Dunántúli Napló, 1977. március (34. évfolyam, 59-89. szám)
1977-03-27 / 85. szám
* 4 4 4 4 4 4 4 4 4 A z öregember a hátsó ülés sarkában a hamutartót markolászta. Abba próbált kapaszkodni, mikor Geréb veje a kanyarokat vette. Geréb vastag nyaka eltakarta előle a kilátást, pz útból csak az elsuhanó fákat látta, s néha egy kis táblát, amelyre ugró szarvast festettek. Aztán véget ért az erdő, beereszkedtek a dombok közé, Geréb veje lassított. Az öregember meglátta a gyülekező fecskék csapatát. Mézszinű fény hintáit a dombok felett, a szőlőkben madárijesztők és emberek tarka foltjai virítottak. Geréb veje elhúzott egy lépésben haladó szekér mellett, a kocsin két vidám ember szüretelőkádat szállított. — Na, ugorjunk, Kőszegi bácsi — vezényelt Geréb. Az öregember szédelegve ki- kászálódott. Beleszippantott a levegőbe. A nagy piros autó szaga már oszladozott, édes szőlőillat lengett, száraz széna füstje, kesernyés zamat, talán dió. Geréb veje előrenyargalt, farmernadrágos, görbe lába eltűnt előlük a kaptatón. Geréb is megindult, nyomában az öregemberrel. Közben hátraszólt. — Maga még nem is látta az új házat. Mikor a nyárssütőmet csinálta, még csak az alapok voltak meg, nem? — De igen, igazgató elvtárs. Geréb fújtatva haladt a szőlőn át, aztán megállt. Ott volt előttük az új háí, kőlábazat, lépcsős terasz, lakkozott fakorlát, nagy méretek. Geréb nézte a házát, párnás, beretvált arca szétterült az ingnyak fölött. — Nagyon szép ház — mondta az öregember. A teraszra nyíló ajtón színes gyöngyfüggöny lógott. Geréb- né lépett ki a függönyfalon át, a gyöngyök megnyíltak előtte és összezárultak megint, enyhe remegéssel. Az öregember kábán bámulta Gerébnét, a kövér faljárót. Az asszony tömzsi borospohárban pálinkát hozott és az öregember kezébe nyomta. —■ Nem kell egyszerre meginni — mondta. — Megmutatom a szerszámokat — indult Geréb. A ház körül vendégek nyüzsögtek, az egyik körtét mosott egy tálban, a másik a tőkék között szemezett, egy fiatal nő napolajjal kente az arcát. Közömbös pillantást vetettek az öregemberre. A ház mögött feküdt a kivágott diófa. Törzsét már fölszabdalták, a földet szilánk, fűrészpor borította. A tönköt bennhagyták a földben, idegenül, mereven fehérlett ott, mint egy friss holttetem. A hasznavehetetlen korona távolabb hevert, ágain megpöndörödtek a levelek, száradtak, szétszóródtak. — Természetes legyen — magyarázott Geréb. — Figyeljen ide, Kőszegi bácsi, a lányomnak az a kívánsága, hogy természetes legyen. Ne legyen kicentizve. Az ülőkék is mintha csak úgy kinőttek volna a földből. Érti? Elment. Az öregember lepakolt, megkóstolta a pálinkát, jó kisüsti volt. Biztonságba helyezte a poharat a rönkök mögött, a kabátját összehajtogatta és melléje tette. Elébb ásóval kijelöli az ülőkék helyét. Nem kicentizve, ahogyan Geréb lánya kívánja. Egyenletesen, tempósan dolgozni kezdett. Meleg, koraőszi délelőtt volt. Valamelyik szomszédos szőlőben megszólalt a durrogató. Seregélycsapatok röppentek föl, az öregember kajánul elmosolyodott. Durrogtathattok, gondolta, a seregélyek azért nem halnak éhen. Jó édes lehet már a szőlő, lám, néhol már szüretelik. Maga is megevett volna egy fürt édes szőlőt. Vagy vitt volna az asszonynak. A felesége nagyon szereti a szőlőt. Meg a mustot. Egyebet nem iszik, de a mustot szívesen inná. Néha árulnak a piacon mustot. De tavaly például egyszer se lehetett kapni. Később elballagott a pohárhoz. Belekortyintott, megnézte,, mennyi maradt még benne, aztán visszatette. A diófa halott ágai klözt meglátott egy szem diót Kiszedte a zöld burokból, de a dió lyukas volt, belül üres. Sajnálkozva forgatta, aztán megintcsak elmosolyodott. Ezek a madarak ... isten falánk állatai ... Tartogatta kicsit tenyerén a lyukas diót. Zsebre rakja, ne rakja? Aztán csak visszaejtette az ágak közé. Megfordult, hogy visszamegy az ásóhoz. Egy gyerek állt előtte, kicsi leány, karján apró kosár. — Akarsz diót? — kérdezte a gyerek. Olyan közel állott, hogy az öregember látta a fejbőrből kisarjadó haj pihéit. Ügy csillogtak, mint az őszi fényben úszkáló ökörnyál szálak. A kislány benyúlt a kosarába, s két szem szép, egészséges diót tett az öregember markába. Az ügyetlenül elvette, megtörte, megpucolta. Míg rágott, a gyerekszemek követték az állkapcsa mozgását. — Itt az ebédje. Ha kell még kenyér, szóljon, de gulyás az nincs több. Az öregember idétlenül fogta a cseréptányért. Mikor a felesége mögött nyomakodó Gerébet meglátta, föl akart állni. — Egyen csak — mondta Geréb nagylelkűen. Elégedett volt, a fogát piszkálta, nézte a munkát. — Úgy látom, jó lesz. — Igyekszek — mondta az öregember. Mikor elmentek, fogta a kanalat, és enni kezdett. Egész jó íze van, biztatta magát. Hús nem akadt a gulyásban, de három darab bőrke igen. Megeszegette azokat is, rossz fogaival eldolgozott velük egy darabig. Tisztára kotorta a tányért, aztán már állt is föl, vitte vissza. A teraszon ültek mind, a nagy asztal dugig volt pohárral, sörösüveggel, szennyes edénnyel. — Oda tegye le, az ajtó mellé — intett Gerébné. Az öreg letette a tányért, ahová mondták. Szomjas is volt. Hallama Erzsébet: Etűd, két hangra — Jó volt? — Jó — felelte az öregember. Még mindig ugyanott állt, a nap a hátát sütötte. — Az én dióm volt — mondta büszkén a gyerek. — Én szedtem. Nagyon jó dió. Az öreg esetlenül kikerülte a gyereket, dolgozni kezdett. Mikor legközelebb arra nézett, már nem volt ott senki. Talán álmodta az egészet. Ásott tovább, gurigatta, óllogatta a rönköket. Erősen izzadt. Már délre jár, a dombok fölött olvadt arany volt a nap, a seregélyek, mikor irányt változtattak, megvillantak, s szinte eltűntek a ragyogó égen. Kár, hogy a felesége nincs itt. Any- nyira odavan a vidékért. Ha néha vonatra ülnek, rögtön az ablakban lóg, s ha meglát egy közönséges libaúsztatót, már rángatja a könyökét: nézd, papa, de gyönyörű. Na, ha ezeket a dombokat látná... A szőlők hullámos vonulatait. A fák sárga meg piros gyümölccsel pettyezett zöldjét. A madárijesztők meglibbenő, színes rongyait. . . Leereszkedett az egyik beásott rönkre. Jó kis szilárd ülőke lett. Elbámult messzire, ahol az erdő sárguló lombrengetege zárta le a dombsort. Egyszer el kéne ide hozni az asszonyt, Szőlőéréskor. Sétálhatnának az utakon. Az út közterület. De ha az asszony megkívánna egy szem szőlőt, bizony még falazna is neki... Gerébné érkezett egy cseréptányérral. Furcsa pillantást vetett az üldögélő öregemberKért volna inni, de nem figyeltek rá. Tipródott. — Aki a Rikkertnél nagyobb disznót mutat nekem, annak kezet csókolok, mondtam neki — hallotta az öregember és el akart osonni. A Rikkert irodája a Geréb párnázott ajtaja mellett nyílik. Közös kályháról kell fűteni a két szobát. — Na mi van? — szólt Geréb veje egy nyugszékből. — Egy pohár vizet ha kaphatnék — motyogta az öregember. — Vizet? — visszhangozta Gerébné. Szúnyogcsípéseket nyálazott a karján, nem állt fel. — Adj neki egy kis sört — mondta Geréb adakozóan. Gerébné bekotort az üvegek közé, kiemelt egy bontatlant, aztán visszatette. Talált egy félig üreset, azt nyújtotta oda. Az öregember érte ment. Az asztalon csirkecsontok is hevertek, körtecsutkák, szőlőfürtök. Elvette az üveget, megköszönte, visszament a ház mögé. Gyorsan, mivel nagyon szomjas volt, lehajtotta a fél üveg sört. Leült, keze az ölébe hullott. Fátyol borult a szemére. Vagy a tájra? Bánatlepel, fehér halotti szemfedő. A boglyas szőlőkre, a parlagon hagyott domboldal füveire. Emitt a szétszabdalt diófára. S eregélyek lármáztak fölötte, aztán elszálltak. Csönd lett. Szurkálódik a szívem, gondolta az öregember, s ült zsibbadtan, annyira mozdulatlanul, hogy szemben vele a száraz diófaágak közé leereszkedett egy rigó. Forgolódott, Pákolitz István Csendélet A Pantheonnal szembeni szökőkút márványlépcsőin, a hic et nunc-Szenthegyen, kedélyesen tereferélnek a tálján polgárok. Nem sültgalambot várnak, nem is békéltető szocdem bizalmit. Minisztert se óhajtanak látni. Béremelést akarnak, csűrőcsavaró hamuka nélkül. Ha idebotologna közibük holmi okfolos kereszténydemokrata, ékesen mesélni tudó, ki az avatag parabolával (A gyomor és a végtagok) próbálna lukat beszélni hasukba, hogy ücsörgő dologtalanságukat abbahagyván, ész nélkül rohanjanak fölvenni a munkát: — az ilyen újsütetű igehirdetönek, vagy poraiból föléledt, anakronisztikus Menenius Agrippának alighanem beleröhögnének a képébe. apró testének zajai még puhábbá tették a csöndet. Csillogó csöpp szemét ráemelte az öregemberre, aki mintha összenőtt volna a fatörzzsel, amin ült. Pislogni sem mert. De megint durrant a madárriogató,‘ a rigó magára vette a fenyegetést és elrepült. Kár, gondolta az öregember, fütyülhetett volna. Megütögette a bordáit, meg- lapogatta a szíve táját, aztán nehézkesen fölállt. Ne mondja Geréb, hogy üdülni autóztatták ki. Nem mintha azért a pár forintért... Men kéne említeni a húszast. Nincs abba semmi, mondta a felesége, vedd úgy, hogy elfelejtette. Nincs abban semmi, Gerébnek nem volt aprója. Igen, de ennek három éve. Előbb kellett volna. Kiásta az utolsó gödröt is. Mellette állt, s ahogy lehajolt, belenyilallott a mellébe. De most még erősebben. Az ásónyélbe kapaszkodott. A háta mögött mintha a rigó szólalt volna meg. A kislány énekelt. Szép kis dalt énekelt, a végére is jutott, mire az öreg magához tért. — Mi volt ez? — mondta magának hangosan. — Ez egy francia népdal — felelt mögötte készségesen a gyerek. A nővérem tanulta az iskolában. A nővérem nekem mindent megtanít. A nővérem ... Az öregember lassan ocsúdott. Lebámult maga elé a gödörbe. Mit beszél ez a gyerek? Francia? Az egy ország. Különös volt, ahogyan most megjelent előtte, szinte tapinthatóan, egy nagy ország, tele emberekkel. Franciaországban élnek a franciák. Ilyenforma dalokat énekelnek. Szölleik is vannak, diófáik. Tán kivágják a fákat és kerti ülőkéket csinálnak belőlük . .. Lehetséges, nem tudhatja, sose járt ott. — Nem tetszik? — csipogta a gyerek a háta mögött. — Énekelhetek mást is. A babámnak mindegy, ő mindet szereti. Az öreg elindult az utolsó rönkért. Akkor látta, hogy a kislány azon ül, ölében bohócforma babát tart, a baba hosszú kóclábai a földig csüngenek. A kislány új dalba kezdett. A baba nagy feje ritmusra himbálózott a karján. A z öregember megtorpant. A száraz diófaágak közül a lánya lépett eléje, gyűrött tréningruháján katonai derékszíját viselt, lobogott a szeme. Elmegyek, akármit is mondtok! De miért? Világot akarok látni, papa! De miért? Mintha lázas lenne. Keze a katonai derékszíjon, itt van, valóságosan. Göndör haja mint ezer kis kígyó röpdös a feje körül. Szeplős szép arcában ismeretlen lángok. Az apja még látja vékonyka derekát kifordulni az ajtón. A fülébe meg a felesége zokog. Aztán már csak pityereg, sóhajtozik, magában motyorász. Még sírja sincsen, fejfája se. Mondd, papa, miért ver az isten minket? Mások legalább kimehetnek a temetőbe... A komód fiókjában egy poros hajszalag, öreg baba, sárga iskolásfüzetek, hó- romszögvonalzó, egy radír, tintával belevésve a név ... A ház túlsó felén kiáltás har- sant, Gerébné éles hangja: — Andika! An-di-i! A kislány elnémult és ujját a szájára illesztette, úgy intett az öregembernek. Azzal meg elindultak engedelmes lábai, s odavitték a rönkhöz. Föl akarta emelni. Ez még hátravolt. Míg lehajolt, váratlan elhatáro zás éledt benne: hazafelé, akármi lesz is, lop egy fürt sző löt a feleségének. Fejük fölött vidám seregélyek húztak el. Az öregember visszaejtette a rönköt, aztán maga is, lassan, mint egy kilyukadt láb da, lecsúszott a földre. Eltűntek a seregélyek, eltűntek az aranyszín dombok. — Elaludt — csodálkozott a kislány, és közelebb lépett. A baba ott lógott a karján, hosz szú lábai, mint hangtalan harangnyelvek, puhán himbálóztak, s nekiütődtek az öregember arcának. A Jelenkor áprilisi száma Gazdag, változatos tartalommal, értékes szépirodalmi és tanulmány-anyaggal jelentkezik a pécsi folyóirat új száma. A lírai rovatban Gyurko- vics Tibor, Győré Imre, Hajnal Anna, Károlyi Amy, Kiss Dénes, Pákolitz István és Takáts Gyula költeményeit olvashatjuk. Weöres Sándor a neves XVI. századi angol költő, Edmund Spenser Epi- thalamion c. művének fordításával jelentkezik. Bertha Bulcsu sorozatában ezúttal a Kardos G. György- gyel készített interjút közli a folyóirat. Az interjú mellett részleteket találunk Kardos G. György Villon és a többiek c, rook-musical-jének szövegéből, A prózai rovatban Hallama Erzsébet és László Anna jelentkezik új elbeszéléssel, Láncz Sándor képzőművészeti krónikája Kohón György és Lantos Ferenc budapesti kiállításáról számol be. Csuka Zoltán új jugoszláviai kiadványokat ismertet. Két írással - Bisztray Adóm költeményével és Radnóti Sándor esszéjével —, valamint Martyn Ferenc rajzsorozatának negyedik lapjával kapcsolódik a folyóirat az Ady-évfordulóhoz. Hajnal Anno Kristályoszlop Kettőnk között halóiod feltörő kristályoszlop. Lám fölénk nőtt halálod! Hány síkkal, szöggel, éllel mered fel nappal éjjel ágaskodó magányba, meredek árvaságba: kéznek elérhetetlen, szemnek felmérhetetlen. Kettőnk között halálod feltörő kristályoszlop. Lám fölénk nőtt Halálod: sok tükrös lappal, éllel, sok kardéles szegéllyel Tükrökben számolatlan tükrözött változatban: tükörben lépő képünk. Képből a képbe lépünk. Kettőnk között halálod feltörő kristályoszlop. Lám fölénk nőtt halálod: Nézhetjük most már ketten, te múltból, én jelenben, Körüljárhatjuk ketten, te ma is énmellettem, te szellemben, én testben: de együtt mindenekben. Lantos Ferenc kiállítási anyagából ' Kiss Dénes Barátom, barátom BB Csillagok borzongásait súgja az esti szél Hány milliárd éves tüzekbe bámulunk barátom barátom?! S hány milliárd bámulta így elemek halmazállapotát ideiglenes szemekkel? Napból vagyunk mi a Napból Koptatjuk gyémánt-himporát Barátom édes jó barátom szemünkbe meddig temetkeznek a szép szepezdi éjszakák? Még meddig nézünk fény-penge vízre Halhatatlan pillanataink meddig bontanak még vitorlát? Szobát is kis kormányos fülke onnét fürkészed kapitányként mily vizeken mehet tovább házad hazád házad hazád
