Dunántúli Napló, 1977. május (34. évfolyam, 118-148. szám)
1977-05-08 / 125. szám
I Vorga Hajdú I. rajza Zelk Zoltán Zsákmány Tudod-e, mit hozol ha marékkai, ha zsákkal, te Holdon botorkáló ember, mikor a Földre visszatérsz? A kutyák megkövült éji bánatát! Nadasdi Éva Szegényen Olyan szegényen, olyan fáradtan alszom el, és álmaimban múlik el minden kaland. A nappalt tanulni kell. Ez maradt még hátra. Már értelek, s veled leszek nemsokára. A Jelenkor májusi száma A Pécsett szerkesztett irodalmi és művészeti folyóirat új számának élén Zelk Zoltán, Jékely Zoltán, Rozsa Endre és Csaná- dy János költeményeit olvashatjuk. A prózai írások sorában Haraszti Sándor önéletrajz-részletét, valamint Hernádi Gyula és Vámos Miklós elbeszélését közli a folyóirat. Bertha Bulcsu Hernádi Gyulával készített interjút, s Hernádi válogatott elbeszéléseinek kötetét elemzi Csűrös Miklós esszéje. Az Ady-évfordulóhoz kapcsolódik Tandori Dezső vitacikke, két, konkrétumokat becsülte többre a saját szépírói fikciónál. Ö ezért lett „magyarázó". Ami azonban szépírói tolla fénykorét illeti, ott világít az minden írásában. Különösen a Tények és Tanúk sorozatban most megjelent Pergő években, amelyet Szederkényi Ervin, a JELENKOR főszerkesztője ösztönzésére írt. Ez az egyébként minden tekintetben fegyelmezett memoárkötet egy gazdagon árnyalt stílusú, nagy kife- jelző. és megjelenítő-erővel rendelkező, minden szavát ellenőrzése alatt tartó, keresztül- kasul művelt szépíróval ismerteti meg az olvasót. Ha, míg élt, élőszóban elmesélte, hogyan röppentek föl hajdani cserkészetei során egy régi hajnalon a Kis-Balaton szárcsái és gulipánjai, ott láttuk magunk előtt a légi-balettet táncoló madarakat. Ugyanígy látiuk most a Pergő években a Brocken-tüneményből kibontakozó ifjú Várkonyit, majd az érett irodalom- és kultúrtörté- nészt, kultúrpolitikust. Tüskés Tibornak egy pécsi Nyugat-estről szóló tanulmánya, valamint Martyn Ferenc rajzsorozatának ötödik lapja. Érdeklődésre tarthat számot Lackó Miklós: Történelmi érdeklődés, történetírás, publicisztika c. tanulmánya, Pomogáts Béla Vas István jelenléte c. esz- széje, továbbá Bécsy Tamás budapesti és Futaky Hajna pécsi színházi beszámolója. A kritikai rovatban többek között Komlós Aladár, Klani- czay Tibor és Kovács Kálmán tanulmánykötetét ismerteti Kenyeres Zoltán, Vekerdi László és Nemes István. Eredendő — nagyothallással tetézett — belső magányosságától eltekintve sohasincs egyedül. Olyan ember, aki körül a mindenkori néhány igazi baráton kívül szüntelenül gyülekeznek és fogyatkoznak a hívek: írók, irodalmárok és természetesen az önjelöltek, akik a kisvárosokban rendszerint mindig hangosabbak a kelleténél. Várkonyi Nándor — eddig ismert — életműve önmagában is igen jelentős szellemi érték. A róla szólók azonban sohasem feledkezhetnek meg a legalább ilyen fontos irodalomszervezői, lapszerkesztői tevékenységéről sem. Ez utóbbi területeken való munkálkodásának különösen sokat köszönhet Pécs, nemcsak a Janus Pannonius Társaság és a Sorsunk című folyóirat révén — amelyeknek köztudott, ő volt a motorja — hanem vonzó tanítói egyénisége, lankadatlan, A társadalmi determináció a múlt század végén, amikorén a világra csöppentem, jóval nagyobb szigorral szelektált, mint ma. Akkor is többször kijátszotta ugyan a véletlen, de korántsem tette annyira csúffá, nem' mutatott neki annyiszor szamárfület. Vakbuzgó volt és könyörtelen: az apai hajléktól csak nagyritkán engedett messze valakit. A származást, a „honnan jössz”-t akkoriban kínos gonddal tartotta számon az úri Magyar- ország. Az én életutam alakulásában volt persze szerepe a véletlennek is, de azt a nagyjából egyenes utat, amelyen kisebb kitérőkkel, üggyel-bajjal végül is a szocialista közélet küzdőterére jutottam, a származás, a „honnan, jössz” jelölte ki. A szegénységnek a világa, ahonnan elindultam, ’ De honnan is indultam? A millenniumi Magyarország legsötétebb agrárvilágából, a szegénysors legmélyéről, a földesúri szolgaság karanténjából: a pusztáról. Ott születtem', ott töltöttem gyermekkoromat is, azok között a cselédnépek között, velük egy sorban, akiknek életéről Illyés Gyula számolt be oly megrázó erővel a „Puszták népé”-ben. Apám is közéjük tartozott, urasági cseléd volt, kocsis, — a pusztai cselédranglistán nem az első, de nem is az utolsó. S több mint tizenöt évig velük együtt szolgálta az Ormánság grófi és káptalani uradalmait, és csak a századforduló elején fordított hátat a pusztának, ment be Pécsre, a városba, hogy pusztai cselédsorsát a jobbnak tűnt proletársorssal cserélje fel. Hogy apám, a falusi zsellér- ivadék pontosan mikor s mi okból került ki a pusztára, grófi cselédnek, nem tudom'. Ennek pontos dátumát sem a családi szóbeszéd, sem a köny- nyen felejtő emlékezet nem őrzi. Lehet, hogy egész fiatalon, már akkor, amikor nagyapámnak, a vármegyei hajdúnak Siklóson kiadták az obsi- tot, s bánatában egy ormánsági nagybirtokra szegődött majorgazdának. De az is lehet, hogy később, amikor anyámnak, az urasági számadógazda analfabéta lányának esküdött örök hűséget. Annyi biztos: o múlt század végén, abban az időben, amikor a szegénység százezreit űzte ki a nyomor Amerikába, vagy más tájaira a világnak. Apám nem követte őket, nem ment velük neki a világnak, haza helyett csupán a falut cserélte fel a pusztával, a cselédélettel, amelynek kommenci. ós batyuja a kenyértelenség, az éhhalál ellen nyújtott némi menedéket. Ám nehezen viselte a cselédsorsot, a kommencióval együtt járó szolgaságot. Sokkal nehezebben, mint cselédtársaink többsége, a jobbágyvilág majorságbeli szolgáinak kései sarjai, akik. szegények, még kóstolót sem kaptak a 48 utáni szabad paraszti életből. Apám viszont mint falusi zsel- lér-fi, valamit még elcsípett belőle, ízét, fiatalon még szájásokirányú érdeklődése révén is, amely sokféle értékes egyéniséget hozott közelebb, kötött a városhoz. Nem véletlen emlegetik szeretettel és tisztelettel a nevét az országhatárainkon kívül élő magyar írók sem — akár Jugoszláviában, akár Romániában, akár Csehszlovákiában fordulunk meg. Ugyanilyen ma már semmiképpen sem elhanyagolható, haladó hagyománynak tekintendő ténynek számít a Sorsunk és a vele szövetkezett egészséges irodalmi erők németellenes alapállása, az elné- metesítési törekvésekkel szembeni következetes harca — egy olyan korban, amikor Európa a fasizmus fegyvercsörtetésétől volt hangos. Mindez sok egyébbel együtt érzékletes, a részletek finom elevenségével elkápráztató képként tárul elénk a Pergő évek lapjain. A ma már számunkra ban is érezte. Éppen ezért társainál is nyugtalanabbul kereste a pusztai szolgaságból való kiutat, náluk is konokab- bul őrizte a reményt, hogy egyszer majd búcsút mondhat a pusztának. Ez a szándék még akkor sem lankadt el benne, amikor már mi, három „ke- nyérpusztító” fiúgyerek, szaporítottuk gondjait, s tettük egyre kockázatosabbá, elérhetetlenebbé a messzi „jobb világot”: a várost célzó terveit. Mert apám a pusztáról nem régi fészkébe, a faluba akart visszatérni, Pécsre, a városba vágyott, oda akart jutni mindenáron. Sokáig tartott apám kiútkeresése, de végül is sikerült: a század elején, 1907-ben hátat fordíthatott a pusztának. A Be- nyovszky gróf görcsönyi uradalma volt az utolsó állomás, ahova két évvel előbb, 1905- ben családi cókmókjainkkal két ökrös szekér szállított el bennünket régi tanyánkról, a Dráva melletti káptalani birtokról. Mi, gyerekek, örültünk minden puszta-cserének. Az ökrös szekéren épp oly izgalommal tettünk meg néhány kilométeres utat, mint ahogy ma egy tízéves a Budapest-Párizs közti repülőjáratot. Az új otthonunkkal is. hamar megbékéltünk, A puszta-majort szép, színes pannon-táj fogta körül, közel hozzá a szelíd völgyben, a kis falu: Görcsöny. A völgyet záró déli halomtetőn mint vigyázó őrszem állt a templom, mögötte, sűrű fák közé rejtve, a magas kőkerítéssel védett grófi kastély. A keleti dombon, a falut átszelő, Pécsre vezető országút mellett terült a mi otthonunk, a pusztamajor. Tágas udvara kopár volt, mint az előbbié, a Drá- va-mellékié, s épp úgy belepte az istállók és trágyagödrök tsmerős, édeskés, fanyar szaga, mint a régi pusztáét. Apám persze nem a szép pannon-táj kedvéért választotta Görcsönyt, szegődött a Be- nyovszky-birtokra. Mi, gyerekek, valamennyien bent jártunk már az iskolás korban vagy legalábbis közel voltunk hozzá, bátyám már el is végzett két elemit. De milyen keservesen, mennyi mulasztással, főleg télen, amikor a nagy fagyban és hófúvásban kellett neki a több kilométeres utat — pusztától az iskoláig megtenni. S nem meleg báránybőr bundában, hanem kopott, kis köd- mönben és szalmával bélelt fapapucsban, klumpában. Apám ettől a sok bajjal-kín- nal járó iskolajárástól akart is nélkülözhetetlen és hasznos ismeretanyag, a nagytávlatú panoráma azonban csak egyik ajándéka Várkonyi Nándor holtában megjelent könyvének. A másik — és ez nem kevésbé fontos: a szembesülési lehetőség egy olyan jellemmel, mint amilyen ő volt. Aki bár nem tekinthető materialistának, még kevésbé marxistának, példás becsületességgel élt és tevékenykedett a számára adott korban, megismerve és szem előtt tartva annak törvényszerűségeit. Nemcsak az a vágy fűtötte, hogy lehetőleg helyesen gondolkodjék, azt sem tévesztette szem elől, hogy a helyes gondolat végső soron nem más, mint a helyes cselekvés eszköze, kiindulópontja. Ezért nem érinthette meg soha semmiféle mandarinizmus, ezért maradt mindig a földön, Pécs városában, itt, közöttünk, ahol — bár már hálott — áfemcsak a helyét, a jelenlétét is egyre tisztábban érezzük. Bebesi Károly megkímélni bennünket. A gör- csönyi pusztához közel, alig pár száz méterre volt . a falu iskolája, oda a legkeményebb télben, akár kis ködmönben is, könnyen eljárhattunk. Mert ahhoz, hogy analfabéták ne maradjunk, hogy írni-olvasni megtanuljunk, apám mindenképp ragaszkodott. Én és öcsém ott, Görcsöny- ben kezdtük a tanulást, ott ültünk először iskolapadban. Apám szigorúan ügyelt arra, hogy iskolát ne mulasszunk. Ha néha mégis megtörtént, hogy iskolaidőben a cs'ordalegelő mA oHi AmnriAn mnnnrncTncczil rített bennünket jó útra. Az iskolát csak végső esetben, akkor mulaszthattuk, amikor a kredencfiókban fogytán volt a krajcár és jó anyámnak már sóra, petróleumra is alig futotta. Ilyenkor a többi pusztai gyerekkel pár garasért napszámban tisztítottuk az uradalom répaföldjeit vagy kukoricát tördeltünk. A puszta világában akkoriban nemcsak a kenyeret mérték nagyon szűkén, de a szellem, a tudás táplálékát is. A pusztai cselédek nagy része, akárcsak anyám, írástudatlan volt, alig akadt párja apámnak, az írni-olvasni tudónak, S nagyon keveset tudtak a világról, hozzájuk mégis eljutott, azt a közeli faluban szerezték: búcsúkor és vásárokon. Városban, Pécsett néhányon jártak már, de csak egy-két órára, hírt róla — kósza hírt — vándor koldusok és ablakos tótok vittek ki nagy néha a pusztára. Az igaz, hogy nem is voltak nagyon kíváncsiak rá: túl messzi, túl távoli csodavilág volt számukra — elérhetetlen. Bennünk, pusztai gyerekekben azonban egy pillanatra sem lankadt a kíváncsiság, A természet apró titkainak birtokában, a tudás morzsáit szedegetve, élt mindannyiunkban a vágy: minél jobban megismerni az egyre rejtélyesebbnek tűnő világot. A puszta koldusszegény szellemvilága azonban ebben nemigen tudott segíteni, A pusztamajor ritkán csörgő mesélőkedvéből és képzelőerejéből nekünk jóformán csak babonás rémmesék és betyárhistóriák jutottak. Nótázni vagy nótát dünnyögni sem igen hallottuk szüleinket. Apám ci- terája, az egyetlen pusztai zeneszerszám is évente kétszer került csak ki a ládafiókból: húsvétkor és Szilveszter este. S nem panaszként mondom, de igaz: nemcsak a profán ismeretekkel maradt adós, a népdal, a népi mesevilág tündérországának kapuját is csak résnyire nyitotta ki előttünk. Szégyenkezve írom le: a Piroska és a farkas mesének tízéves koromig hírét sem hallottam. Apám nagyon bízott az iskolában, az iskola öreg mesterében. azt hitte, hamar belénk veri az írás-olvasás tudományát. Ám ez nem ment olyan könnyen s olyan gyorsan, ahogy remélte. A falusi és pusztai gyerekek - fiúk, lányok — oktatásába rég belefáradt öreg tanítónk nem siette el a dolgot, lassan, komótosan, kis adagokra porciózva verte azt fejünkbe. Az év végére néhányunknak valahogy mégis sikerült megbarátkozni a betűkkel és eligazodni a számok világában. Az iskolai gyöngyéletnek azonban egyszer csak vége szakadt. • Méghozzá váratlanul. A harmadik osztályt kezdtem, amikor az öreg mesterrel egy fiatal úri-kisasszony lépett a hodályba. Azt hittük, a tanító városi vendége, kíváncsi a mi falusi 'Iskolánkra, amiben vendéglátója tanítja móresre és az ábécére a falusi és pusztai lurkókat. Tévedtünk: a hangos dicsértessékke! nem egy vendégkisasszonyt —, új tanítónkat köszöntöttük. — Ezentúl ez a kisasszony tanít benneteket. Fogadjatok szót neki — mutatta be a mester a szép arcú, fiatal kisasszonyt majd lelépve a katedráról kicsoszoqott a teremből. Szájtátva, ' szívdobogva vártuk, mi történik, A tanító kisasszony előbb szó nélkül végigmustrált bennünket, aztán sorban, egyenként megtudakolta, mi a nevünk, mivel foglalkoznak szüléink, hol élnek, a faluban-e vagy kint a pusztán. 5 miután ezzel végzett, lelépett a dobogóról, végigmentő' padsorok között, meqsimogat- ván egy-egy qyermekfejet. S beszélni kezdett. Arról beszélt, hogy legyünk szorgalmasak, ne kerüljük el az iskolát, mert a tudásra szüksége van mindenkinek, úrnak éppúgy, mint parasztnak, szegénynek éppúgy, mint a gazdagnak. A szegénynek különösen, mivel ő állja legnehezebben az élet próbáját, patrónusa is kevés, neki van leginkább szüksége azokra az ismeretekre, amiket az iskola nyújtani tud. Akkor még nem sejtettem, de ma már tudom, hogy egy, a preparandiából frissen kikerült naív „népbarát” hitvallását hallgattam tátott szájjal végig. Bár mondókája sokban hasonlított egy csöndes templomi prédikációhoz, úgy éreztem, hogy amit a szegények istápolásáról mond, nem egészen üres szóbeszéd. Éppen ezért, amikor otthon említést tettünk az új tanítónkról, s apám megkérdezte: miféle, nyugodt lélekkel mondtam el róla: — Szereti a szegényeket... Erről különben hamarosan végleg meggyőzött bennünket. Néhány hét után átrendezte a padsorokat: külön ültette a fiúkat, külön a lányokat, s az ültetési sorrendet is megváltoztatta. Az első padsor első két helyére, ahol eddig két gazdafiú, mint az iskola két legjobbja kevélykedett, minket, öcsémet és engem ültetett. A két lenézett pusztafit. A detro- nizált gazdafiúkban pár percre befagyott a szó, aztán morogni kezdtek. A tanítókisasz- szony egy ideia tűrte a csöndes rebelliót, de végül is türelmét vesztve, erélyesen leintette őket. — Mit morogtok?... Ez az igazság: ők a legjobbak. Ha majd ti is tudtok úgy olvasni, számolni mint ők, ti kerültök a helyükre. Ettől kezdve a szívünkbe zártuk. A gazdafiúkkal pedig álltuk a versenyt, tanultunk szorgalmasan, őriztük makacsul a padsor első két helyét, amit hiába erőlködtek a gazdafiúk — nem tudtak tőlünk visszahódítani. A tanítási év végén nem ők, mi ketten vittünk haza jeles értesítőt. A verseny köztünk és a gazdafiúk között a második évben is folytatódott. De jóval békésebben, kevesebb morgással, illendőbben. A tanitókisasszony nemcsak bennünk ébresztett nagyobb kedvet az iskolához, nemcsak minket vett le a lábunkról, a többieket is magához szelídítette, bennük is — ha nem is egyformán — felgyújtotta a tudásvágyat, velük is megszerettette az iskolát. Amit az öreg mesterünk elég sűrűn használt: a nádpálcát, soha kézbe nem vette, ha kellett, szelíd szóval szedte ráncba, dorgálta meg a rendbontókat. Ritka dolog volt ez akkoriban és különösen az isten háta mögötti falusi iskolákban! De ami méq ennél is többet jelentett, pótolta azt, amit öreg elődje, a fáradt mester elmulasztott vaqy amivel nagyritkán próbálkozott: mesélt. A honalapító István királyról, a törökverő Zrínyi Miklósról, a 48-as szabadságharcról és költő-halottjáról, Petőfi Sándorról. S szárnyra bocsájt- vón képzeletünket, elénk idézte a csillagok égi világát, a természet gyerekésszel felfogható titkait, amit az emberi kíváncsiság, a tudomány felderített. Neki köszönhettem, hogy később, már bent a városi iskolában nem jutottam a sereghajtók közé. S abban is része volt, hogy apám vágya teljesült, bejutottunk a városba. Pécsre, végleg búcsút mondván a falusi-pusztai életnek. Haraszti Sándor • • Onéletzajz-iészlet Forgószélben
