Dunántúli Napló, 1977. május (34. évfolyam, 118-148. szám)
1977-05-08 / 125. szám
mmmmm Bácsk ai nyárutó. 1971-ben készült. (Részlet.) Szilágyi Gábor festőművész kiállítása Szilágyi Gábor szabadkai I festőművésznek a Színház téri Hírlapolvasóban rendezett kiállítása emelkedett és mégis bensőséges hangú s hangulatú festői világba vezeti a látogatót. E — gyakrabban ellentétesen érvényesülő, mint harmonikusan összecsendülő - jellemvonás alapjául Szilágyi Gábor táj és természet iránt megnyilvánuló és minden képéről felénk sugárzó szeretete szolgál. A bácskai táj - mivel legjobban oda kötődik — kimeríthetetlen forrása csodálatának és rruívészetének. Együtt él, léI legzi* e vidékkel: reszket téli dermedtségében, együtt bontakozik tavaszi kivirulásával, izzik nyári tűzében, parázslik őszi színtobzódásában. Kiragadva a Dermedt téli világ, Tavaszi szélben, Bácskai nyári motívum, Aranyősz című képeire utalunk, de példaként a többi festmény felsorolása is helyénvaló lenne. # Az évszakokkal zajló tájar- culatváltozások mellett figyelemmel kíséri az ember tevékenysége folytán végbement változásokat, ezeknek a természetes és mesterséges állapotváltozásoknak szinte napi krónikáját rögzíti a sorozatba rendeződő 262., 287., 302., 304. nap 1972-ben című festményein. Téved' azonban az, aki az elmondottak alapján Szilágyi Gábort egyfajta megkésett, le- fesjő jellegű festészet művelőjének véli. Éppen az festészetének különös értéke, hogy Szilágyi Gábor a látvány közvetlen frisseségének, ízének, zamatának megőrzése mellett és szuggesztív közvetítésén túl elvontabb és magasabbrendű szférába emeli - legjobb képein látomásokká fokozza — élményeit, benyomásait: képi motívumai akár növények, akár emberi alkotások, sajátos jelentéstartalommal telítődnek, formai tekintetben pedig indulatoktól fűtött, dinamikus, rendszerint organikus ritmusú jelekké, jelhalmazokká válnak. Szilágyi Gábor stilizált, figu- ratív festészet felől jött. Ennek egyetlen dokumentuma a kiállításon a kontúrok között visz- szafogott színezésű festői felületekkel megoldott korai önarcképe 1959-ből. Ez a visszafogottság, tartózkodás - esetenként fojtottság — érződik a 60-as években készült Téli művésztelepről, Jeges Bácsér mentén, Téli motívum, Havas táj, Téli kép, végül a Dermedt téli világ sötét-világos foltok, súlyosan komor festői felületek ellentétére épülő festményein. Ebből a dermedten hideg világból az Aranyösz, a Bácsér völgyében és Őszi tájból festmények vezetnek át az eufórikus felszabadulás, megköny- nyebbülés tavaszi-nyári képeinek témakörébe és időszakába. Felszabadultságérzet, öröm és fény árad szét a Bácskai nyári motivum, Bácskai nyárutó, Őszi zsongás, Tavaszi szélben, Kelebiánál, Kora tavasz, Őszi nap, Látomás a betyárvölgyben festményeken. Remegő izgalom, könnyed lobogás zendül, fák csúcsára lángnyelveket varázsló izzás lobban festményein, melyek elegánsan festett monumentálisán dekoratív nagy felületeinek kompozicionális szervezettségét, gerincét a felületmegmunkálás tekintetében az egységes nagy felületekkel ellentétes hatású rajzos elemek adják. A rendszerint alacsonyra helyezett láthatár előtt fák, bokrok, bámult napraforgók és kukoricaszárak, vagy vasszerkezet, esetleg emberalak — mint A kutató című képén - ürügyén alakulnak ki ezek a rajzos képszerkezeti központok. De a lendületesen ívelő, hol összefonódó, hol pedig szétrobbanó hatású grafikai gócok legtöbbször függetlenné válnak tárgyi jelentés- tartalmuktól: helyüket, rendjüket a képi formálás logikája jelöli ki, a festő indulatai határozzák meg. A képeken központi szerepet nyert rajzi elemekből, nem pedig a kiállításon bemutatott rajzi anyagból következtetünk arra, Szilágyi Gábornak a festészettel teljesen egyenértékű műfaja a rajz; klasszikus technikáját, a lavírozott túsrajzot kedveli. Lírai hangvételű, expresszív festészet, szürreális tendenciákkal Szilágyi Gáboré, s úgy látszik, bár teljes művészi fejlődése ismeretlen előttünk, érett és kiteljesedett időszakába érkezett. Legjobb alkotásait válogatta össze bemutatójához — igaz örömére a pécsi közönségnek és megelégedésére az őt meghívó Magyar Képzőművészek Szövetsége Dél-dunántúli Területi Szervezetének. —ta— — Nincs külön dunántúli meg alföldi költészet! — Ezzel könnyű egyetérteni. Valóban, ne túlozzuk el a táj formáló szerepét. De a kelleténél kevesebbre se becsüljük. Senki sem tagadhatja meg, hol született. Akár a szerelemben, a bölcsőhelyhez sem lehet büntetlenül hűtlen az ember... Csupán annyit tennék ehhez hozzá, hogy a dunántúli táj meghatározóbb erejű; és hogy az innét sarjadt irodalmat a táj sokkal jobban átszövi, önmagában nem lehet bai. Játékra csábít a képzelet. Mit szólnál egy ilyen címhez: A Balaton és a második világháború. De a tanulmány nem a hadi eseményeket vizsgálná, hanem azok hatását az irodalomra. Emlékszel, hónapokig ez a hatalmas víztükör volt a tájékozódási pontja a repülőknek. A Balaton fölött gyülekeztek ezerszám a Liberátorok. „Ki gépen száll fölé, annak térkép e táj.” Ám a meqbillenő qépszárnyak, a légelhárító lövedékek vatta- csomói, a légcsavarok morqása jeltelen maradhatott azoknak az emlékezetében, akik gyerekszemmel, hátrafeszített nyakkal naphosszat az eget kémlelték? — Ez a különös ötlet, úgy látom, már más gondot érint. Talán az iránytűként használt Balatonban találsz magyarázatot arra is, hogy miért nem volt a Dunántúlon a második világháború idején magyar ellenállás? A tóhoz igazodó repülőgépek látványa belefojtotta a szót az emberekbe ... Nem inkább arról van szó, hogy itt tradíció a konformizmus, itt történelmi örökség a megalkuvás? A nép, az ország szíve mindig keleten dobogott. A nemzeti múlt haladó hagyományait mindig az Alföld adta. — Most meg én mondom, hogy túl nagy szerepet tulajdonítasz a múltnak. Haladó hagyomány? Nem érzed, olyan ez, mint a regresszív avant- garde? Fából vaskarika. Meg talán nem is egészen úgy fest a dolog, hogy „labanc” Dunántúl, „kuruc” Alföld. Túlságosan egyszerű lenne így. Akárcsak ha valaki azt mondaná, művelt Dunántúl, barbár Alföld. — Hallottam is már ilyesmit: Ha Tolnából vagy Baranyából valaki átjön a Dunán, vigyázzon, s jól nézzen körül, hol harap a kutya. De ezt nem szégyellik az alföldiek. Miért válhatott a Tiszavidék a szabadság jelképévé? Mert itt mindig elevenebben élt a rebellis gondolat. Nomád pásztorok, szabad hajdúk, kuruc szegénylegények, császári szolgálatból szökött katonák, betyárok fészke volt e táj. S a Dunántúl? Keresztvíz alá hajtott alázatos fejek, alkalmazkodás a hatalomhoz, konzervativizmus, barátság Béccsel, nemesi udvarházak ... Itt Rákóczi, ott Pázmány, itt Kossuth, ott Deák ... — Harapós kedvedben vagy. Nem inkább: ott Rákóczi, itt Zrínyi, ott Kossuth, itt Széchenyi? Ne azt keressük, ami elválaszt, hanem, ami összeköt. Ne azt, ami szembefordít, hanem, ami kiegészít. Ne az' ellentéteket, hanem a különbözőségeket. A sajátosságokat. A szintézist. Ami nem az egyéni vonások összemosásából épül, hanem a részletek egységéből. — Igen, a sajátosságokat. —■ Vallasd meg a történelmet! Ezt a földet már a honfoglalás előtt városokat összekötő kőutak hálózták be. Itt gőzzel lakásokat fűtöttek, agyagcsőben vizet vezettek. Rómához mérve persze provincia volt, de a szarmata földkunyhókhoz mérve művelt világ. A Duna egy birodalom, egy földrész, Európa határa... Az úton. amelyen ma jársz, római légiók szekere haladt. A pécsi székesegyház falaihoz az első köveket a IV. században rakták le. A traktor császárok képével díszített pénzt vet ki a földből. S aki a pénzt a földbe rejtette, e helyen már valaha szőlőt metszett, gyümölcsfát karózott, kertet gondozott. A „mű- veltarcu táj", ahogy a költő mondja, ezt jelenti hát. Folytassam a sort? A honfoglaló magyarság zöme, köztük a fejedelmi törzs a Dunántúlon telepedett le. Az egész középkorban e táj adta a királyok székhelyét. Buda, Fehérvár, Esztergom, Visegrád ... Iskolák, kolostorok működtek. Itt nyílt meg az első magyar egyetem. Az Mi Párbeszéd európai szintű magyar humanizmus itt virágzott. A török után itt indult meg leghamarabb az újjáépítés. S a barokk nemcsak-kastélyt, sisakos tor- nyú templomot, présházat emelt, hanem a kastélyban könyvtárszobát, a templom falára freskót, a szőlőkben és a falvakban ízlést és arányt hordozó épületeket. — És Toldi honnan indult el igazságot tenni? Tiborc hol sírta el a pórnép panaszát? Lúdas Matyi hol fizetett hároiti- szor a sérelemért? Rózsa Sándor ostora hol csípett az urak bőrén? Erre a híres európai műveltségre nem lennék hát olyan büszke. Épp ez a sok templomi kincs, múzeumi kegyelet, könyvek lapjára rótt tudomány teszi az itt élő embereket konzervatívakká. Mint egy öreg múzeumőr, úgy beszél itt mindenki: Ahol én most állok, a római légionárius nézett dél felé... E kupából Vitéz János ivott... E fát valamely'^ Ester házy herceg ültette ... Kő, bot, ostor, tűz kell, zászló és vezényszó! Nem lokálpatrióta önérzettől feszülő mell, nemesi mentéről pattogó gombok, ke- gyeletes ellágyulás ... — Ezt teszik a torz képzetek, a jelenségek leegyszerűsítése, a szimplifikálás. Udvarház, nemesi Dunántúl, konzervatizmus. Az alföldi Petőfi, nem mulaszthatom el közbeszúrní: aki a Dunántúlon töltötte legszebb napjait, sokkal differenciáltabban gondolkodott. A Pató Pólók mellett meglátta a reformkori nemesség másik, jobbik részét is. A liberális eszmékkel rokonszenvezőket, a haladás, a jobbágyfelszabadítás híveit, a francia forradalom szavára fülelőket. S ezeknek nagy részét épp a Dunántúl adta. Azok a bibliotékák, ahol az Enciklopédia lapjait forgatták az ujjak. A kastélyok, hová gazdasági szakembereket hívtak Nyugatról. A megyeházak tanácstermei, ahol a nemesség legjobbjai a polgári átalakulásért emeltek szót. — Egyetlen nevet, de ne Deákét! — Igen, azt jóban ismerik. Nem rá gondoltam. Hanem Csányi Lászlóra, a forradalom egyik legkövetkezetesebb harcosára, a köztársasági eszme hívére, később a felelős kormány vértanú miniszterére. De ő nem illik a képletbe, ugye? — Ha így van, akkor ebben épp azok az írók a ludasak, akiket a Dunántúl kifejezőiként szoktak emlegetni. A tudatba rögződött képet ők alakították ilyenre. — Pontosabban: a gondolkodásbeli renyheség; a különbségek, az elhatároló vonalak meghúzásának a hiánya. Kétségtelen, Kisfaludy Sándor sokat ártott minden későbbi, e tájon élő, innét elszármazott költőnek, egész Dunántúl-ké- pünknek. Eposzivá akarta dagasztani a már szétporló, hanyatló nemesi életszemléletet Regékkel ültette be a Balaton- környék hegyormait, amikor ott már csak gyomverte, düledék falak álltak, és elhajított fegyver hevert a fűben. Ahelyett, hogy elsírta volna, hogyan rombolta le török, német a várakat, operetthősökkel népesítette be őket. De hallgasd csak, Berzsenyi már mennyire más! S hogy beszél Vörösmarty a Völgységről! Vajda mennyi emberi fájdalmat, filozofikus töprengést, panteista nosztalgiát bízott természeti képeire! Ismét azt mondom: Kisfaludy csak a dunántúli költők egyike, s nem a minta, az eszmény, a típus. — Örülök, hogy ezt magad is belátod. Folytasd, hallgatlak. — A finom idill, a csöndes derű, a halk bukolikus hangulatok tehát hamis jelzők az e tájon sarjadt művészetre. Babona. Gondolj Rippl-Rónai, Egry képeire ... — Kérlek, maradjunk csak az irodalomnál. Mit ajánlanál tehát a gyanúba kevert szavak helyett? — Világosság, tisztaság, racionális biztonság, arányérzék... Egészen nem tudok lemondani a képzőművészeti példákról. Figyeld meg, a barokk formanyelvét hogyan hasonlította át a dunántúli építészet. A barokk Itáliában, a spanyoloknál csupa mámor, tobzódás, a dunántúli présházakon, a falusi templomokon mérséklet. Ami ott eksztatikus formavilág, itt emberméretű valóság. — És az irodalomban? — A római költészet hagyományaira gondolok. A klasszikus örökségre, a horatiusi ideálra. S annak különféle áttételeken napjainkig érő hatására. Janus Pannonius és a humanizmus... A XVIII. században egész iránnyá szerveződött a klasszicizálódó irodalom. A deákos iskola és Virág Benedek ... Aztán Berzsenyi, Vörösmarty, Babits a nyomjelző nevek. Hogy mit jelent ez pontosabban? Mindenesetre a formák, a szabályok, a rend tiszteletét. Valóban, itt kevesebb a zsenipóz, nagyobb az önfegyelem. Ismerni kell a mesterség szabályait S úgy tudják itt, a formáknak maguknak is van teremtő ereje ... Részlet a szerző Pannónia! változatok című, a Szép- irodalmi Könyvkiadó gondozásában a közelmúltban megjelent tanulmány- kötetéből. Várkonyi Nándor Pergő évek Akik „ifjúságuk Weimarja- ként” idézhetik maguk eléVár- konyi Nándor dolgozószobáját, nem keveset köszönhetnek az életnek. Hogy ez a tények nyelvén szólva mit jelent egészen pontosan, nehéz megmondani. Várkonyinak erőtere volt. Hatása, szellemi erőterének sugárkévéje sohasem csak egyfelől és sohasem pusztán egy ponton érintette meg az embert. Akik hosszabb-rövidebb időt körében tölthettünk, úgy éreztük, már-már végletes, lehetetlen akaró megismerési vágy plántálódott belénk. Olyan tanító volt, aki ébrenléte minden órájában maga is tanult. Ezzel sem érte be, álmait is megvallatta. /Lehetetlent nem ismerve, a szemellenzős szaktudományosság állandó „ható rsértőjeként” ömlesztett magába mindent, ami ismereteit emlékei gyarapíthatta. Természetesen nem röstellte rögzíteni magáról — amikor csak erre alkalom kínálkozott — hogy a szaktudományok tekintetében „dilettáns”. Ennek a tanítványok szemében föltétlenül eszményi irodalmárnak, irodalom- és kul- túrtörténésznek eszményképei is voltak. Közülük legszívesebben Körösi Csorna Sándorról és Alexander von Humboldtról beszélt. Elsősorban írónak tartotta magát, akárcsak Szerb Antal. írónak', akinek egyik esetben az irodalomtörténet, másik esetben pedig az őskultúrák voltak a témái. Ennek megfelelően szívesen vette, ha vitatkoznak vele, perbeszóllnak állításaival. Hogy a hajdani pécsi Sym- posionban egykor verseket, elbeszéléseket publikáló szépírót végül is miért szorította háttérbe önmagában, nehéz volna megmagyarázni. Gyergyai Albert, aki hasonlóképpen egy életen át hagyta rögzitetlenül áramolni magában az epikát, azt mondta: túl nagy volt benne az alázat az irodalom iránt, és ezért lett inkább „magyarázó”. Várkonyinál alighanem más volt a helyzet. Ö a tényeRózsa Endre Horizont a Flóra-pihenőről Ott messze — o Gyárváros. S a salakdomb csillesora: homokóra, vízszintes. Elnéztem hányszor is alkonyatig az időtlen kör-vonulást, az ingaütés ütemét kiszabó teli és üres imbolygást! Döcögve az emlékek huzalán most lebuknak a percek, ömölni, s kiürítenek engemet is: salakdomb lesz, ami nincs már. Ami volt örök-óra, igéző, kölyök-szemen piciny pontként futosó, később az évadok, évek, testünkben a vérkörök és az égen a tünde keringés érvényes tárgyi modellje — eltűnt már régen a tájból. Mellembe zárva azért még nem akadt el az élő inga, az az állhatatos homokóra nem szűnve pereg idegemben, koponyámban is itt kering ama körketrec, hol a ketrec is, önmaga, és a fogoly meg a foglár: az idő.
