Dunántúli Napló, 1977. május (34. évfolyam, 118-148. szám)

1977-05-22 / 139. szám

mmmmwrn Pli1!* T f §jIlii I . .$. . 1.. v:v.v.viv.vi •x’: .: i' H Wm K ét évszázad már régmúlt, történelem, egy iskola életében pedig matuzsá­lemi kor. Különösen nagy jelentőségű mindez olyan tele­pülés életében, mint Babarc, amit még harminc évvel ezelőtt is istenhátamögötti helynek tar­tottak. Szerencsétlen volt a község földrajzi elhelyezkedése is, hiszen több mint két és fél kilométerre fekszik a forgalmas mohács—pécsi országúttól. Ma 1180 lakos él itt, többségük német ajkú, akiknek ősei 1722 táján érkeztek a Rajna menté­ről. Az első hivatalos dokumen­tum szerint Babarcon a szer­vezett iskolai oktatás a katoli­kus egyházon belül 1777-ben kezdődött meg. Az iskolát meg­teremtő katolikus hitközség a betelepült németekből állt, ezért az iskolai nyelv is nyilván német volt. Ma már nem lehet pontosan nyomon követni, hogy mikortól indult meg a magyar nyelv oktatása, de az 1882-ben megnyitott második tanítói ál­lásra hirdetett pályázatban ki­kötésben szerepelt, hogy a ta­nítónak németül és magyarul kell tudnia. Egy későbben kelt iskolaszé­ki jegyzőkönyv szerint a temp­lom mellett épített egytanter- mes iskolában először Meister Miklós tanított mindenféle is­mereteket száznál is több gye­reknek. Rövidesen — de talán mór az induláskor — szűknek bizonyult ez a 100 négyzetmé­teres óriás tanterem és egy újabb építését szorgalmazták. Az iskolaszék azonban elutasí­totta a javaslatot: „A község szegény, pénze nincs, más for­rás sem áll rendelkezésére, ed­dig lehetetlen volt egy második iskola építése, de isten segít­ségével — talán később." Vé­gül több mint száz évvel ké­sőbb salamoni úton oldották meg a két tanterem problémá­ját: elfelezték az egyet... Eb­■H Hol van G. úr elköltözött innen, el­ment Esztergomba, hogy a Fe­jér megyei képzőművészek ki­állításán fényeskedjék jókora idomaival, másoknak is hirdet­ve, amit szerény címe így fejez ki: G. úr igazi portréja. Ilyen hát: csillogóra csiszolt, elsimí­tott, arctalan, tömegével ag­resszív. G. urat amúgy mindnyá­jan ismerjük, sokfelé jelen van, csak nehéz az igazi portréját megformálni. Palotás Józsefnek sikerült. Ahogyan sikerült neki a csap­ágyfémet szobrászkodásra hasz­nálnia, otthon, a gáztűzhelyen olvasztgatva. Ahogy érmein si­került neki tetten érni Miche­langelo kozmikus indulatait, Goya borzongató látomásait. I; fii TjT\ Clj ben a formában a legutóbbi időkig használták is, míg az elmúlt évben tornateremmé alakították. Az iskola története tulajdon­képpen állandó huzakodás a főhatóság és a tanítók között. Hol pénz nincs, még arra sem, hogy a tanítók bérét kifizessék, hol pedig a közöny teremt aka­dályt. Egy biztos, a bőség so­hasem uralkodott a község is­kolájában. Rendelkezésünkre áll a helyi református iskola 1904-es statisztikai jelentése. A kitöltése nem okozhatott túl sok gondot: „A tanító jártasa fate­nyésztésben, a méhészetben, a kosár- és seprűkötésben. Van-e faiskola: nincs, van-e testgya­korló terem: nincs. Taneszkö­zök: 1 db fekete iskolai tábla, szemléltetési kép: nincs, szá­mológép: nincs, mértékek gyűj­teménye: nincs...” A többi kérdésre a válasz végig azo­nos: nincs, semmi. Az iskola államosításakor, 1948-ban négy csoportot ala­kítottak ki osztályösszevonások­kal. 1961-ben, amikor a liptódi felsőtagozatot is Babarchoz csatolták, a csoportok száma hatra emelkedett. 1963-tól kezdve pedig nyolc osztályban tanítanak. Ma a babarci általános is­kola a mohácsi járás közepes nagyságú tanintézetei közé tar­tozik, 131 gyerek tanul itt. Va­lamennyi tanterme és iskola- épülete felújítva, rendbetéve, az iskola udvarán piciny park, mellette salakos sportpálya. Van tornaterme, gyakorlati mű­helye, szemléltetőeszközökből pedig amennyi csak kell. Az iskola igazgatója 1962-től Hock János: — Sokat beszélgettünk a kol­légákkal arról, hogy ilyen szű­kös körülmények között, mint amilyenről a krónika beszámol, mi tarthatta a lelket a tanító­ban? Ma már sok minden megváltozott. A még meglévő Grain András rajza nehézségek és hátrányok elle­nére is vónzerő az iskolánk. Hogy mi teszi ezt? A tantestü­leti légkör. Az iskola tanulmá­nyi színvonala a járásban a legjobbak közé tartozik, s ami­re igen büszkék vagyunk, a kö­zépiskolába került diákok ered­ménye csak minimálisan válto­zik. Évek óta működik egy or­szágosan is elismert úttörő fú­vószenekarunk, jónéhány szak­körünk, amelyek hozzásegítik a tanulóinkat ahhoz, hogy a ta­nulmányi versenyeken megáll­ják a helyüket. Gadó Imre biológia-földrajz szakos nevelő jelenleg a tan­testület legrégebbi tagja: — 1953 óta tanítok itt, a szemem előtt zajlottak le a változás évei, akkor aligha re­mélhettük mindezt. Természe­tesen nem vagyunk mindennel elégedettek, sőt, de ez a kö­rülmény már jó lehetőséget te­remt az oktató-nevelő munká­hoz. Én részt veszek a felnőt­tek nevelésében is, mert a kör­zeti kultúrház igazgatói felada­tát látom el. Szili Zsuzsa nyolcadik osztá­lyos tanulótól azt kérdeztem, hogy jó-e ide járni iskolába? — Igen, mert a régebben itt végzett és továbbtanult gyere­kek azt mondják, hogy alig látták hátrányát a falusi isko­lának. Ök sem gyötrődnek töb­bet egy-egy tantárggyal, mint a városiak. Én is továbbtanu­lok, postaforgalmi szakközépis­kolába jelentkeztem. Mint az úttörőtanács titkára, az a vé­leményem, hogy itt falun talán még színesebbé lehet tenni az úttörőéletet, mint városban. Az elmúlt kétszáz év alatt bizonyára nagyon sok iskolai ünnepélyt értek meg ezek a falak. Ma azonban Babarcon nemcsak az iskolások ünnepel­nek, hanem az egész község, hiszen a legtöbb szülő, déd- szülő itt tanulta a betűvetést és az életet... Füzes János G. úr? Derkovits tragédiáját. Mindezt ebből a kicsiny kiállításból tud­tuk meg. amelyet az újságíró klubban rendezett, majdnem csak baráti gesztus gyanánt. Pedig pécsi fiú ő, itt szüle­tett. s a Képzőművészeti Főis­kola elvégzése után ide jött vissza. Előbb Pécsett próbált gyökeret verni, tanított a művé­szeti gimnáziumban, majd Kom­lóra költözött, ahol fedelet biz­tosítottak a feje fölé. ott is megpróbálkozott „beépülni" a városba, szobrokat készített, a főtéren ma is ott áll Taksonyi Józsefről készült műve. Aztán mégis Dunaújvárosban lelt iga­zi otthonra. Nemcsak lakásra, igazi otthonra: ma már bejá­ratos a Vasműbe, öntőket, vas­munkásokat mondhat barátjá­nak, s nemrég megszületett nagy terve fölött szocialista brigádok vállaltak védnökséget: a hatalmas kombinát egyes üzemrészei elé készít majd szobrokat, térplasztikókat, domborműveket: az üzem pro­filját, az anyag természetét és a művészi fantáziát ötvözve eggyé. Sajnálhatjuk mindkét elme­netelt, Palotásét is, de G. úrét is. A plakettek még itt vannak, G. úr viszont elment egy másik kiállításra. Pedig elnézegettem volna még egy darabig arcot (helyettesítő domborulatait, a fémmé vált hús ragályként bur­jánzó, tükrös csillogását, ezt a különös portrét, amelyet job­bító indulat gyúrt ilyenné, s amely figyelmeztető, mint egy karikatúra. Sok fém — G. úr kellene, hogy kevesebb élő ma­radjon — köztünk. H. E. A KUGLIRÓL Na most SÍ: hogy a nagy teke-bajnok Gyula bátyám, jó barátom, felszisszen és barbárnak minősít, mint mindenki mást is, aki „teke” helyett „kuglit" mond, de isten látja lelkemet, a lexikon sem tesz különbséget a kettő között, azt viszont említi, hogy ez a nagyszerű, szórakoztató játék „... úgy látszik, a keresztény­ség elterjedésének legrégibb korából származik, mikor a bá­buk démonokat jelképeztek ...“ (Révai Nagy Lexikona 55. old.) Abban azért van valami, hogy a teke akkor teke, amikor a kugli-játékot versenyszerűen űzik. Vagyis amikor nem sör a tét. Pedig ezt a kis dolgozatot most éppen az teszi aktuális­sá, hogy a tavasz ellenére va­lami hiányzik - sajnos évek óta — a peremvárosi, falusi kisven­déglők, kiskocsmák és csárdák udvaráról, a golyóvető csatta- nása, a kugli-bábuk kicsit a xilofon hangjára emlékeztető kalamolása, a golyóvezető csa­torna dübörgése. Vasárnap reg­gelenként — valamikor a korai mise után — feketés-ünneplős férfiak fehéringújjra vetkőzve gurgatták a golyókat, helyi és rögtönzött „bajnokságokat" ját­szottak, fekete táblára krétával húzták a pillanatnyi verseny­állást, egyik parti követte a má­sikat, kivörösödött a fejük, iz­zadtak, belenyaltak a habos sörökbe, vitatkoztak, ugratták egymást, hangoskodtak, a kis­városi kocsmában volt egy szö­vőmester, a Markovics, aki minden dobás alkalmából elő­rehajolt, jobb lábát fölemelte és magamögé kanyarította egyetlen rugós mozdulattal, ez­zel is segítve az órmótlan go­lyót a bábuk közé, ahol is vagy letarolta mind a kilenc bábut, vagy nem. Az idő meg csak szaladt, elhúzták a delet, némelyik asszony a gyereket szalajtotta, eredj, szólj már apádnak, mert ha én megyek érte . .. Aztán a vasárnapi ebéd után ismét kezdődött minden elölről, mi hátul tartózkodtunk az „állásnál” vagy időre, vagy partinként kaptunk néhány fil­lért a bábuk állogatásáért, s ez a kis „kereset" fagylaltra, mozira, messzebb távon a szo­kásos évi búcsúra elegendő volt. Ártatlan - felnőtteknek való — szórakoztató játék volt, ha egész héten nem is, de hétvé­geken összehozta a környék fér­finépét, kellemesebb nyári es­téken pedig még az asszonyo­kat is, akik a kerthelyiségben üldögélve virsli, sör, málna­szörp mellett dicsérték és szid­ták embereiket, akiket ugye, „... mindig ide esz a rosseb”, de azért ők, mármint az asz- szonynépség is jól érezte ma­gát. Pécsszabolcson a hajdani Tóth-vendéglőben — ma „öreg bányász” a neve — szintén volt kuglipálya, a csordogáló bá­nyavíz fölött lévő kis lélekvesz- tő-híd mentén gyülekeztek a gránerek, hogy a szilvásban le­dobjanak néhány partit. Nincs meg ez a pálya. És egyáltalán, melyik van meg? Nagyharsányban — a beremendi leágazásnál — ha jól emlékszem, működik még a kuglipálya, meg Patacson a bisztró udvarán, meg ahogy hallom, talán Somogyapátiban és még biztosan akad itt-ott, de... Most majdnem azt mondtam, „kiment a divatból", pedig nem ment ki, csupán megszűnt. Az agyagból pelyvával és mar­havérrel kevert, jól ledöngölt kuglipályákat benőtte a gaz, a deszkapalánkot, golyóvetőt megette az eső, fagy és a rot­hadás, a „démonokat" jelképe­ző bábuk is elszálltak a sem­mibe. És ezzel együtt eltűnt egy kedves, szép népi játék is, amelynek ugyan semmi köze nincs a művészi értelemben vett „népi játékhoz", de azért olyan rangja ennek is volt, mint az ultinak, amelyet ma majd­nem a fél ország felnőtt lakos­sága űz... Rab Ferenc A turista Szavak és fogalmak devalvá­ciója ! Például: — a turista. Eredeti értelmében ez a szó, ugyebár, tájakkal, hegymászás­sal, ismeretlen ösvények fölfe­dezésével, napos tisztásokkal, rőzserakással. hátizsákkal, csá­kánnyal, pokróccal, verítékkel és forró fújtatással, majd pa­takparti virgonc mosakodással képzettársult. Ezzel szemben ma? Ma a dolgozót, aki egész hé­ten pontos rendben él, vasár­nap tüstént turistának hívjuk, mihelyt vonatra ül vagy autó­buszra száll. Hétközben, vagyis a hét nor­mális napjain, hajnali nadrág­húzás és nyakkendökötés köz­ben, lábasból hörpintjük ki a langyos kávét, és futtában, a lépcsőn kapjuk be hozzá a kiflit; más meg az autóbuszról leugorva, röptiben halássza ki a sarki árus kosarából a fa­gyott lángost: - vasárnap vi­szont, turistának neveztetvén, becsődülünk egy idegen kávé­házba hatvannyolcon, és villá- val-késsel szeljük a három deka sonkát meg a szeletke zöldpap­rikát, aztán elözönlünk egy koc- ka-kis trafikot, és képeslapot vásárolunk, majd fényképeket készítünk a feleségünkről a lo­vasszobor előtt, esetleg meg­tekintünk egy templomot is kí­vülről, sőt, elhaladunk három műemlékjellegű ház előtt... és jaj, hogy el ne feledkezzem róla!, meg kell vennünk a vá­rost ismertető füzetet, sürgősen, mielőtt bezárna a bolt, mely \ * * * * t * * * * ( * 1 ; \ :J ! rr r* * f • '\ ünnepnap tudvalevőleg rövidí­tett ideig üzemel, és ha netán társas-busz indul a nevezetes­ségek megtekintésére: jó szív­vel ültetjük föl rá az asszonyt — de mi, férfiak, bizony inkább csak az aszfalton maradunk, jobb beülni egy hűvös söröző­be, ulti-partnerekre vadászni, vastag töltöttkáposztát ebédel­ni közben ... — no és este, lá­bat áztatva, a kád szélén el- bambulva, ugyebár eszünkbe jut azért újból, hogy: — turisták voltunk. Aznap, igenis: — tu­risták! Természetesen a fiataloknál se sokban módosul a kép. Leg­följebb annyiban, hogy ők pisz­kosabb nadrágba bújnak — mondjuk, tréningruhát öltenek. A lányok pedig ... jaj, a lá­nyok mit is húznak ilyenkor? Nem is rosszallásból firtatnám, isten ments! - Szóval, fiatalja­ink bizony nem ülnek városnéző buszra, hanem csapatosan szállják meg a parkok kőkerí­téseit. A hangsúlyt a csapatos­ra helyezném. így ténferegnek a kirakatok előtt is, és kampány­ban nyalják a fagyit. És apró léggömböt fújnak a rágógumi­ból. Közben a térdük meg-meg- rándul s a fejük ró-rábólint a táskarádió vagy a magnó jaj- dulásaira. S ha valóban mind azok len­nének: az egek, az erdők, a völgyek befogadnók-e újra — ahogyan a vizek partjai igen­igen régen valamennyiün­ket? ... Kende

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents