Dunántúli Napló, 1977. május (34. évfolyam, 118-148. szám)
1977-05-29 / 146. szám
Mit tudunk a corvinákról? Mátyás könyvtárának újabb kutatásai Mátyás király könyvtára, a Corvina az egyik legértékesebb humanista gyűjtemény volt, a magyarországi reneszánsz kultúra nagyszerű alkotása. Köteteinek egy részét — s ezek a legismertebbek — arany betűkkel írták, finom bőrbe vagy bársonyba kötötték, ellátták véretekkel és az arany gyűrűt tartó hollóval, a Hunyadiak címerével díszítették. Innen, a holló latin nevéről (corvus) kapta nevét a könyvtár. Sok könyv és tanulmány jelent meg róla. Azt gondolhatnánk, hogy minden érdekesebb kérdést már régen tisztáztak. Pedig nem. Hosz- szú ideig azt hitték a nagy király csak a pompázó külsejű kódexeket gyűjtötte. Ez tévedés. Olvasta is a könyveit, fontosnak tartotta a tartalmat és ezért egyszerű papírkódexeket is vett és őrzött. Azt a korábbi állítást is megcáfolták, hogy Mátyás ellensége lett volna a könyvnyomtatásnak. Ma már tudjuk, hogy sok műnek a kinyomtatása az ő rendeletére történt. Dedikáltak is neki sok nyomtatott művet. Ezek hiányozhattak gyűjteményéből? A Corvina kötalógusa, könyveinek felsorolása nem maradt korunkra, s így az állomány nagyságát az egyes kutatók rendkívül eltérően állapították meg; volt, aki csak 500 kötetre becsülte, és volt, aki ennek százszorosára, 50 000-re. Az utóbbi években főleg Csapodi Csaba és felesége. Gárdonyi Klára foglalkozott sokat a könyvtár múltjával; kutatásaikat a Magyar Tudományos Akadémia akadémiai díjjal jutalmazta. Csapodi megállapította, hogy Mátyás elődeitől legfeljebb száz kötetet örökölhetett, és az évi gyarapodás eleinte legfeljebb öt kötet lehetett, 1473 után pedig ötven kódex, 1485 után az uralkodó gyűjteményét tudatosan a legnagyszerűbbé akarta fejleszteni, de az évi gyarapodás ekkor sem haladhatta meg a százötven kötetet. A kutató kinyomozta a gyűjtemény egykori őrzési helyét — a palota Dunára néző oldalán, a kápolna melletti teremben — és számításokat végzett, hogy itt hány kötet férhetett el. Ezekből a játékosnak tűnő, de sok fáradtságot és időt igénybevevő kutatásokból az derült ki, hogy az állomány valószínű kötetszáma 2000 lehetett, de semmi esetre sem haladta meg a 2500-at. ~ Ezt a számot ma kevésnek érezzük, pedig nem az. A XV. századi könyvtárakban nem őriztek sok könyvet. A Corvina nagyságra és értékre nézve Európa második legnagyobb gyűjteménye volt, csak a Vatikáni Könyvtár rendelkezett nagyobb állománynyal. Ennek a 2000—2500 kötetnek a nagyobb része az évszázadok folyamán megsemmisült, a kisebb rész pedig szétszóródott. A legtöbbet 45 kötetet Budapesten őriznek a Széchenyi és az Egyetemi Könyvtárban, a többi Európa különböző városainak Könyvtárban, a többi Euró- dában, Londonban, Madridban, Rómában és az Egyesült Államokban található. A hitelesnek elismert korvinák száma nemrégen még csak 180 volt, a Csapodi házaspár kutatásai révén ez a szám 194-re nőtt és előreláthatóan még valamivel emelkedni fog. önkéntelenül merül fel az a kérdés: hogyan lehet ma korvinát találni? Mátyás könyveinek legbiztosabb ismertető jele a címlap aljára festett címer. Különféle formáit ismerjük, a leggyakoribb változat négy mezőre oszlik, kettőben a vörös-ezüst sávos Árpád-házi címerrel, kettőben a kétfarkú cseh oroszlánnal — Mátyás a cseh királyi címet is viselte — a szívpajzsban azonban minden esetben ott fészkel a gyűrűt tartó holló. A király halála után az ellopott vagy elajándékozott kódexek új tulajdonosai a címert gyakran kivakartatták vagy átfestették, de behatóbb vizsgálattal, esetleg ultraibolya átvilágítással mindig megtalálható az eredeti festés nyoma. | JÖí' IKÜ tv auiTumuf phylolópl - ptccLwc affcnm un • rt nruvr cum .var pJny uurpcru LTuippc nur :. t m ffu tctxun pmmii Sokszor az emendálás vezet nyomra. így hívjuk azt a munkát, amikor egy tudós humanista átvizsgálta a kész kódexet, kijavította a másoló által ejtett elírásokat, helyesbítette a másolt szövegből átvett nyelvtani és stílusbeli hibákat. Nagyon sok kódexet emendált Vitéz János érsek, a Hunyadi család régi barátja. Ezek a kötetek vagy az ő könyvtárához tartóztak, vagy a Corvina gyűjteménybe. Néha stílusáról lehet ráismerni a budai királyi másoló és könyvkötő műhely termékeire. A nagy külföldi kódexgyűjtemények jelentős része még feldolgozatlan, csak rövid leltárhoz hasonló repertórium készült róluk, s ezek semmi támpontot nem nyújtanak az egykori tulajdonosokról. * A madridi királyi könyvtár 30 000 kódexe közül csak 3000-et írtak le részletesen, sőt a Vatikáni Könyvtár 80 000 kötete közül is csak 15 000- ről készült részletes leírás. Ha ezeket feldolgozzák, feltehetően rábukkanunk még néhány korvinára. Vértessy Miklós un c |-mnu prjcrporm. iNcm ctttrhTu p Vexáibem utató a Nemzeti V itathatatlan, hogy az Aida Verdi legna- " gyobbfokú hanyatlását jelzi... Mélységes fájdalommal voltunk tanúi, mint borul ködbe fokozatosan Verdi gazdag fantáziája . . . Már nem alkotásról van szó, hanem kompozícióról ...” Egy korabeli sajtókritikából idéztünk. Szinte érhetetlen, hogy éppen az Aidánók kellett elszenvednie ilyen — igazi külföldi — fogadtatást. Szerencsére azonban a művek sorsát nem a kritikusok, még kevésbé a megbukott zenekritikák határozzák meg. Jól tudta ezt a zeneköltő is: „Ne törődjék a közönség azzal, hogy milyen eszközöket használ a művész! Ne legyen iskolás előítélete ... Ha szép, tapsoljon, ha csúnya, fütyüljön ... Ez az egész. A zene univerzális. A hülyék és a fon- toskodók iskolákat, rendszereket akartak találni és felfedezni!!... Azt szeretném, ha a közönség öntudatos magaslatról ítélne, nem az újságírók, karmesterek és zongoraművészek nyomorúságos szempontjából, hanem a saját benyomásaiból I” És a publikum így ítélt — az Aida esetében is, megérezve a remekmű minden meglévő sajátosságát. Nagy érzések és konfliktusok, mozgalmas cselekmény, díszes felvonulások, hatalmas tömegek, tablók, táncok — ez az Aida színpada. Tipikus nagyopera, olyan, ahol már szinte túl sok a külsőség, színhatás, drapéria. De a látványosság Jtt nem érzelmi-zenei ürességet takar. Ellenkezőleg: a drámával összenőve az ope- raiöríénet egyik kimagasló, a nagyopera-stílust megkoronázó tökéletes remeke született meg. Ezt sejthette a zeneköltő is, amikor többször hangsúlyozta: az Aida művészete betetőzése! A külső „héj” sok egzotikumot mutat. Pontosan követhető, hogy az olasz—francia hagyományok miképpen keverednek a kor kolorit igényével. Az egzotikum Verdinél éppúgy, mint Auber, Gounod, Bizet, Messe- net, Saint-Saens és mások színpadán — inkább divat, dekoráció (később, majd a század- fordulón azonban már egészen más értelmet kap, gondoljunk Puccini operáira, az alapgondolatra: elmenekülni a kor Európájából!). E felszínt feltörve a mű lényege tárul elénk, a főszereplők drámája, konfliktusa. A dráma szerelmi indítékú. Aida, a rabszolgalány tragikus belső összeütközésének lényege, mi erősebb, őszinte szerelme, vagy hazájához való rajongó szeretete, hűsége. E haza önfeláldozást, hősi magatartást vár tőle . . . Rada- mes konfliktusé? ennek ellenpárja. Dicsősége tetőpontján a rabszolgalány szerelmét választja, ezzel elveszti a trónt, a diadalkoszorút, s a gazdag rangos hitvest. A királylány, Amneris sorsa is tragikus, mivel szerelme nem talál viszonzásra, célja elérésére hatalma nem elég. Halálosan megsebezve, összeroskadva, legyőzve búcsúztatja a sziklasírt választó szerelmeseket. Amonasro, Ethiopia királya, Aida atyja fontos szerepet játszik: a szerelmesek döntő elhatározását segíti elő, sőt követeli! (Hadd emlékeztessünk Verdi nagyszerű megoldására, Amonasro csábító „otthon hangjá”-ra, arra a hasonló intonációra, mint amilyent jól ismerünk a Tra- víófóból, az öreg Germont énekéből.) E vázlatosan sorolt helyzetek, jellemek is jelzik, nem Ionul énekel, telt, zengő, érett hangon, még a szöveg is szinte mindenhol érthető. Ezúttal kevésbé éreztem a régi gondot, a viszonylag kis létszámból eredő hiányokat, nyilván ügyes segítőkkel kiegészült a társulat. A bemutatón Breitner Tamás főzeneigazgató vezényelt, az általam látott előadást Hirsch Bence irányította. HatározotMurányi Zsófia felvételei mindennapi feladat az Aida színrevitele. Különösen nem az egy viszonylag kislétszámú együttesnek, mint amilyen a pécsi operatársulat. Mindennek előrebocsátása azonban nem mentegetőzés, nincs rá szükség, mivel egészében imponálóan jó előadást éh/ezhet a közönség. (E sorok írója a május 22-i estről nyerte benyomásait.) Langmár András hagyományos díszletei hangulatkeltőek, könnyen mozgathatók, feladatukat ellátják. Torday Hajnal jelmezei újszerűbbek, frissek, jól karakterizálnak, zenedrámai funkciót is ellátnak, bár nem mindenhol — pl. Radames pasztell-ruházatát kevésbé éreztem a hőshöz illőnek. Nagyon sikerültek Eck Imre táncai. Igen helyesen a szokásosnál nagyobb hangsúlyt kap a koreográfia, élve a sajátos pécsi lehetőséggel. Telitalálat a bevonulási induló „megtáncol- tatása”, a sablonos menetelés helyetti pompás tánctabló! Mint ahogy a többi jelenet tánca is illúziót keltő, fantáziadús — dicsérve a koreográfia mellett a közreműködőket, Bre- tus Máriát, Paronai Magdolnát, Uhrik Dórát, Callovits Attilát, Herda Jánost, Hetényi Jánost és társaikat. És ha már kart említünk, hasonló elismerést érdemel a „testvértársaság", a kórus (karigazgató: Károly Róbert). Csaknem hibáttan, biztosan, jó tempókat diktálva. Néhol ugyan — így tűnt — kissé túl harsány hangerőt kívánt, ele ez megbocsátható a nagyoperáknál, annál inkább, mert nem nyomta el énekeseit. Amit kevésbé meggyőzően szólaltatott meg, az az opera előjátéka. Ez az önálló „tétel", mely oly sok mindenben sűríti az operát, ezúttal nem érvényesült kellő plasztikussággal, egyértelmű motívumrajzolásokkal, a jellemző kontrasztgondolatok egyidejűségével. Talán itt még némi elfogódottsággal küzdött, később azonban ennek nyoma sem volt, oldottan, és — nagy szó! — Verdihez híven vezényelt. Ismertek a zenekar nehézségei, problémái (létszám, utánpótlás stb.) — szerencsére erre most nerr- kell hivatkoznunk játékuk elemzésekor. Még akkor sem, ha néhol gik- szerek, pontatlan belépések (rézfúvók!) némileg zavarták műélvezetünket, s még akkor sem, ha egy-két nehezen „ösz- szetartott” pillanatra is emlékszünk, hiszen egészében hatásosan, meggyőzően muzsikáltak. Kertész Gyula rendezésének fő érdeme, hogy nem telepszik rá a darabra, élni engedi azt — persze következetes jelenetépítkezéssel, tudatos szereplőmozgatásokkal. Még a kis színpad „tágítását" is elhiszszük neki. Néhány nagyon költői effektusra jól esik visszagondolni, ilyen pl. a zárókép, vagy a balettel való „vegyítés”. Főképp neki tulajdonítható, hogy a jelenetek drámai íve kristálytisztán bontakozik ki, a szereplők valóban húsvér figurák — általánosítható érzésekkel, szenvedélyekkel, gondolatokkal, szituációkkal. A szereplőgárdából messze kiemelkedik Németh József Amonasroja. Gyönyörű hangon, szuggesztíven énekel, Európa bármelyik operaházában tapsot aratna! Még több jó alakítás emeli a produkció rangját: Német Alice imponálóan azonosult a címszereppel hangban, játékban; szólói szépen sikerültek, s az együttesekben is remekül „kamarazenéit" — mármint hűségesen, hajlékonyon alkalmazkodott a helyzetekhez. Marczis Demeter főpapja „félelmetes”, szerencsésen eltalált alakítás, minden szempontból. Ha nem is százszázalékos szerepformálás, de figyelemre méltó Kővári Anikóé (Amneris) és Albert Miklósé (Radames) — mindkettőjük képes a rendkívül igényes szólamok átéltebb, teljesebb életre keltésére, erre garancia nem egy drámai jelenetük igazón kifogástalan tolmácsolása. (A Főpapnő szerepében Rácz Rózsa, a Király jelmezében Bognár András, Hírhozóként Kecskés Sándor lépett fel.) Si sszbenyomás? Nagyon kedvező, szívből ajánl- hatom az operabarátoknak az Aida megnézését. S egy gondolat a későbbiekhez: tudom, hogy a repertoárépítés milyen nehéz, hosszú munka, jó néhány eredményére már eddig is büszke lehet a pécsi operaegyüttes. De előbb-utóbb — inkább előbb! — közelednünk kellene a mához. Századunk opera remekeire, sőt, bizonyára az izgalmas kortárs zenés színpadi művekre is kíváncsi a pécsi publikum! Juhász Előd hídja
