Dunántúli Napló, 1977. május (34. évfolyam, 118-148. szám)

1977-05-28 / 145. szám

6 Dunántúli napló 1977. május 28., szombat Lépést tartott a korral A katonaorvoslás hazai története Még egyszer aMiserikordiánus utcai balesetről Dunántúli Napló — február 17-i számában — közölte egy múlt század eleji pécsi feltalálóról és találmányá­ról szóló írásomat. Szó esett ebben egy tragikus végű ko­csibalesetről is, mely a pécsi Miserikordiánus utcában, a mai Bem utcában történt 1819 tavaszán. A feltaláló, Machay Boldizsár, nem utolsósorban az „elragadással eshető kotsi- kázási szerentsétlenségek" megelőzésére szolgáló találmánya fontosságát bizonyítandó, a következőképpen számol be a balesetről 1819-ben kiadott munkájában: „Most közelebb múlt Áprilisban... itt Pétsen, Földmérő Eisenhut Antal Urnák közönségesen betsült hitvesse, született Kiss Karolina, (amaz érde­mes hazafi Kiss József Urnák mag­zatja, ki a’ Tisza-Dunai Ferentz Tsatornyának szerzésével kedves Ha­zánknak olly nagy hasznára élt vált) majd a’ város közepén veszté el szép példás és erköltsös életét már hetedik holnapi viselősógében. Pestre utazni akarván, négy hitván forspontos lovakkal bét fogott kotsi- jába béül, még a’ Férje egy más Úrral beszélget. A’ szél egy szom­széd ház kapuját bé tsapja, a’ lovak meg ijednek, a* kotsit a város köze­pén által, a Mizerikordiánus utzán végig, hegyről lefelé ragadják. A’ paraszt a bakrul le esik, lábát töri, az el ijedt asszonyság kétségében ki ugrik, és mentségének vélt ugrá­sának áldozattyává lett gyümöltsével együtt, vigasztalhatatlan, ’sak ke­véssel előbb legszerentsésebb házas­társának és öt hirtelen egyszerre árvává lett kisded gyermekének hely­re hozhatatlan fájdalmaikra." Az idézet csak kihagyások­kal, rövidített formában szere­pelt az említett Dunántúli Napló-cikkben. Mégis, ez a néhány sor volt az, amely ar­ra indított egy nagyon kedves, idős pécsi házaspárt, hogy fel­keressen munkahelyemen. Lá­togatásukat rövidesen lakásu­kon viszonozhattam. E két ta­lálkozás eredménye az itt kö­vetkező riport, mely egyrészt epilógus egy másfél század előtti szomorú eseményhez, másrészt egy egészen új, nem várt „mesével1, amolyan Vit- ray-féle mesével is szolgál. Már amennyiben sikerül a tör­ténteket a valóságnak megfe­lelően visszaadnom. A vadember előtt történt Vendégeim, miután sikeresen azonosítottak a szóban forgó írás szerzőjével, bemutatkoz­nak, eképpen: — Piskur György vagyok, 72 éves, anyám neve Eisenhut An­na ! — Piskur Györgyné vagyok, 67 éves, anyám neve Eisenhut Róza! Közben előveszik személyi igazolványukat és mutatják a megfelelő bejegyzéseket. — Csak nem a szerencsétle­nül járt Eisenhutné Kiss Karo­lina családjából? i— kérdem olyanformán, mintha csak egy piaci összefutás alkalmával akarnánk fényt deríteni bizo­nyos rokoni kötelékekre. — Hát persze hogy abból! — mondja felvillanyozva Pis­kur Györgyné (most már a ke­resztnevét is tudom:) Mária néni. — S ha minket kérdez, megmondhattuk volna, hogy Karolináék balesete a mai vil­lanyrendőr közelében történt, az egykori Vadember fogadó előtt. Sőt egy rokonunktól úgy tudom, hogy annak idején könyvet is írtak a balesetről; elképzelhető, hogy németül. Életem egyik nagy álma, hogy egyszer kézbe vehessem és el­olvashassam ezt a könyvet. De sajnos nem tudom sem a szer­zőjét, sem a címét. (Eltökéltem magamban, hogy a föld alól is, de előkerítem.) — Tetszik tudni, mi a fér­jemmel anyáink révén rokonok, unokatestvérek vagyunk. Csalá­dunk története így — Eisenhut ágon — összefonódik, s mint­hogy gyermekeink nincsenek, esténként igen sokat beszélge­tünk a régiekről. Bár az iga­zán régiekről sajnos csak ke­veset tudunk. Mutatom vendégeimnek a Magyar életrajzi lexikon első kötetét, mely megemlékezik Eisenhut Györgyről, Baranya vármegye hites földmérőjéről, akinek kéziratos térképekből álló, rendkívül értékes hagya­tékát az Országos Levéltárban, illetve a Baranya megyei Le­véltárban őrzik. — Ez a György, meg az An­tal — Karolina férje — test­vérek voltak úgy tudom, hi­szen még a foglalkozásuk is ugyanaz: földmérő. Karolina apja is hasonló foglalkozást űzött, amint ez a cikkéből is kitűnik. De mondja csak, va­lóban ő építette a Ferenc-csa­tornát? — ' hihetetlenkedik Gyuri bácsi. 'Megint csak a lexikont mu­tatom, mely nem csupán élet­rajzát, de a fényképét is közli a bajai származású Kiss József „vízépítő mérnöknek”, aki test­vérével együtt nemcsak meg­tervezte a csatornát, hanem egy társaságot is alapított fel­építésére és üzemeltetésére, 1792-ben. Az is kitűnik az élet­rajzból, hogy az építkezés utol­só szakaszában mellőzik, s el­szegényedve fejezi be életét Baján, hét évvel lánya halála előtt Megilletődve nézik a képet, mintha csak a maguk vonásait vélnék felfedezni a rokokósan bodorított frizurájú úr, a ma­gyar műszaki tudományok tör­ténetében oly előkelő helyen számon tartott előd arcán. Mária néni töri meg a csen­det, miután közli velem: — Karolina sírtáblója ma is látható a Belvárosi templom kriptájában. A templomból vit­ték le oda a hozzáépítés al­kalmával. Német nyelvű felira­ta szerint: Eisenhutné Kiss Ka­rolina megvadult lovak által okozott baleset következtében halt meg, 33 éves korában, 1819. április 18-án. Megígérem, hogy annak alapján, amit megtudtam tőlük, megírom a múltkori cikk foly­tatását. — Jaj, de jó! — lelkende­zik Mária néni. — Akkor le­galább ezt is elküldhetjük a brazíliai rokonoknak. Ők már nagyon sok éve távol élnek a hazától, de ugyanúgy őrzik en­nek a szomorú családi ese­ménynek az emlékét, mint mi, itt Pécsett, a férjemmel. Ekkor beszéltük meg — ké­résemre — a következő talál­kozót. Találkozás a vasmasnival Az autósoknak, akik az új felüljáró déli lejtőjén leeresz­kedve tovarobognak Kertváros vagy Siklós irányába, aligha tűnik fel a Bolgár Néphadse­reg útjának jobb oldalán meg­húzódó Piskur-ház. A gyalogost azonban, ha van szeme, feltét­lenül állva marasztja a teljes­séggel valószínűtlennek tűnő látvány: egészen hétköznapi „megjelenésű" ház, utcai fa­lán olyan művészi kivitelű ko­vácsolt vas cégérrel, amilyent Piskur György és Piskur Györgyné, — a leszármazottak múzeumokban is csak elvétve láthat az ember. A jókora mé­retű vasköltemény alatt sze­rénykedik Gyuri bácsi cégtáb­lája, mely lakatosműhelyébe hívja a megrendelőket. — Mit szól az apám mun­kájához? — kérdi Gyuri bácsi. — Sokan a nyakkendőjüket sem tudnák úgy megkötni, ahogy néhai Piskur Géza azt a vasmasnit ott, a lakat meg a kulcs alatt „megkötötte”. Ez a cégér valamikor a Munkácsy utcai ház falát díszítette, míg le nem bontották huszonhét­ben. Kapuja a múzeumba ke­rült, de ettől semmiképpen sem tudtam megválni. Egyszer a Dunántúli Napló számára le­fényképezték, és azzal a meg­jegyzéssel közölték a képet, hogy már nem lehet tudni, ki­nek a cégére volt eredetileg. Pedig apám neve országhatá­ron túl is ismert volt a szak­mában. Az előszobában mindjárt ott a bizonyíték: egy kovácsoltvas asztal, Piskur Géza mestermű­ve, mely az 1900-as párizsi világkiállításon aranyérmet nyert. S mint kiderül, a mes­ter próféta volt a saját hazá­jában is! Az 1907-es Pécsi Or­szágos Kiállítás aranyérmét mutatja Gyuri bácsi, s hábo- rog: — Nemrég írtak erről a ki­állításról, s jóllehet kevésbé fényes érmekről is szó esett a cikkben, az apám szereplésé­ről valamiképpen megfeledkez­tek. A szobában rögtönzött „ki­állítás” fogad: fényképek, ok­iratok, magyar és idegen nyel- i vű újságok, képeslapok körös- körül. Eisenhuték az őserdőben Csak úgy találomra feleme­lek egy színes fotót a családi ágy közepéről; karneváli jel­mezbe öltözött, ragyogóan szép fiatal lányt ábrázol. — Ez itt az unokahúgom, mint „Karnevál hercegnője” Porto Alegrében, — kezdi a „tárlatvezetést” Mária néni. — Ez a férfi kígyóval pedig nem más, mint az egyik — ugyan­csak Brazíliában élő — nagy­bátyám. Aztán hozzáteszi még: — Egyébként 15 éves koro­mig én is Brazíliában éltem, s ma is jól beszélek portugá­lul. Miután némi kétkedést vél felfedezni tekintetemben, elő­vesz egy iratot, melynek szö­vege további meglepetésekkel szolgál. így hangzik: „A Wienben működő Brazíliai Nagykövetség ezennel igazolja, hogy Porto Alegre város, Rio Gran- do Sül állam, Brazília 4. kerü­letének anyakönyvi hivatala által... kiállított . . . anyakönyvi kivonat szerint Donato Mario Pia 1909. de­cember 9-én született, Porto Alegré­ben, édesapja Donato Gilberto olasz származású, édesanyja Donato Rosa osztrák származású brazíliai állampolgár." — Az ön leánykori neve te­hát Donato Maria Pia, helye­sebben Maria Pia Donato. Édesanyja — Eisenhut Róza — asszonyneve pedig Rosa Do­nato, — igyekszem helyreten­ni a dolgokat. — Ügy van! — helyesel Mária néni, majd rögtönzött családtörténeti előadásából megtudom a következőket: Mária néni nagyapja, a ko­csibalesetet szenvedett Karo­lina unokája, 1898-ban vándo­rolt ki Dél-Amerikába. Hat gyermekéből egyet itthon ha­gyott: ő Eisenhut Anna, Gyu­ri bácsi édesanyja. Eisenhuték először Rióban húzták meg magukat, egy szállodában. Később kaptak egy irtani való őserdőrészt, a mai ljui közelében, mely nyo­morúságos emigráns-település volt akkoriban. Néhány év után felhagytak az embertelen mun­kával, s Porto Alegrébe költöz­tek; itt élnek ma is a leszár­mazottak. Mária néni édesanyját egy kórházba küldték dolgozni. Itt dolgozott anatómusként későb­bi férje, Gilberto Donato is, aki a padovai egyetemről ér­kezett Brazíliába. Róza és Gil­berto házasságából született Maria Pia Donato, vagyis Má­ria néni. Gilberto Donato, akinek a családjában egyébként úgy tudták, hogy ők a nagy firen­zei szobrász, Donatello — tel­jes nevén: Donato di Niccoló di Betto Bárdi — leszármazot­tai, hamarosan meghalt mér­gezésben. A magára maradt anya 1924-ben Pécsre látogat a 15 éves Máriával, s mint­hogy kedvező házassági aján­latot kap, végleg letelepedik idehaza. Két év múlva Mária néni is férjhez megy, Gyuri bá­csihoz; tavaly volt az 50. há­zassági évfordulójuk. Közben azért történt egy s más!' — mondja hamiskásan mosolyogva Gyuri bácsi. 1956 november végén például elha­tározta a feleségem, hogy meg­látogatja a brazíliai rokonokat. Azt mondta, lemegy tejért, az­tán meg sem állt a határig. Szerencsére csak Angliáig ju­tott, és én minden követ meg­mozgattam, hogy visszahozzák nekem. Jött is magától, már 1957 márciusában. Megkérem, mondjon valamit nekem portugálul. — Erről jut eszembe, hogy 1945-ben, a felszabadulás nap­jaiban összetalálkoztam a né­zelődő pécsiekkel tele Széche­nyi téren Szabó Pál Zoltánnal, a Dunántúli Tudományos Inté­zet vezetőjével. Felajánlottam neki a szolgálataimat arra az esetre, ha netán portugálul tudó valakire lenne szükségük. Végül nem volt alkalmam — sem időm — arra, hogy hiva­tásszerűen is gyakoroljam a nyelvet, s ezen keresztül eset­leg önálló keresővé váljak. A háztartás, főképp egy segéde­ket is foglalkoztató műhely mellett, egész embert kívánt. Mégis, sokszor szemrehányást teszek magamnak, hogy nem kíséreltem meg a lehetetlent. Azért persze rendszeresen fog­lalkoztam a nyelvvel, nemcsak a portugállal, hanem a német­tel és az olasszal is. De arra kért az előbb, hogy mondjak valamit portugálul. Tudja mit, elmondok néhány verset, mert a verseket nagyon! de nagyon szeretem. Gyuri bácsi tölt egyet a li­teres üvegből, „saját termés” jelszóval. A jóízű vörösbort kortyolgatva hallgatjuk a kü­lönös csengésű, „idegenbesza­kadt” strófákat, Piskur György­né, született Maria Pia Dona­to előadásában. Hangja időnként bizonyta­lanná válik, elmerül a felüljá­rón áthúzó kocsisor zúgásában. Boda Miklós A Semmelweis Orvostörténeti Múzeum földszinti termében érdekes kiállításon mutatják be a katonaorvoslás magyarorszá­gi emlékeit. Az első vitrinben a római ko­ri emlékek láthatók. A pan­nonjai római légiók katonai egészségügyét a hellén hagyo­mányokra alapítva szervezték meg. A rómaiak nagy gondot fordítottak a sebesültek ellátá­sára és szállítására egyaránt. Augustus császár (i. e. 63—i. u. 14.) állandó orvosi szolgálatot szervezett és a hadseregben lé­giónként legalább egy orvos szolgált. A légiók katonakórhá­zait Traianus császár idején szervezték meg. A keresztes hadjáratok ide­jén Jeruzsálemben alakult meg az „Istápolyos Testvérek" rend­je, amelyet du Puy Raymond (1120—1160) lovagrenddé szer­vezett át. A johannita lovago­kat II. Géza telepítette le Ma­gyarországon. A képzett rend sokat segített a hazai katona­orvosi teendők ellátásában. A középkori magyarországi kato­naorvoslás megfelelt más euró­pai országok ilyenirányú szín­vonalának. A XVI. századtól tá­bori sebész tanfolyamokon ké­peztek ki sebészeket a hadse­reg számára. A hadseregen be­lül általában kétféle egészség- ügyi szakembert alkalmaztak, a hadsereg-parancsnokság mel­lett orvost, a csapatoknál se­bészt. Rendkívül keresetté vált az orvos és a sebész a törökelle­nes harcok idején. A török hó­doltság idején a tábori orvo­sok és sebészek saját felszere­lésükkel indultak a harcba. A hadsereggel együtt vonuló markotányosnők segítettek az orvosoknak a betegek és sebe­sültek ellátásában. II. Rákóczi Ferenc kuruc seregének egész­ségügyi szolgálatát a török há­borúk tapasztalatai, illetve a francia hadiegészségügy alap­ján szervezték át. Jól működött ez a szolgálat. A főparancs­nokság mellett központi egész­ségügyi törzs dolgozott. Ebben az időben vezették be az ez­redsebész intézményét, és az állandó katonai kórházak mel­lett a hadműveleti irányban is csapatkórházakat telepítettek. Jól megszervezték a gyógyszer: utánpótlást és -elosztást is. A napóleoni háborúk ma­gyarországi szakaszában (1809) a nemesi felkelő hadsereg ön­álló egészségügyi szolgálattal rendelkezett, amelynek Eckstein Ferenc pesti egyetemi tanár volt a vezetője. Állandó tábori kórházak működtek Győrben, Pápán, Komáromban, Móron, Bodajkon és Bábolnán. Az 1848—49-es szabadság- harc idején kiváló volt a ma­gyar egészségügyi szolgálat. Ez részben annak köszönhető, hogy a jól képzett magyar or­vostársadalom fele, mint hon­védorvos a hadseregben szol­gált. Az egészségügyi tisztikar élén a Hadügyminisztérium Egészségügyi Szolgálata állt. Ez alá a szerv alá volt beoszt­va a harctéri és a hátországi egészségügyi szolgálat. A monarchia egészségügyi szolgálata is megfelelt az ak­kori európai színvonatnak. Az első világháború idején mái a Vöröskereszt nagyon sokat se­gített a sebesültek szállításánál és ellátásánál, valamint kórházi ápolásánál. Itt végződik idő­rendben a kiállítás. Kitűnő összképet nyújt ez a kiállítás, mélynél« alkotói és szervezői nagy műgonddal il­lesztették időrendbe a hazai katonaorvoslás emlékeit. A vit­rinekben orvosi műszerek, gyógyszertartók, orvosi és se­bésztáskák, jelvények, kitünte­tések, egyenruhák... Ezt az anyagot nagyon szép metsze­tek, színes rajzok, a későbbi időkből már fényképek, és egyéb korabeli dokumentumok kísérik. Nem nagy az a terem, ahol a kiállítást rendezték, de amikor az ember távozik innét, mégis képet nyer a magyar ka­tonaorvoslás 2000 éves történe­téről, az orvostudomány fejlő­déséről és kissé a magyar tör­ténelem dicső, vagy kevésbé dicső korszakairól. E. I. TídMO/yTa/tfN GRdwAt Aggodalom a jövőtől Fantasztikus, mik történnek manapság! Mindenhol UFO-t láttak, ami idegen égitestekről érkezett olyan izék, és nem tudhatjuk, miben sántikálnak a bennülők. Előremutató könyvek garma­dája szól arról, hogy majd idegen csillagbeli, feltehetőleg rosszindulatú (mi az, ránk ha­sonlítanának? Nyugtassanak meg, hogy nem igaz!) élőlé­nyek kerítik hatalmukba vilá­gunkat, és rövidesen nyakig merülünk a legnagyobb kala­majkába. Az emberiség megért néhány millió évet, de az, ami az utób­bi időben az űrben történik, is- tentelenség! Előfordulhat, hogy néhány százezer évvel ezelőtt elindultak . már hallatlanul fej­lett lények, akik célbavették a földet, és gyarmatosítani akar­nak. De honnan a pokolból ta­nulták a gyarmatosítás szép és nemes eszméjét?! Vagy talán ez is benne van az Űrben? Ezek mellett a veszélyek mel­lett eltörpül az, amit mi csi­nálunk itt. Mert azért ez se kutya! A jövő emberének mi magunk is készítünk néhány meglepetést. Először is elintézzük, hogy sokan legyenek. Annyian, amennyien el se férnek. Azután gondoskodunk szá­mukra a tiszta víz öröméről, örülnek, ha találnak! Addigra egy kanna víz ösz- szetétele a következő lesz: 2 deci fáradt olaj, 1 deci fenol, 1 deci klór, 5 liter tisztított szennyvíz. Tiszta-víz kocsmák lesznek, ahol mindenki vehet magának egy-egy jédarabot, amit épp az Antarktiszról húztak-vontak idáig borsos pénzért. Adunk nekik megfelelő leve­gőt is! Lesz benne benzingőz, dohányfüst, oxigén, kén, szén­dioxid, és még találunk ki ne­kik más vegyi meglepetéseket is. örülni fognak, ha néha fe- káltrágya illatát viszi feléjük a szél, mert annak legalább ter­mészetes szaga lesz! Erdője is lesz, újfajta fák­ból. Addigra ugyanis kitenyész­tenek olyan fajtát, amelyik az akkori levegőt is elviseli majd. Ezt a mait a jelenlegi se na­gyon tűri már. Erre egyedül az emberi tüdő képes. Mindenkinek lesz videotele­fonja. Tudják mi ez? Mert én tudom! Olyan készülék, amiben az ember nemcsak a hivatal­ban látja a főnökét, hanem otthon, a' saját lakásában is. Szóval, ahogy látom, nem sok jót hoz a jövő! Engem ezenfelül nemcsak a jövő ré­misztget, hanem a jelen is. Tud­ják, hogy még a jövőnél is sok­kal jobban félek a Doktor Sán­dor utca—Petőfi utca sarki át­járótól is? Olyannyira tartok tőle, hogy többnyire úgy me­gyek át, hogy két-három fős karavánt szervezek, bízva ab­ban, hogy hármat nehezebben ütnek el, mint egyet. De itt legalább optimistának látom a jövőt! Feltűnt, hogy néhány napja mindkét oldalon zebrát csinálnak és emberek túrnak-fúrnak. Csak nem vil­lanyrendőrt szerelnek itt?! Ha igen, akkor bízom ben­ne, hogy az emberiség szá­momra egy igen fontos csomó­ponton megoldja a jövőt! Lehet, hogy hosszú távon is sikerül neki. Mi addig csak lessük az UFO-kat. Hátha ne­künk is sikerülj Szöllősy Kálmán

Next

/
Thumbnails
Contents