Dunántúli Napló, 1977. január (34. évfolyam, 1-30. szám)
1977-01-01 / 1. szám
Berták László Levél T-nek Tervet évezredekre! de a munkát úgy végezni, mint halálraítéltek, akik még (vagy már) várják a kegyelmet, és jogukat (hitüket?) bizonyítják. Ezt motyogom, miközben három almát ennék egyszerre, (egyikük sem érett, kerek csak, mint az ünnepi beszédek, s keserű, mint a múlandó igazság). Emlékszel? agyonvertünk egy macskát. Vertük a fához, zsákban, míg ... csibéket (naponta négyet) lopott el... így élek: vagyok a macska, vagyok az ítélet- végrehajtó, o la, a lopott jószág, azon túl semmi, semmi „tudatosság". SIMON BÉLA: Szülőföldem virágai. Vázlat Bárdosi Németh János Holdas ■ T ™ i ej Ezüst fátyolba burkolt téli éj, amit nem fojt el fojtó szenvedély, borulj rám csöndes, néma éjszaka. Ezer fűszertől nem szédül a fa, hideg lepelben leng a nyírfaág, oly tiszta szívvel gondolok ma rád. Tedd a kezembe kékeres kezed, talán te is e varázst érezed, e decemberi holdas, téli éjt. És úgy suttogom ami jön, ne féld, az örök éjben úgy lesz, ahogy ez, e holdas-fátylú szép éj zengedez. Ami kimaradt a jegyzetfüzetből N incs is jegyzetfüzetem. És azért nincs, mert amint megtelik, megőrzésre elteszem és a vénistennek meg nem találom többé soha, de különben sem tudnám elolvasni nem egy év, de még egy nap múlva sem, pedig igazán gyönyörű kézírásom van, olyan mint az orvosoké, amit csak a gyógyszerészek képesek elolvasni, mert ők szintén okos és kiművelt fők, és — természetes szerénységemből adódóan — az okos fejekről jut eszembe, hogy én is a fejemben tárolnom azokat azélmé. nyékét, amelyeket egész évi csavargásaim során összeszedtem. Mert az ember hol ezt lát, hol azt hall, mi több, néha még el is gondolkozik a dolgok fölött, ha csak el nem felejti ... Mert vannak azért felejthetetlen dolgok is, például: hallom, hogy a fodrászipari szolgáltatások árát emelik. (Na jó: „rendezik”) És tetszik tudni, mikor akarják emelni? Nem január 1-től, ahogy ez egyes esetekben szokás... Hanem még az ó-év, vagyis 1976. december 31-én, vagyis Szilveszter napján. Nem rossz üzlet mi? Mert, ugye az évnek melyik napján van legnagyobb forgalom a fodrászatban? Szilveszterkor. És kik mennek a fodrászatba? Akik adnak magukra. És kik azok? Körülbelül két-, két és fél millió magyar nő. Ezt nevezik szolgáltatásnak. — vagy egy kis szójátékkal: kiszolgáltatottságnak . . . E z tulajdonképpen nem is lepett meg, hiszen az átlagpolgár soha nem tudhatja, mi vár rá, teszem fel, reggel, amikor felcsavarja a rádiót, vagy leballag az újságért.. . Mert abból értesül. .. Nem így van. Rosz- szul mondom. Nem a rádiót, hanem amikor a vízcsapot csavarja el és víz helyett rettenetes kvartyogás árad ki a csövön, és ez tart három napig Pécsett, aztán még azokon a településeken, ahol a Duna vizét issza a jónép. Néhány százezer emberről van csupán szó, mondhatnám azt is — bagatell ügy az egész. A Péti Nitrogén Művek a szokásos — úgynevezett „tűrési határon” aluli adag ammóniumnitrátot beleengedett valamilyen patakba, s a patak vitte a szennyet a Dunába. Szokásos adag ... Ezt nem én, hanem az illetékes nitrogénművesek mondták, sőt, csodálkoztak is, még sőtebb, ők is az újságból értesültek az esetről... Jó három napig tartott az „átmeneti” vízhiány, három napig nem lehetett vizet inni, borotválkozni, fürödni, latrinára járni, mert a „Művek”-ben csak a „szokásos" adag vegyszert beletáplálták a Dunába. És milyen a világ! Hát nem éppen azokban a napokban olvasom, illetve hcllom a rádióban, hogy Nyugat-Németor- szág egyik városkájában a nitrogéngyárosok szintén bevegy- szerezték a városka víznyerőterületét és még valami folyót is! És — nem kis kárörömmel (lásd, ez a sötét kapitalizmus!) — még azt is hozzákommentáltuk az ügyhöz, hogy a gyárosok, illetve a város vezetői már pereskednek, mert ez utóbbiak keresik a felelőst. Nos, arról viszont nem hallottam, hogy a Péti Nitrogén Művek által okozott kárért valakit is felelősségre vontak. Lehet, hogy még vizsgálják. Majd kivárjuk. M ellesleg, az utóbbi hónapokban Pécs egyes körzeteiben többször volt „átmeneti” vízhiány. Két alkalommal, két különböző helyen, a földgépek véletlenül felszakították az úttest alatti ivóvíz-csatornát. Egy másik gép — ez talán két hete történt — pedig Pécs és Szentlőrinc között a telefonkábelt szaggatta el és fél napig megszakadt a kétirányú telefonösszeköttetés. Én mindenesetre laikus vagyok a földmunkálatokban, de valahogy úgy képzeltem el az efféle munkafolyamatokat, hogy a gépkezelők akár helyrajzok, akár műszaki információk alapján tudják, hogy hol kell kaparni a földet, vagyis ott, ahol nincs semmiféle közműhálózat. Világos, nem? Akár csak a közhelyek. Hogy- aszongya: „Megítélésünk szerint...” Vagy: „Elvárásaink vannak" Aztán: „Hogyan tovább?" Nincs olyan értekezlet, ankét, tárgyalás, vagy uramisten „szünpozion” ... hogy ezeket a fölkapott divat-szavakat ne fűznék mondókájukba a felszólalók), előadók ezrei, s csupán azért, mert mintegy elnyűtt kalapot, bárkinek a fejére húzhatják. De ez semmi, tessék csak jól megfogódzkodni. Még az ó-év januárjának reggeli rádiókrónikájában a riporternő kérdésére a következő választ adta a KRM egyik főosztályvezetője „doktori" titulussal a neve előtt: „Tekintettel arra, hogy a fénysorompó iránti fogyasztói igény megnőtt, ebben az évben . .." és sorolta, hány vasúti átjárót szerelnek fel fénysorompóval az 1976. esztendőben. Elhiszik nekem, hogy a falat kapartam kínomban? A műsor- szerkesztő becsületére legyen mondva, a következő — tehát a 6 órai krónikában — már kivágták a szalagból e fölöttébb épületes ... No, hagyjuk. N agyon szeretem a tévét — monoszkóptól az éjfél előtti lekonferálá- sig — a napokban is végignéztem a „Csak ülök és mesélek" című műsort, ahol megismerkedtem egy 80 esztendős férfivel, aki az ország legkövetkezetesebb fogyókúrázója, mert azt mondta, tíz napig csak vizet iszik, a következő napon — így mondta! — „jól bezabálok”, azaz 1 kiló nyers paradicsomot, 30 deka kenyeret megkenve Ráma margarinnal, és azt is kiszámította, hogy egész havi kiadása kosztra pontosan 260 forint. (A víz ingyen van.) Vitray Tamás erre megjegyezte — nagyon helyesen — hogy ez a derék férfiú ezek szerint néhány napidíjból kijönne egész hónapban. Hát ez azl Erre akarok rátérni. A napidíj nálunk tabu? Ha jól emlékszem, talán az ötvenes évek közepén állapították meg a napidíjat 31 forintban, 12 órai kinttartózkodás esetén, 37 forintot pedig a vezető beosztásúak kapnak. Hogy a beosztott és a vezető között csak 6 forint az értékkülönbség, hát ezt döntsék el a nagyokosok. (Úgy, hogy el is higgyem, persze...) De, hogy huszonvalahány éve ez a napidíj szinte kimozdíthatatlan a helyéből, holott azóta a jóég tudja már hányszor „alakultak" az árak ... Hát ennél ravaszabb pénzügyi manővert még a népmesebeli furfangos Nyeszterka se agyalhatott volna ki. Bízom abban, hogy az új esztendőben még lesz „egynémely” árrendezés és akkor a napidíjjal járó adminisztrációt akár mellőzhetjük is. Nem lesz értelme. Egyébként meg vagyok elégedve az 1976-os évvel, sokmindent építettünk, sokmindent átadtunk, ha nem is egészen kész állapotban. Mert, ugye a felüjáró nyugati felhajtója még nem kész, a Konzum áruház nyugati vége még nem kész, a Sportcsarnok nyugati oldala — az átadás pillanatában — még nem volt kész (így hát senki nem mondhatja, hogy valami fenemód nyugatimádók vagyunk ...) A karácsonyom is szépen eltelt, a pécsi tévéműsor kezdetén örömmel fedeztem fel Ági nevű kolléganőmet egy Sörház utcai háztetőn mikrofonnal a kezében és bocsássa meg az úristen azt a rossz májamat, de valami képzettársítás-féle fogott el, tűnődtem, mire is emlékeztet ez a látvány, vagy maga a szituáció, aztán rájöttem: „Tennessee Wiliams kitűnő drámájának címére: „Macska a forró bádogtetőn". Rab Ferenc Baranyi Ferenc A romantika elégiája A szűk sikátorok romantikája — mely otthonosan mozgott Óbudán — új házak közt helyét már nem találja s egy ósdi komppal átkel a Dunán. A szűk sikátorok romantikája a Józsefvárosban keres hazát, de nem kacsint szerencse ott se rája, mert ott is egyre tágul a világ. A szűk sikátorok romantikája otthontalan bolyong ma Pest-Budán, az ajtaját előtte kulcsra zárja kertváros-Zugló és parkos Tabán. Angyalföld is felszedte már alóla a dal-koptatta macskaköveket, a járdákat betonburokba vonta, amin nem sétál senki, csak siet. sikátorok romantikája megadóan bólint és mit tesz, im? Beköltözik egy földszintes lakásba a Krúdy-könyvek sárgult lapjain. t*h Félhomály van a szobában, csak a karácsonyfán csillog az ezüstszál, ahogy a fűtőtest melege himbálja. Lerogynak a (leverőre. Mit is akartam csinálni? Fura kis suttyanó zaj. Mi ez? Valami mozog ott a szőnyegen. Fehér turbán, a szemek helyén két pötty, az orr helyén egy gömb, deréktól lefelé csupa aranypocak. Szent isten, ez az előbb még ott lógott a karácsonyfán egy ósokoládépénz meg egy szaloncukor között. Csak megnőtt egy kicsit. — Aranybasa, személyesen — nyekereg a pocakos. — Várom parancsaidat. Hunyorgok. — Ne gatyázzunk, ha egy mód van rá — reccsen rám. — Mondjad, mit kell csinálni! — Körbeforog. — Különben ne is mondd. Rutinmunka. Térül fordul Aranybasa, söprű, rongy, vödör. Zümmög a porszívó. A panelfal előtt csípőre teszi a kezét: — Ez mindig ilyen randán beózik? — Mindig —• mondom. — Évek óta. Sokszor megnézték. Sokszor bekenték. Azt mondták, he búsuljak, nem mindig észak felől ver az eső. Pedig mindig észak felől ver az eső. Aranybasa huzigálja a pemz- lit, ken, vakar, egyenget. Eltűntek a pocsék foltok. Lemászik a falról, mint egy pók. Már a fürdőszobából kiabál. — Miért nem veszel automata mosógépet? — De igényes vagy — düny- nyögök megbántottan. — Hisz úgyse férne be. Aranybasa jön-megy, pakol, szerel. Érdekes, hallom, hogy könnyedén kinyílik az ajtó, már nem is akad el a szőnyeg. Eltűnt a rozsdafolt is az ajtófélfák aljáról. Beveri a szögeket a falba, megmarad a szög is, a fali is. Már a konnektort szereli át a másik oldalra. — Rutinmunka készen — jelenti, s aranyköpenye most is úgy ragyog, mint az elején. — Nem egészen — rebegem félénken. — Ha még a szemetet is... Gyalog kell, mert rossz a lift, és a szemétledobó nem működik. Ha esetleg... — Varázsló nem vagyok — felel mérgesen, és kirepül a szemetesvödörrel az ablakon. Aztán ott himbálódzik a szőnyegen, néz azzal a pontszemével. — Azokat a könyveket is... Meg azokat a papírokat... — Szellemi munkát nem vállalok — mondja Aranybasa dölyfösen. — Mi van még? — Néhány ügyet kéne elintézni — sieték a válasszal. — Számla, telefon, szerelő ... — Ne nézz madárnak — nyekereg Aranybasa. — Idejövök, hogy... — Varázsló vagy, vagy nem vagy varázsló? — Van, amikor igen, van, amikor nem. — Kissé különös — elégedetlenkedem. — Nyújtsd a kisujjad, leharapják a karod — szavalja Aranybasa. Pedig a két kurta karjából nem1 telne ki egy tisztességes ujj. — Akkor legalább mondd meg, hogyan lehetne elintézni, hogy minden .. . úgy általában ... — Duma — mondja megsemmisítőén. — Hisz épp ezt magyarázom. Hogy az a sok szöveg, vagy ahogy te nevezed ... — Pszt! — int Aranybasa. — Fontosabb ügyek vannak. Hallod? Jön. Mi jön? Ki jön? A hó? A szél? Vagy maga Január? Kis csusszanó zajra riadok, üres a szoba. — Aranybasa, ne menj el. Legalább valami tanácsot adj! Senki nincs a szobában, csak én. A karácsonyfán kis fehér- turbános, aranyhasú figura lóg egy csokoládépénz meg egy szaloncukor között. Mit lopom itt a napot, gyerünk, csináljunk valamit.! Lássuk csak .., Addig is leszedem ezt a szaloncukrot. A cukor állítólag jót tesz az agyműködésnek. Fura, nyikorgó zajt hallok közben, olyan, mint valami gúnyos vihogás, onnan jön, arról a kopaszodó, lecsüngő fenyőágról. €*VaÍ ÍmT
