ezelőtt . •. Jó, nem . . . Elnézést I . . . — Petőfi utcai zöldségesbolt? . . . Nem akasztottam az esernyőmet arra a kis elválösztólécre, ahol a múltkor is megtalálták . . . Bocsánat a zavargásért. — OTP? Kérem, ahol a csekket fizetik be, nem maradt ott egy rövid, fekete, férfi esernyő? ... Jó, várok . . . Nem? . . . Köszönöm! — Magyar írók Könyvesboltja? Kislányoki Nem maradt megint ott az esernyőm? . . . Nem maradt. Ülök gyászbaborul- tan, és egy kis titkos megkönnyebbüléssel, hogy azt az ocsmány esernyőt nem látom többé. Azután délután egy másik zöldségesboltban azt mondja a tulajdonosnő: — Nem hagyott itt egy fekete ernyőt? Töprengtünk, kié. — Hagytam I Maguk még nem ismernek engemI . . . Köszönöm! és száraz, tündöklő napsütésben hónom alá vágom azt az ütődöfi ernyőt, amit ha egyszer sikeresen elhagyok, akkor szerzek helyette majd egy régimódi paraplét, nagy, családit, ami alá hárman elférünk, és büszkén vállalom is, nem mint ezt a kis sunyit, ami mindig visszaódalog hozzám. Szöllösy Kálmán Tóth Tibor
