Dunántúli Napló, 1977. augusztus (34. évfolyam, 210-239. szám)
1977-08-20 / 229. szám
Hét holdon harmincezer palánta zt írja a lexikon, hogy a sárga-, édes vagy cukordinnye (Cucumis, Cucumis meló) az uborkával rokon . .. Némelyek cukorral, sőt sóval és gyömbérrel is szeretik, néhol befőzik... A görögdinnye is (Citrullus vulgaris) — mint előbbi társai — eredetileg a meleg Ázsiából származik, de elterjedt más kontinensen is, ahol a talaj- és éghajlati viszonyok számukra kedvező ”... A szabadfekvés nagyon kívánatos, annyira, hogy még a fák árnyéka is árt a dinnyének; innét a magyar közmondás: „A dinnye csak kapásának árnyékát tűri el .. ." A dinnyeevésnek — fölöttébb kellemes előnyei mellett - hátránya is van: a leve lecsurog az ember állára, mellére, ingére, kezefejére — nagyobb gerezd esetén — a homlokára, és külön gond, hogy hova köpdössük a magokat. Erről jut eszembe, Bulgáriában egy tengerparti gyümölcsüzletben a fal mentén hosszú kőmedence állt, vízcsapokkal felszerelve, ahol a dinnyézés után a kedves fogyasztó megmoshatta kezét-száját és papírtörölközővel fejezte be a szertartást, amelyet — jobb híján - nálunk a fürdőszobában állva is elvégezhet az ember, végső akkordként a zuhany alatt. A jó illatú zöld-sárga és görögdinnye hegyek igazán szép látványt nyújtanak az ilyenkor amúgy is színes piacokon. A dinnyének — viszonylagosan persze - mindig „jó” ára van (a termelő kevesli, a fogyasztó drágállja) csupán szeptember elején olcsó, amikor már többnyire meguntuk és többnyire poshadt, miután — a néphit szerint — Lőrinc bele.. . hogyishívjákolt . . . A dinnye termesztése persze közel sem olyan kellemes, mint a fogyasztása. Sok munkával, sok kockázattal jár — akárcsak a szőlő. Sós István és családja Vajszló és Csányoszró között a termelőszövetkezettől bérelt 7 holdnyi területet kora tavasszal. Ezenkívül még saját egy holdjukon is dinnyét termesztenek a szomszédos Durgó-tanyán, ahol laknak. A hét holdnyi dinnyeföldet — az ország útra merőlegesen — több kocsiút osztja meg, ez a szállítási vonal. "Prizmában áll a görögdinnye, várják a ZÖLDÉRT teherkocsijait; ottjártam- kor a vállalat 3 forintot fizetett kilójáért és 5—6 forintért került a boltokba. — Mikor kezdődik a dinnye szezon? — Számunkra korán ... Március elején rengeteg gyepkockát kell kivágnunk, aztán a hónap közepén a kockákba ültetjük a csírásmagot. Május elején a kihajtott palántákat kiültetjük a földbe. A hét holdon körülbelül huszonnyolc— hormincezer palántát helyezünk el. Ennyiszer kellett hajoldoz- ni... Sós Istvánné mondja: — De ez még semmi. Hétszer permeteztünk, igaz, van egy japán gyártmányú gépünk, ezzel könnyebb a munka. Hanem az öntözés, az kegyetlen dolog. Képzelje el, kétszer öntöztünk, és minden alkalommal negyvennégyezer liter vizet hordtunk szét a palánták alá. — Honnét hordták a vizet? — A tanyáról (a kútból) szivattyúval emeltük ki a vizet, megtöltöttük a lajtot, de minden lajthoz két-háromszáz liter forróvizet is öntöttünk, mert ha túl hideg, a gyökérzet megsínyli. — Milyen fajtákat termesztenek? — Szigetcsépit és hevesi futódinnyét. Hibridek . . . — Hogy-hogy? — Ügy, hogy ezeknek a magját nem lehet szaporítani. Minden alkalommal meg kell venni a magot. Tudja mennyibe kerül? Kilója háromezerszáz forint. Az idei szezonra hatezer-nyolcszáz forintért szereztük be a magot Pesten a Rottenbiller utcai szaküzletben. — Mennyi dinnyéjük terem? — Még nincs vége, szeptemberben majd kiderül. De úgy évi 60 mázsa átlagot mondhatunk holdanként. Ez olyan közepes termés. Az idén volt száraz idő is, amikor öntözni kellett, de volt sok eső, képzelje, ott a főid túlsó végén még vadkacsák is tanyáztak a vízben! Sok a kiadás is. Bent ülünk a nádfödeles kunyhóban, Sós István számol, gyepkockázás, ültetés, permetezés, és ki tudja hányszori kapálás .. . hozzá még a napszámosok napi díja, ami 150 forint, de ez annyit jelent, hogy ő ment el Gilvánfára az asz- szonyokért, a cigánytelepen jelentkeztek is sokan, gyakran két fordulóval hozta-vitte őket, de a benzinköltséggel saját kiadásait terhelve. — Az a gyakori baj, hegy két—három napra eljönnek, aztán kimaradnak, újakat kell beállítani, megmagyarázzuk nekik a munkát, hogyan-miképp, de az ötödik bokornál mór elfelejtik. Mindenesetre tisztán marad átlagban negyven—ötvenezer forint, március elejétől szeptember elejéig tartó egész napi kínlódás árán. De mondom, ez az egész család jövedelme . . . — Előfordul, hogy megdézsmálják a termést? — Hát. . . ritkán, de azért. . . A múltkor is hajnalban jött két vagy három fiatalember, de az éjszakás őr megzavarta őket. Mi mindjárt észrevesszük, ha idegen belép a területre Olyan jeleket hagyunk, hogy idegen lábnyomot azonnal észreveszünk. — És akkor mi történik? Széttárják a kezüket. ósék 1958-ban érkeztek erre a vidékre a messzi Szabolcs megyéből. Itt Baranyában - ahogy akkoriban értesültek róla — jobbak a földek, jobbak a kereseti le hetőségek. Letelepedtek, itt maradtak. Jövőre másutt bérelnek földet, mert termeszteni dinnyét egymás után következő 2—4 esztendőn belül azonos földterületen nem le hét. Majd valahol a környéken — öhol enyhén lejtős, homokos a talaj - új szerződést kötnek. Kell a dinnye. Rab Ferenc Vén gesztenyék alatt Nem lenne más a környezet, mint lehetőség? Fehér lap, amelyre tetszés szerint írhatunk? Állandósult színfalak, amelyek között tragédia, vígjáték, jó és rossz darab egyaránt játszható? Vagy az ódon kövek feltétlen megkövetelik a szigorú áhítatot? Turisztikai uniformisba öltöztetik a lelket? Meghatározzák az utókor hangulatát? Őrzik a régi történelmet, de nem engedik magukhoz a jelenlegit? Egyáltalán, ez a tér is: mitől az, ami? A domboldaltól? Az ősi dómtól? A tavaszi tulipánszőnyegtől? A vadgesztenyéktől? Építészeti szerkezetétől? Attól, hogy hasonlít ehhez meg ehhez az itáliai térhez? Vagy a konkurencia hiányától? Mitől? Hiszen ha egy kicsit lejjebb ereszkedünk, már nem is olyan szép. Jönnek-mennek rajta az autók, pöfögnek, büdösítenek, türelmetlenkednek. Középen ott terpeszkedik egy csúf építmény — a ritka lelet, az ókeresztény mauzóleum fölött — ki tudja még meddig? A téren borszag van, jön a föld alól. A szoborkert kapuja időnként zárva van. A söröző körül szemetelnek. Néha másutt is. Az úttest gyakorta leszakad. Az ókeresztény sírkamrák ügye még mindig megoldatlan. Szóval a téren és a tér körül akad bőven morogni valóÉs mégis. Nyári reggeleken, ha szuszogva fölcaplatsz egészen a lépcsőkig, meg kell áll- nod egy pillanatra. Nemcsak azért, mert esetleg lihegsz. Azért is, hogy töltekezz a falevelek, borok, a pázsit kloro- filleheletével. Meg hogy fölnézz a kockakövek játékos rajzolatán át egészen a fehér falakig. Vibráló árnyék és rezzenéstelen ősi fehérség honol itt együtt, ilyenkor úgy érzed, szép, hosszú nap vár rád, lesz elég erőd, nyugalmad, kedved is ma mindenhez. Ha meg este haladsz át a téren, hunyorgó csillagok alatt szundikálnak az öreg kövek, pórusaikból még szivárog a nap melege, de hűvösségük titokzatos végtelen éjszakákra emlékeztet. Kimegyek a térre, leülök egy padra, háttal a történelemnek. Ott ül egy okulárés öregember, az újságot böngészi. A másik pádon szerelmespár csókolódzik, aztán a lány a fiú vállára hajtja a fejét, csukott szemmel tartja az arcát a napnak. Babakocsit tolnak az ifjú mamák, összetalálkoznak, megcsodálják egymás csecsemőjét. Biztosan szépek is. Aztán óvoda érkezik, a kicsik ellepik a lépcsőket, a padokat, a fák tövét. A vén gesztenyék alatt a jövő zsinatok S ez még a csendnél is szebb. Bárdosi Németh János Az a pillanat mit ellophattam volna az fáj, hogy ifjúságom idején nem álltam meg egy-egy fa lombja alatt vagy egy dal ütemén nem ringott lelkem részegen, én mindig a munka ügyére figyeltem, rabja voltam a kötelesség sokféle zsarnokának, pedig, ha ott, akkor egy perc édes szédületében megállók, talán a világot tehettem volna teljesebbé. Most esernyő-botra dőlve nézem a szépet, a szökőkút cseppjein a távol Niagarát, a még messzibb ifjúság zengő zuhogását , és megrovom érte magamat, jaj, a lombok alatt micsoda madár szól, „kék a lába, zöld a szárnya", az a pillanat mit ellophattam volna az fáj az reszket a lombok árnya alatt. H. E
