Dunántúli Napló, 1976. december (33. évfolyam, 332-361. szám)

1976-12-12 / 343. szám

^ ^ ^ ^ ^ ^ T Költő és műfordító íi Papp Árpád Kazantzakisz lorbász, a gö­rög c. világhírű regényének ma­gyar fordítója Kaposvárott él. Papp Árpádnak hívják, a Tán­csics Gimnáziumban tanít és az iskola könyvtárát vezeti. Egész alkatában van valami aszkéti- kus komolyság: csöndes tépe- Jődés korunk — a kisebb s na­gyobb világ —■ alapkérdésein és közötte az Ember helyzetén. Mély etikai tartássa'l, közéleti elkötelezettséggel és olykor lá­vaként fortyogó indulatokkal, melyek a maguk természetes­ségével szóban is felszínre törnek. Mindez a fordításra szánt versek kiválasztását: olasz, orosz, spanyol, bolgár s mindenekelőtt görög versfordí­tásait épp úgy meghatározza, mint költészetét. Mindkettőben az idei év, úgy érzem, határkő, több okból is. A Zorbászt most adták ki negyedszer: őt fel­vették az írószövetség és a PEN-Klub tügjai közé s nemré­gen megjelent első öná'lló köte­te is Metszéspontok címmel. Első? Hogy is van ez... Né­hány éve egy nagyobb fordítói megbízatása tiszteletdíjából, azonos címmel, saját költségén kiadta három hosszabb költe­ményét (Metszéspontok, Tenger­fenék, Orákulumok). Az időtájt a Lúdas Matyi Kaposvárott buzgólkodó munkatársa valahol „fälcsipte” s egyebek közt ezt is a város kulturális vezetőinek orra alá dörgölte, akik azután a második, előjegyzéses kiadást már támogatták. .. Dehát ahogyan lenni szokott, Papp Árpádra néztek többen igen görbén miatta, hosszabb ideig. Ám tény, ami tény, eléggé rit­ka késői költői indulása (negy­venéves korában) inkább má­sodik, mint elsőkötetes költőt és műfordítót állít elénk. Versfordításai antológiákban és folyóiratokban, prózai for­dításai önálló kötetekben (pl. Mirivilisz: Élet a sírban 1966; Kambanelisz: Mauthausen; 1969) láttak napvilágot az utóbbi másfél évtizedben. Fő területe az újgörög líra és pró­za. Görögországban turistaként járt, Olaszországban három­szor, ösztöndíjjal. Költészeté­ben erősen hatott rá az újgö­rög ilíra. Ám alapvető megha­tározó élményei elsősorban a gyermekkor Somogyországának paraszti világa, az ugyancsak gyerekfővel megélt második vi­lágháborús élmények; más ol­dalról pedig az Európába ki­tekintő kötődés a mai valóság­hoz. Valaki azt írta róla, hogy kedves görögjeinek nyomdokain elindulva és a „szürrealista montázstechnikát alkalmazva olyan költői technikát teremtett, amely eltér a szokványostól s nem kapcsolódik sem a hagyo­mányos, sem a modern lírai vállalkozásainkhoz, inkább e két irányzat ötvözési kísérlete”. Magam is így érzem. Első versei húsz éve jelentek meg a Somogyi Néplapban. Akkor, s azóta, ma is aggódó félelmeit, kultúrtörténeti ismereteit s köz­napi gondjainkat megfogal­mazva ismeri föl létünk tragi­kus korlátáit és teszi mérlegre lehetőségeinket és tennivalóin­kat a világban: mindenkor a gondolati-művészi szintézis igé­nyével. Egyéniségére, és költői vilá­gára utal — sajátos szűrt fény­ben — egy kiragadott gondo­lat önvallomásából: „ ... Anyai nagyapám hivő lett az első világháború szu­ronyrohamaiban. Élete utolsó heteiben is elkódorgott a sza­bósí kórházból. Vitte a bibliá­ját s térített. Édesapámnak jártányi ereje sem volt már utolsó tavaszán. Mégis mindig menni akart, s amikor leesett a kórházi ágy­ról és összezúzta magát, odakö­tözték. Kérdezgettük, mit akar. »Dógom van« — hajtogatta. »El kell vinnem az ekevasat a kovácshoz.« Édesanyám: csupa nyugtalan tevés, meggondolat­lanság. Beszéde — témában, térben-idöben — összevissza ugrál. »A szürrealizmust, a mon­tázstechnikát« nem a franciák­tól tanultam .. W. E. Papp Árpád: Kazan tzakisz sírjánál „Nem remélek semmit Nem félek senkitől Szobád vagyok'’ A háttérben AZ ISTEN ARCA Keresztben összerótt szálfák, üres árboc, a sír földjébe szúrva Egy kis pók — a téphetetlen vásznat szövi szorgalmasan Es a magános, reménytelen kiáltás — „Vitorlát föl, tovább, fiúk, hátszelével Harasztiak!” A temetőből visszajövet ” még sóhajtoztak, sajnál­ták a szegény mamát, hogy ilyen hirtelen kellett elmennie, s Katinak remegett a hangja, amikor bátyjához fordult és azt mondta: — Még tegnapelőtt este is téged hívott. Mintha gyerekek lettünk volna. Olyan elnyújtott hangon kiabálta a nevedet. Nem is tudom, hogy nem bír­tál eljönni szegényhez! — Nézd, testvér, hát mon­dom, vasárnapra készültem. Nem gondoltam én, hogy nem éri meg a vasárnapot. Magam vagyok a gépházban a fűtőm­mel, nem tudok én csak úgy akármikor elmenni. Mit lehet erre mondani? Hallgattak mindannyian. És Giza is, meg Kati is, meg há­tul a sógor is azt gondolta magában, hogy ez a szegény Jani mindig ilyen ügyefogyott volt, Katinak már ott volt a száján: Azt szeretném én lát­ni, hogyha az én szegény anyám a halálán van, én ne tudjak elmenni hozzája! De le­nyelte, elhallgatta, nem akar­ta most megbántani. Otthon azonban, Katiéknál a konyhában már felengedett bennük kicsit a gyász, a sógor bort tett az asztalra, vágott há­rom npgy szelet sonkát, és oz öreg Jani felnézett rá, s meg­kérdezte: — Hát hogy vagytok mindég, sógor? — Gürcölünk. Egyik napról a másikra. És tik? — Én nem panaszkodhatok. A fizetésem jobb az átlagnál, úgyhogy abból mi ketten Gi- zával megvagyunk. — Csak neked kellene be­osztani, majd körülnéznél, tu­dom istenem! — vetette oda Giza, és még jobban arcába húzta a fekete kendőt. — Mert te nem voltál képes elmenni máshova, ahol megkerested volna a dupláját! Nem, te a fémipari iskolával, vagyis mint technikus, ahogy ma mondják, ott maradtál a fürdőben gé­pésznek mind a mai napig! — Nézd, Giza — mondta az ura, s kicsit még el is mosolyo­don — mikor én majd harminc év előtt azt a helyet kaptam, boldognak kellett lenni. — Nem is arról van szó — ellenkezett a felesége és a hangja már megsötétült a mé­regtől —, hanem arról, mért nem mentél később máshova? Amikor lámpával keresték a szakembereket! J ani kis ideig hallgatott. A zsinóros lámpa fénye rásütött vastag, ősz hajára, tö­mött bajuszára, amely fel és alá sétált az orra alatt, ahogy a piros bélű sonka szeleteit a szájába tette és kényelmesen rágta azután. Elömlött ez a lámpafény kihízott fekete ruhá­ján is, amelyet még az esküvő­jére csináltatott talán. Ilyen el­nézően mosolygott a hiábavaló szemrehányásokon harminc éven át, úgyhogy a húga még meg is szánta ezért a szerény­ségnél is több csendes meg­elégedésért. De valahogy még­is úgy sikerült, hogy szánakozó ÖRÖKSÉG szavaiba egy kis becsmérlés is vegyült: —• Csak arra nem gondoltál, hogy szegény szüléinknek a szájuktól kellett elvonniuk azt a pénzt, amibe az iskoláztatá­sod került Szegeden! — Volt, ahogy volt — jegyez­te meg Giza gúnyosan —, de most aztán már én is szeretnék öregségemre legalább kényel­mesebben élni! Ha más nem, legalább fürdőszobánk legyen és vízvezeték a házunkban, hogy ne kelljen a rossz lá­bammal a kútra járnom télen is a síkos udvaron át. Ennyit máma már mindenki megen­Csak később érezte, mintha kést döftek volna a hátába. És egyszerre úgy elnehezedett a rossz szíve, amely az utóbbi időben meg is állt néha, mint az óra, amelyet elfelejtettek felhúzni. Hát ez van a gyász és a fájdalom mögött! Ezt kell hallania tíz évi távoliét után, anyja temetése után, hogy őt kifizetik! Kifizetik, és aztán menjen isten hírével! Ki fizeti ki? A sógor, akinek csak annyi a köze az ő szülői házukhoz, hogy benősült húsz év előtt, s most magáénak érzi I Szeretett volna felugrani és arcába löttyinteni a borát gedhet magának! De nekünk még erre se jutott! — Jól van, Giza, jól van — engesztelte mosolyogva az asz- szonyt. Még a kezét is rátétté annak ölébe ejtett kezefejére. — Csak összehozom, ami a csövekre kell, meg a rákapcso­lásra! Beszerelem én neked azt a vízvezetéket, meglátod. Sem­mi az énnekem, ha megvan a rávaló. Úgy eltűnődött ezen, maga is megenyhülve, hogy még mo­solygott is, úgy forgatta kezé­ben a vörös borral teli poha­rat, és magához se tért mind­járt, amikor a sógor azt mond­ta : — Majd most kifizetünk benneteket! Fotó: dr. Szász János |>e a megalázottságon kí- vül hirtelen megrohan­ták az emlékek. Hogy itt nőtt fel, ebben a kis házban, hátul volt apa műhelye, s itt a kony­hában, a sparhert mellett ott állt anya és énekelt, amikor fiatal volt... Oly tehetetlenné vált ebben az emlékezésben, hogy még csak azt se mond­hatta : Nem te tartottad el anyámat! Én küldtem az utóbbi években, amennyit bírtam. És ezért nem kívántam soha sem­mit! — Hagyjuk ezt, sógor — szó­lalt meg csendesen —, nem akarok most erről beszélni. Még ki se hűlt szegény anyánk... — Hát pedig előbb-utóbb rendezni kell az örökséget — vágott Kati a szavába, s előre dőlt a székén, Giza meg hang­súlyozott tapintattal hallgatott. — Majd kölcsönt veszünk fel, és megkapod a magadét. Giza nem helyeselt és nem tiltakozott, egy szót se szólt még mindig, s ő egyszerre úgy érezte, mintha idegenek közé került volna, akik valamennyien ellene fordultak. Giza a vízve­zetékkel, sógora a rideg fölé­nyével, pedig tíz évvel fiatalabb volt nála. Kati meg önző ösz- szetartásával, ahogy az ura mellé állt. És arra gondolt, mégis borzasztó lehet, hogy Ka­tinak most ez a legnagyobb gondja. Húsz éven át úgy gaz­dálkodott a házban és a kis ta­nyával, mintha a sajátja lett volna, s most egyszerre el kell számolnia vele. Osztozni vele. Az örökössel! Az óra hangosan ütötte el az időt a hátuk mögött a fa­lon, pontosan azon a hangon, mint gyermekkorában. Most el- vihetné és felakdszthatná oda­haza, hogy ami évtizedeken át nem hiányzott neki, most vissza­varázsolja körülötte az elveszett szülői ház hangulatát. — De azt tudod, ugye — állt fel a sógor az asztal mel­lől, mintha valami nagyon fon­tos dolgot kellene közölnie. — Azt tudod, hogy milyen ren­geteg pénzt öltem bele ebbe a rossz házba! Egy újat vehet­tem volna rajta, amíg rendbe­hoztam a tetőt, új padlót fek­tettem le, az ajtókat és abla­kokat is festeni kellett... Egy vagyon ment rá! Hát remélem, ezt figyelembe veszed! Giza hallgatásában, s ahogy némán körülnézett, benne volt az elutasítás, a konok tagadás, hogy hazudik a sógor, hiszen a tetőt csak foltozni kellett, a padlóban meg itt-ott kicserélni egy deszkát. Igen, ez most alkudni akar vele, mint eqy idegennel, és csak azt nézi, hogy minél ke­vesebbet kelljen fizetnie. De ez sok volt. Úgy érezte, megfullad, ha itt kell marad­nia. — Már fél hat! — kiáltott fel, mikor előhúzta zsebóráját — Hétkor megy a vonatunk, s még ki is kell érni az állo­másra ! — Hát nem maradtok itt reg­gelig? — kérdezte Kati, mint aki őszintén csódálkozik. — Pedig be is fűtöttem már az első szobába. — Tudod, hogy Jani milyen nyugtalan, ha ott kell neki hagyni a gépházat — felelte Giza helyette és felállt. A só­gor is hangosan marasztaló lett, de nem tudta megtagadni önmagát, amikor a vállára ütve azt mondta: — Nem fogunk összeveszni, cbban biztos vagyok! M ikor kiértek az utcára, * * még szeretett volna visszanézni a régi házra, aho­va soha többé nem jöhet. De nem volt ereje hozzá. Belekarolt Gizába, és csak annyit mondott, mintha más baja nem is lett volna most: — Ejnye, már megint esik! :ÍllÍÍÍÍÍÍÍIÍÍi Az első költői vallomás, amit leírtam: a télről szólt. Tíz éves voltam, amikor a sublótunk hátsó oldalára fölírtam: „Ma leesett az első hó, 1912. no­vember 22.” Szombathelyen, a Szent Márton utcai ház abla­kából néztem a hóesést, ahogy a Gyöngyöspart fáit vastagon belepte a hó. A gyermekkori telek szépek és boldogok voltak, csak ak­kor szomorkodtunk, ha édes­apánk vonatát — vasúti moz­donyfűtő volt — betemette a hófúvás. Sokszor katonaság ásta ki őket a hóból. De azért az osztrák határról: Fehringrö! mindig szép téli almát hozott a táskájában. A tél aztán, is­kolai olvasmányaim nyomán is mély élményem lett: Petőfi verseiben. A fairkasok daliá­ban vagy a debreceni tél fá- zós-fagyos verseiben. Később Juhász Gyula verséből csen­gett vissza más módon a tél álomszépsége és szomorúsá­ga, melyet szakolcai tanárko­dása idején írt ilyen finom-pu- ságú sorokban: „Ma hull a hó és álom hull a hóban ..." Igen: a gyermekkor és az if­júság idején álom hull a hó­ban. 1924-ben — huszonkét éves fejjel — tüdőcsúcshurut- tal a Gyula közelében levő Jó­zsef szanatóriumba kerültem. A Körös-part mellett terült el a szanatórium harminc holdas parkja. De mi séta idején sok­szor az erdőségnek is neki­vágtunk. Épp karácsony előtti estén (talán a szülői otthontól való távoliét szomorúságára) oéhányan messzebb kalandoz­tunk a szokott sétoútnál. Cso­dálatos volt a behavazott er­dő csöndjével, végtelen fehér­ségével. S egyszeresek hirte­len a völgy vágásaiban vad­disznócsorda csörtetett felénk. Okkal vagy oktalanul, de fog­vacogva futottunk vissza a szanatóriumba. Még egy ilyen téli emléket idézek föl fiatal éveimből. Egy szombathelyi irodalmi est után Ősz Iván költő-barátom­mal a hajnali órákban elmen­tünk autóval a 10 km-re fekvő Bárdosra, ahol a nagybátyám­nak pár hold földje mellett kocsmája is volt. A cégtáblán ez állt: Vendéglő a Tulipán­hoz. A hajnali látogatás bab­levessel, kolbásszal kezdődött, de azután a decemberi hóvi­har egész nap ott ragasztott bennünket a dombok közt a behavazott faluban. Egyébként megvallom: köl­tészetemben a nyár a nagy inspiráló. Ahogy Ady a „nyár fiának" vallotta magát: én is a nyári érés idejét szívtam legmélyebben magamba. En­nek talán az is a magyaráza­ta, hogy a hajszás hivatal mellett legtöbb versemet nyá­ri szabadságom idején írtam: a nyár varázslatában. Több versemben mégis van téli élmény. Ilyen, hogy csak néhányat említsek: a Hómező, Havihegyi ház, Fahordás vagy a Repül a szán. Ez utób­bi versem Krúdyt idézi, ahogy Szindbád utazik magányos út­jain valahol Podolin tájékán. Régi szerelmek, régi telek ké­pe villan föl emlékeiben, ahogy a hóban repül a szán: A hóban csengés szán repül, szikrázik patkó és a hó, álomra hajtva fejüket bus jegenyék az ut felül halkan bólongnak: hó, hahó. Aztán a sürü hóesés zenél az éjben még tovább s a fényes alak is zenél akár a szél, a vad mesés szikrázó hóbuckákon ó(. í I

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents