Dunántúli Napló, 1976. december (33. évfolyam, 332-361. szám)

1976-12-12 / 343. szám

Hökkenet és önvád.

Ezek Németh László útjának vezérszavai. Az olvasó egyszerre érez ámulatot és lelkifurdalást.

Ezzel küzdött ő maga is. Nem győzte a világot csodálni. És nem szűnt meg fölháborodni azon, amit látott.

Visszatekintve a pályára, az ember csak forgatja fejét, mennyi rendkívüli adottsággal és adománnyal halmozták el égi és földi sorsintézők — a szellemi és anyagi talentumok milyen rogyasztó tömegével — azt a fiatalembert, aki a Németh László névvel a magyar szellemi életben ötven éve megjelent s azt a hétköznapi nevet qzonnyomban egyedüli- vé tette.

Ennyi képesség tetejébe ennyi szerencse.

Amit örököl, anyagiakban: az átlagnál nagyobb jómód. A feltűnő szép mama hozománya egy bérház a pesti Andrássy út mellékutcájában. Eszményképnek való apa — félig tudós, félig atléta —, aki még romantikus hős-fényt is kap: hadifogoly éppen a fia serdülő kora idején. Az apai nagyszülők: zsírosnál is tehetősebb és tekintélyesebb parasztok, szorgalommal és képességgel megszerzett száz hold birtokában, volt nemesi kúriát lakva.

A fiú első lépésétől fogva két épületesen ellentétes világban forog otthonosan s megbecézetten. Itt zongorázni tanulhat, teniszezni, vívni az érzékeny mama kívánságára; amott lovat hajtani, kaszálni, versenyt a paraszti sorban (büszkén) maradt sok unoka- testvérrel és rokonfiúval. Ö maga egyetlen gyermek.

És csoda-gyerek, elméjére nézve. Váltogatja az iskolapadokat, de ahova beül, az óvodától az érettségiig: eminens. Olyan fokú szellemi képességgel, hogy önképzőköri meglátásait még férfi ésszel is — az ő kritikusi elméjével — művei sorába illeszti. És kezdettől fogva lényegkereső komolyság, ok-kereső elmélyedés.

A munkában fa_^j*g£ik való szívósság és teSerpTras.

Alkatra ^edig: jó termet, amely kilométereket úszik a Dunán, de sok ölnyi földet is fölás óraszám. Arcáról pedig, férfiről szólva, szinte beszélni sem illik, oly szép, oly megnyerő; koránál mindig egy (ha nem két) évtizeddel fiatalosabb.

Reggeltől-estig tud ülni könyv fölött. Nyelvtanok fölött is: két hónap alatt megtanul egy-egy idegen nyelvet (harmincéves koráig tizenkét nyelven olvas). De így szívja magába a filozófia, a természet- tudomány legrégibb és legújabb eredményeit. Orvosi egyetemet végez; de beiratkozik a görög szakra is. Legszívesebben pedagógusnak képezi magát. Kenyérkeresete így lesz: iskolaorvos.

Még megnyerőbb személyes viselkedése: jól nevelt úrifiú, de az udvariasság minden formája már ösztönéből működő; ám ugyancsak ösztönösen oly szerény, ahogy a vendégek asztalához odavont parasztfiúcska sem. Pirulni tud, a szeretet jeleivel pislogni, elhúzódni.

Aztán a (fiatalkori) házasság : a szép, friss eszű, a közönségesnél is jobb módú, hozzávaló és életrevaló (terIJJyés Gyula

Összegezés Néi

neth Lászlóról

(részletek)

mészetét kiegészítő), vitázó, de önfeláldozó feleség, sikerült szép gyerekek (majd unokák).

Sikerei vannak mindenütt. Nem volt olyan hely, ahova belépve nem volt azonnal sikere. Azaz nem lehetett volna.

S aztán mondhatni ezek arányában kezd afféle — istenítéletnek nevezett — hitpróbák lángjaiba lépni ő, olyanba, aminőbe hajdan hitvallók és

már eredményes sora, hogy börtönbe vessék, rendőrségi elővezetés, néha-néha nyomor és fagyoskodás, meg nem értés köznevetséggel tetézve és végül kudarc a legfontosabban: hogy népét talpra állítsa, az előre látott katasztrófától megmentse.

Nincs belső köze a szellemi élethez, azaz egy nép tudatához annak, akit ilyen sors lát•V, ' 't

Altorjai István krétarajza.

■ kÉy>

\ í/ivl-'

Fotó: Cseke Zoltán

elevenítették meg a dobhártyámon.

A harmnic felé jártunk, amikor Németh Lászlót először láttam, ugyancsak merő véletlen folytán, Basch Lóránt Balaton utcai lakásán, rögtön élénk vita-félébe bocsátkozva a mindkettőnk által minden ága-bo- gában jól ismert tárgyról, — Füst Milán költészetéről, ha jól működik emlékezőképességem hangfölvevője. Együtt jöttünk le a lépcsőhózban, de itt már szótlanul, valami homályos illendőség hatása alatt. A Mar- git-hídi villamos megállóig is legfeljebb közlekedésről ejtve hangot; vagyis még a személyesen összeismerkedő írók szokásos kérdéseit sem vetve föl: maga miből él, hol lakik? Holott írásból jól ismertük egymást. De ő akkor is, később is féltékenyen függetlenítette azt, ami a közre — az irodalomra — tartozik, attól, ami személyi. Néhány híján húsz év telt el, mikor ilyen mondat esett köztünk: „Ángyod neked Babay Eszter?” (A Tükrösről Cecére futó Nellike, abban a Babay- házban tért magához, ahol viszont anyám öccse volt vő.)

tán nem lep meg előbb vagy utóbb (későn vagy korán) valamiféle bűntudat: és én? Hogy néztem ezt én? Mire véltem ezt a pályát? Olybá tekintettem-e, hogy a rajta lépdelőt részvéttel követtem-e (legalább szemmel), vagy netán még próba-lángjait is szítottam?

Ebben okkal-ok nélkül, tehát joggal-jogtalanul másfélék lehetnek a fej mozdulatok.

De abban, hogy ez a mutatvány értünk történt — végettünk és miattunk — abban nem oszolhat meg a vélemény. (...)

•

„Szerettem az igazságot.'' Ez a jelige vitte Németh Lászlót a tűzpróbák poklába. Nem tudott élni, ha nem mondta szüntelenül azt, amit ő igazságosnak vélt.

A valóság és hitelesség viszonyáról tudnék én egyszer Németh László műveiről szólva kimerítő tanúvallomást tenni. Mégpedig mint úgy-ahogy közvetlen szem- és fültanú.

Magyarországnak az a tája, ahol kora gyermekségétől fogva Németh László a vidéki, népi élményeit kapta, ahova férfi korában is vissza-vlsszatért, amely több művének is színtere, az én gyermekkoromnak is legszűkebb karikájában fekszik. Mezőszilas és Ozora — az ő családjának és az én családomnak egyaránt népi és népes fészke közt csak néhány — kilenc — kilométer a távolság; határuk összeér. Épp oly közeli Cece is (ahova majd az Iszony hősnője menekül).

A véletlen folytán tehát any- nyira közös nyelvjárás, szokásrend, éghajlat, szemlélet formált bennünket, hogy nem egy mondata olvastán el-eltűnőd- tem: vajon mások is értik-e ezt, azon árnyalatoson? Kivételes helyzetben tudtam magamat, olyasfélében, mint hangverseny- terem közönségében, aki maga is zeneszerző. Hogy „ilötyikél", meg „milyen beszédet teszel

tűk mindenható, de mi tudjuk, hogy nem lágyszívű eszményeknek, melyek elszánt szolgálá- sában ők életüket adták.

A JELENKOR

decemberi száma

A Pécsett szerkesztett folyóirat új számának élén Illyés Gyula összegezés c. írásában Németh Lászlóra emlékezik, írói indulásának 50. évfordulója alkáliméból.

A szám lírai rovatában többek között Bihari Sándor, Ladányi Mihály, Papp Árpád, Pás- kándi Géza, Tandori Dezső és Takács Imre költeményeit olvashatjuk. A szépprózai írások sorában Kende Sándor új elbeszélésével jelentkezik.

A Képzőművészek műhelyében — sorozatban Altorjai István festőművésszel beszélget Tüskés Tibor. Bodri Ferenc új képzőművészeti kiadványokat ismertet.

Folytatódik a folyóirat nyári számában indított Mohács-vita. Ezúttal Szakály Ferenc „XVI— XVII. századi történelmünk néhány kritikus kérdéséről — Mohács 450. évfordulóján", valamint Beke Kata „Párhuzamos félreértelmezések" c. vitacikkét közli a folyóirat.

Az irodalmi tanulmányok, jegyzetek közül figyelmet érdemei Weöres Sándor „Utószó a »Három veréb hat szemmel« antológiához" c. írása, valamint

IELEHK0R

iitDitiii és Místszm mréim-im

Tatay Sándor emlékezése* a 75 éve született Dallos Sándor íróra.

A kritikai rovat vezető írásai Ladányi Mihály, Tandori Dezső és Veress Miklós versesköteteit, valamint Weöres Sándor új műfordító skötetét ismertetik.

Parti Nagy Lajos

Húsvéti röptető vers

A pónyvára fogott mozdonyok készek a gőzmester lába elé kushadni, úgy ragadnak a sínhez. \

Te rázd le a lábadról bitumenpántlikák cifrázatlan gúzsát, utak gubancát!

Körmenetek földre nyomott kilométer-rugója talpadra rozsdállt, húzd ki spirállá! üveghegyből szakított tésztát az anyád útravalónak, apád hamuvá fojtotta érted

\

parazsát, hát tákolj szárnyat!

A tornyok nem fognak kalapálni, lopd le szájukról a rézszöget, a harangszót, tűzd vele hátadra az ég keretét, szőj legragyogóbb vásznat a boldog esőből, kifeszitsd rá,

s legfényesebb suhogásnak szárnyadra szegve mozdonyrikkantást, gőzmester-bőgést, pányva bicsaklását, röppenj

gyémánttá égető tavaszba, röntgengép-végtelenbe!

Ladányi Mihály

Don Quijote búcsúja

Én, romantikus gladiátor, jó realista leszek mától.

Illendően és gráciával összeparolázom a mával.

Csak orromig nézek, miáltal nem látok már a ködön által.

Nélkülözött kegyekre vágyom, ezért múlok ki puha ágyon.

Körüláll majd sógorom, ángyom, s fantáziátlan árvaságom.

f

é

*

i

*

*

4

)

)

4

}

}

4

)

)

\

I»

\

4

j

5

)

)

<•

4

<>

4

5

4>

4»

<'

4»

V

V

4'

4

4'

4

4

\

Diskay László rajzai

eretnekek, szentek és vajáko- sok indultak, nem csupán kényszerítve, hanem maguk akaratából is; oly szentül híve, hogy igazuk és védő-istenük van. De ez a mi hősünk ezt még csak nem is vakon vagy eszelősen mívelte.

Nagyon jól tudta, mi az a láng, — elemezte azt ő maga még tudományosan is — az összetételét és testi-lelki hatását. Ment — ezúttal nem szerényen, azaz ha szerényen is, de emelt fővel egymás után annyi hit-, ész- és jellempróbáló tűzbe, amíg csak nem találta magát valamiféle pokol lobogó kellős közepében, kijárat nélkül. Ott is . az volt, ami volt.

Szinte sercegett, miközben szemünk előtt — hogy ünne- piesen fejezzem be — elemésztődött (holttetemét is — végrendelkezése szerint — elégetésre szánva), oly módon, mintha ez a mi hasonlatunk át-átment volna s nyomot hagyott volna az ő fejében is. Mert hisz annak a szépszóla- mos pokolnak bugyrait így hívták: kenyérgond, muszáj- munka, denunciálások már-