Dunántúli Napló, 1976. december (33. évfolyam, 332-361. szám)
1976-12-05 / 336. szám
Dunántúli napló 1976. december 5., vasárnap A hangversenyt lent rendeztem meg egy kisvárosi mosókonyhában, ahol egy káposztáshordó is állt jókora terméskővel a tetején, fehér vászondarabbal letakarva, odébb egy beépített rézüst, aztán a cementezett padlózat is örökké nyirkos volt, oda fektettem a fateknőt, ráálltam a karmesteri dobogóra rövidnadrágban, letaposott gyerekszandálban — megnyúlt zoknim kifele fodrozódott, mint a hervadt tulipánszirom . .., aztán csendre intve a zenekart, vezényeltem. Az volt a címe, hogy „La Mer", de még nem tudtam, hogy ez tengert jelent, és hogy Debussy szimfonikus költeménye, csupán egy kopott, öreg rádióból ismertem meg ezt a szétáradó gyönyörű muzsikát, mely megidézte elém a napsütéses vagy viharos tengert, fehér hajókat, távoli szigetek aranyhomokos, méregzöld-pálmás, kék égboltos partvidékét, a látóhatár végtelenségét... És a mosó- konyha csendjében — bízisten mondom — én hallottam a zenét, a hullámverést, éreztem hogy a teknő kifut velem a tengerre és egyre tágul a világ . . . Rég volt... Azóta a teknő- ről hajóra szálltam, de évtizedek óta mégis kísért ez a látomás — s amelyet hivatásom és hitem szigorúan meghatároz — az a bizonyos cél mintegy partvidék, mely hol élesen, hol elmosódva közeledik, vagy éppen távolodik. E fura képzelgések világából most le kell szállnom a földre, legszűkebb környezetembe, barátaim, munkatársaim közé, mert elhihetik — s ennél szerényebbek igazán nem lehetünk — nagyritkán mégis csak érdemes emlékezni — önmagunkról, s nézzék el ezt nekünk, hiszen — bár minden esztendő december 6-án a magyar sajtó napját ünnepeljük, legutoljára éppen 15 esztendeje mutatkoztunk be lapunkban fotó-karikatúra-montázs révén, persze már aki éppen ráfért arra az egyetlen oldalra. Az újságpapír bizony eléggé megsárgult, az arcok elmosódtak, a tizenöt esztendővel ezelőtti arcok, amelyek ugyanakkor még a fiatalság jegyeit is viselték. — S ezek az arcok úgy futnak át előttem, mint a diakép, ahol nincs hang, nincs mozgás, csak a lemerevedett kontúrok s csupán halk kattanás hallatszik, amint a vetítőben a képek váltják egymást. Ha nem tizenöt, hanem huszonegy esztendő- rg tágítom az időt — akkor öt — ma már nehezen visszaidézett arc mellé — egy-egy keresztet kell rajzolnom, mert itthagytak bennünket örökre, némelyik egészen fiatalon és tragikus gyorsasággal . . . Másfél évtized alatt hatvanezerről nyolcvanhétezerre nőtt fel lapunk példányszáma s mellette . . . „friss hajtásként" a Hétfői Dunántúli Naplónk alig néhány év alatt negyvenötezerre, s mindamellett felnőttek a fiatalok, akár két generációra való együttesként is. Pedig ahogy felbukkannak az arcok, akár most is, így írás közben, akár klub-beli társalgások közepette — csak tűnődünk, hova lettek a többiek? Hárman József Attila-díjas írókká váltak, aztán másoknak a nevét olvashatjuk a Népszabadság, Népszava, Dél-Magyarország, Kisalföld, Tolna megyei Népújság, Zalai Hírlap, Divatlap, Pajtás, Néphadsereg című lapok hasábjain, és .. . láttuk őket legutóbb a Magyar Televízió Pécsi Körzeti Stúdió bemutatkozó s egyben első adásán a képernyőn. Szétszéledtünk? Nem mondanám, hiszen természetes folyamat egy bizonyos mértékű kicserélődés, az eltávozottak után új barátok-munkatársak foglalják el az öreg és kevésbé öreg íróasztalokat, írógépeket, és az a bizonyos „fehér hajó" szüntelenül siklik tovább a tengeren .. . A televízió — természeténél fogva — megismerteti a riportert nézők millióival, egyszerűen családtaggá válnak, az újságírót pedig nevéről-stílusáról: ismeretlen ismerős. És ez így van rendjén. Alkalmasint egy olvasó mondta nekem: „Ügy vagyok az újságíróval, hogy stílusa, hangvétele után próbálom magam elé idézni élő emberként, gesztusaival, mosolyával, szomorúságával egyetemben, akár csak egy csendes szobában fotelben ülve, hallgatva egy rádiójátékot, amelynek díszleteit és szereplőit magamnak építem fel, illetve rajzolom meg ..Ehhez már hozzáteszem: egyetlen tény, amelyben azonosak vagyunk s ez az elkötelezettségünk, hitvallásunk. Egyébként minden másban különbözünk, mint ahogy nincs azonos erezetű levél a fán sem. Szűkebb sajtókörökben mondotta el az ország vezető személyisége néhány esztendővel ezelőtt, miszerint „... egy szerkesztőség valóságos bolondokháza . .Én ezen nem csodálkoztam és nem is méltatlankod1. Mitzki Ervin főszerkesztő. 2. Báling József főszerkesztő-helyettes, 3. Hallama Erzsébet főszerkesztő-helyettes, 4. Ragoncsa János szerkesztő, 5. Kurucz Pál szerkesztő, 6. Wesztl Márta szerkesztő, 7. Kászon József szerkesztő, 8. Lombosi Jenő gazdaságpolitikai rovatvezető, 9. Hársfai István belpolitikai rovatvezető, 10. Lázár Lajos sportrovatvezető, 11. Pálinkás György levelezési rovatvezető, 12. Garay Ferenc pártpolitikai és ideológiai rovatvezető, 13. Wallinger Endre kulturális rovatvezető, 14. Szokolai István fotórovat-vezető, 15. Rab Ferenc főmunkatárs, 16. Miklós- vári Zoltán főmunkatárs, 17. Erb János fotóriporter, 18. Hegyi István újságíró, 19. Salamon Gyula újságíró, 20. Kampis Péter főmunkatárs, 21. Kozma Ferenc rovatvezető-helyettes, 22. Bebesi Károly rovatvezető-helyettes, 23. Csuti János információcsoport-vezető. 24. Murányi László újságíró, 25. Kurucz Gyula újságíró, 26. Rónaszéki Ferencné újságíró, 27. Török Éva pályakezdő, dr. Varga Ágnes pályakezdő, 29. dr. Földessy Dénes újságíró, 30. Nagy István újságíró, 31. dr. Szántó Péter pályakezdő, 32. Barlahidai Andrea gyakornok, 33. Horváth Teréz gyakornok, 34. dr. Dunai Imre gyakornok, 35. dr. Horváth László gyakornok, 36. Gáldonyi Magdolna gyakornok, 37. Roszprim Nándor gyakornok, 38. Hetényi Jánosné szakelőadó. tam, hiszen milyenek lennének lapjaink, ha ott kolostor-hangulat uralkodna? Igaz. Nem is kolostor, örökké felfűtött közegben élünk, akár a gépírólány, akár az újságíró, titkárnő, gazdasági munkatárs és vezető, akár a szerkesztőbizottság — főszerkesztővel az élen — szüntelen feszültségben él, akár dühöng, akár kínjában nevet, mert úgy tűnik, hogy minden „stimmel” és még sem „stimmel”, aztán megint minden a rendes kerékvágásba került, hogy aztán újra kiderüljön, hogy valami ismét közbejön . . . Gyakran kérdezik ismerősök is: „Tulajdonképpen, hogyan megy ez az újságírás?” A lap technikai előállítását — legyünk optimisták — még valahogy el lehetne magyarázni. De hogy az újságíró hogyan készíti elő riportját, kivel, hogyan társalog, mit lát meg — ami mellett esetleg más ember elmegy —, hogyan írja meg élményeit, milyen hőfokon vitatkozik az olvasószerkesztőkkel, és egyáltalán mi lesz az egész iz- zadmányból —, arra nincs recept. Egyhónapos pályakezdő koromban, férfi létemre kínomban elsírtam magam a szerkesztőségi fotelban, mert képtelen voltam „megkomponálni" egy harmincsoros tudósítást, és ennek hova-tovább huszonnyolc esztendeje, de senki — főként a fiatalok — ne higyjék, hogy ma kevésbé szenvedek. Szenvedünk, bárki, aki ezt a hivatást választotta, vagy éppen belecsöppent. És akkor még bele kell nyugodnunk, hogy amit írtunk, az ideig-óráig ugyan fontos és célravezető, de hosszabb távon már nem időtálló, hiszen ha nagy ritkán az ember visz- szaforgatja a lap bekötött példányait és csak egy vagy két esztendővel ezelőtti anyagait is átfutja, rájön, hogy — porosak. Nem ér többet, mint egy kihordási idején túljutott telefonkönyv. Néha olyan érzésünk támad, hogy mindig ugyanazt írjuk, pedig ... ez azért még sem igaz. Mert — a mi szakmánkon belül — nincs szebb dolog a világon, mint hogy mindig felfedezünk valami újat, valami szépet és éppen azért, mert az emberek, akikkel munkánk közben találkozunk, újak, tisztelet- reméltóak és szépek, akárcsak környezetük, ahol élnek és dolgoznak, gépek, rajzasztalok, katedrák, színpadok, termőföldek, földművelő gépek közegében, bérházakban, családi házakban, öreg falusi otthonokban, új falusi többszobás hajlékokban, városok szívében, völgyek, erdők ölében. Őket, a megye négyszázötvenezer lakóját szolgáljuk. írnom kellene magunkról. Ugyan mit? Közel negyven munkatársamról? Vagy akik elmentek, s azok száma sem sokkal kevesebb? A legfiatalabb pályakezdőről, aki most éppen velem szemben szipog és írja a „világ-megváltó-tíz- soros-anyagát?” Persze, lehetne, például másik szobatársamról, aki örökké hazai és külföldi minisztereket kísérget két tenyérnyi magnójával, vagy őszhajú — velem egyivású — barátomról itt a másik szobában, nyurga rovattársáról, aki amilyen jó újságíró, annyira rosszul rúgja a labdát szerkesztőségi csapatunkban, nyugdíj előtt álló kollégámról, aki szórakozottságból a trafikból kifele jövet lekapcsolja a villanyt, közgazdász barátomról, aki — ne adj isten, hogy sor kerüljön rá de saját nekrológján is bőszülten vitatkozna, aztán a „fényképészről”, aki fotózás közben egy öreg falusi templom falépcsőjéről esett le jónéhány métert pedig — és ez ebben a szenzáció —, hogy aznap éppen egy korty sört sem: hörpintett, az unos-unta- lanul elégedetlen olvasószerkesztőkről, akik szerint míg élünk, meg nem tanulnak fogalmazni, a főszerkesztőhelyettesről, aki buszon, vonaton, vagy otthon éjjel az ágyban is kéziratokat olvas és manapság már eunoktinnal alszik el, a másik főszerkesztő-helyettesnő- ről, aki egyfolytában mered rám tíz percen át és már-már örvendezek, hogy riportom fölötti örömében nem tud szóhoz jutni, pedig azon tűnődik, hogy kirugjon-e a szobájából, vagy ő szalad világgá, írhatnék a főszerkesztőről, csak nem vagyok bolond, az viszont igaz, hogy egyszer ekkora — bízisten mondom, hogy ekkora nagy harcsát fogott és amikor a vidra lerágta a drótról, akkor azt mondta, „ennek is te vagy az oka .,.", írhatnék egy kedves asszonyról, aki állítólag nyugdíjba akar költözni a levelezési rovatból és ez a tény nagyon szíven üt bennünket, mert nem lesz aki kisegítsen bennünket néhány százassal a hónap második felében, a titkárnőnkről, aki ugyan — szerencsére — még nagyon-na- gyon messze van a nyugdíj- obsittól, de már most annyi bölcsesség és ravaszság szorult belé, mint amennyivel egy népes veterán-együttes nem rendelkezik, néhány szót mondhatnék KISZ-titkárból ipari újságíróvá vedlett munkatársamról, aki „nagyritkán" kivörösödött szemmel jön be reggelente, mert szerinte víz alatt úszott előtte nap .. . aztán a Pécsi Televízióhoz — tőlünk elszármazott — barátomról, akitől - mint vezető személyiségtől — annyi protekciót kértem, hogy soron kívül csináltassa meg a tévémet, de a fülét sem mozgatja ... De hát nem megy a dolog. Nem tudom úgy bemutatni őket, ahogy kéne, meg aztán különben is... minek? És kit érdekel? Hiszen azt csináljuk évek óta, hogy minden írásunkban bemutatkozunk, egy kicsit önmagunkat is adjuk, több-kevesebb sikerrel. Hogy is volt azzal a teknő- vel? Persze, hallom most is Debussy muzsikáját, fönt vagyok a nagy fehér hajón a hullámzó tengeren, látom messziről a partvonalat, aranysárga homokját, zöld erdejét, kék égboltját. .. S hogy elérem-e, vagy sem? Ki tudja? A nagy fehér hajóról — ezt biztosan tudom — jó tíz esztendő múlva csak le kell lépnem, munkakönyvemmel a kezemben, de... majd átszállók egy kevésbé gyors, kevésbé szép, talán egy egészen korhadt, ronda ladikra, amellyel tovább, evickélek, az elérhetetlen partig. Nem is akarom elérni, hiszen ahogy mondani szokás, a világ egyetlen öreg tengerésze sem' akar utolsót sóhajtani a szárazföldön ... Rab Ferenc
