Dunántúli Napló, 1976. december (33. évfolyam, 332-361. szám)

1976-12-25 / 356. szám

1976. december 25., szombat Dunántúli napló 11 Ha most a nemlétező időgép visszarepítene az agyonfaragott, tintafoltos kisiskolás-padba (úr­isten . . .) és leckét kéne Írnom „Az erdő”-ről, akkori gyér is­mereteimet legföljebb így vet­ném papírra: ,,Az erdőben sok a fa . . . Ott élnek a vadak . . . meg a vadász. Az emberek vágják a fát... öregasszony rozsét visz a hátán ... és női a gomba . . ." És éppen így a karácsonyt megelőző napokban, — téli szünet lévén — lent él­tünk Zalában a rokonoknál, igazi nagy hó volt, valóságos utcát kellett nyesnünk lapáttal az ólakig, a pajtáig meg a ro­zoga klozetig, és olyan csend volt, hogy a faluvégi köhintés is messzire hallatszott, s akkor méq elég hosszú ideje tartott a fehér tél, s emiatt a lovakat kihajtották az udvarra és kör­be szaladgáltak, nehogy eret kelljen vágni rajtuk, szóval egy ilyen havas, szürke délutánon Pista bátyám, hórihorgas, erős paraszt, vette a fűrészelt csö­vű puskáját és még aznap este gerincen lőtt egy szarvast, az uradalmi erdőben, ki is zsige- relte, s amikor éjszakára haza­értek, a vad még qőzölgött ki­csit a csikorgó hidegben. Orv­vadász volt az istenadta, a kör­nyék hírhedt rabsica. volt is már a korábbi években ügye, bár nem tudtak rábizonyítani semmit, csupán gyanakodtak, . de azért — mert ez volt a rend­je a dolognak — a jeg/zőség egyik üres szobájában jól el­verték a képét. Úgy néztem rá, mint az istenre, pedig mai fej­jel tudom, hoqy az orvvadászat alávaló galódság, hogy mást ne is mondjak . . . Az orvvadászat akkor sem volt bocsánatos bűn, még ha százszor is a grófi birtokon lö­völdöztek. Az öreg becsületére legyen mondva, csak nagyobb ünnepek előtt surrant be a fák közé és a vadat mindig felosz­totta éiiel a pajtában azok kö­zött, akik rászorultak, csakúgy mint ő. Ugye tetszettek már hallani ezt a szólás-mondást — meg­erősítve ezzel valakinek a bug- risságát — hogyaszongya: ,, . . . na ezt is az erdőből sza- lajtották!” Nagyon fals szöveg ez, mert elhihetik, hogy az er­dő, az erdővel borított méltó­ságteljes hegyek, völgyek lélek- tisztítóan gyönyörűek, akár a Keleti-, vagy Északi-Mecseket járja az ember, vagy a város fölötti szelídebb Parkerdőt, a vadabb és csendesebb Jakab- hegyet, a sellyei síkság nyolc­ezer hektáros erdős területét, ahol a faállománynak több mint a fele drága és masszív tölgy, a többi gyertyán és ma­gas kőris. És a Sasrét? Óriásira nőtt, sudár fák között vezet az út — enyhe dombhailatokon át — a síkságra, s előbukkan a gerendavázas vadászház, amelyet valamelyik nyáron kö­rülültettek lángpiros virágok­kal; a réten kilométereken át vezet a kisvasút, dühös kis Die­sel-mozdony vontatja a vona­tot, s utazik a nép vásárra, szigetvári boltokba, iskolákba és munkába: az erdőből... Hogy hogyan élnek az erdei emberek? Amilyen a környeze­tük: nyugodtabban. Egyik esz­tendő telén Bogdására jött elénk Horváth Pista bácsi, a körcsönyepusztai rezervátum fo- gatosa, — lovasszánnal. Vas­tagon takarta a hó a szántást, csak úgy toronyiránt vágtunk neki az egyre közeledő erdő­szegélynek, ahol aztán feltűn­tek már a majorsági épületek, kis családi házak meg a va­dászház. Hol jobbra, hol bal­ra mutatott az ostorral: „Látja, ott egy fiatal bika .. ." Nem lát­tam semmit, mert a laikusnak az erdő mindig csaknem moz­dulatlannak tűnik, pedig télen amikor nincs takarás — vagyis lombozat — akkor a fehérség­ben könnyebb észrevenni a bóklászó, havat turkáló nagy­vadat, mint nyáron, amikor már a zöldbe öltözött aijanövényzet is rejti a szarvast, őzet. .. Szóval azon a napon vagy négy-öt órát szánkóztunk a re­zervátum nyiladékain és útjain, de Horváth Pista bácsi nem sok szót pazarolt ránk. Haza­térőben érdeklődtem élete-sor- sa felől, azt mondta, rövide­sen nyugdíjba megy, de előbb vesz a fiának egy Polski Fiatot. Most a napokban hallom Pru- csi Nándor fővadásztól, hogy Pista bátyánk nyugdíjba ment, Teklafalun háza van, a fiának pedig megvette az ezerötszá­zas Polskit. Körcsönye-pusztán ma sem él tizennégy-tizenöt családnál több, elegen vannak ahhoz, hogy a vadakat ellássák. Van munka egész évben: termő idő­ben a takarmányt kell előte­remteni - kukoricát, szénát, ré­pát vadgesztenyét —, télen meg kihordani — ha nagy hó van, akkor naponta - a kö­rülbelül 15 ezer hektáros re­zervátum százhatvanöt etető­jéhez. Igaz, hosszantartó, nagy telek nem voltak mostanában, de ha lettek volna is, a re­zervátum vadjai minden külö­nösebb megpróbáltatás nélkül kihúzzák tavaszig, amikor már a természet nyújtja nekik a friss, zsenge táplálékot. A va­dászház mögött dróthálóval ke­rített területen van a fácánte­nyészet. Mit mondjak? Ezt a gyönyörű, színes tollú, különbö­ző fajtájú fácánsereget látni kell. Évente három-négyezer fá­cánt indít útnak a telep, de jövőre tízezer csibével folytat­ják majd a tenyésztést. A csi­béket hat hét múlva kieresz­tik a szoktatóterületre, estén­ként még visszajönnek, de az­tán ahogy felcseperednek, sza­bad az út, behúzódnak az er­dőbe. Prucsi Nándor évek óta itt él a pusztán családjával, ok­talanság lenne azt kérdezni tőle, nem kívánkozik-e város­ba, hiszen ki látott már belvá­rosi hivatásos vadászt? Ez az élete. Az elszigeteltséget leg­följebb addia érezték, míg meg nem épült a kövesút. Ne­ki is van kocsija — a távol­ság leszűkült. Legutóbb, hogy kint jártam, szemmelláthatóan örömmel mondta, hogy az idei szezon jó volt, 10 arany-, 5 ezüst- és 3 bronzérmes bikát lövetett ki a külföldiekkel. Csak úgy eszembe jutott, megkérde­zem tőle, neki, mint vadász­embernek, a vadak közül me­lyik a legkedvesebb? „A sza­lonka, meg a róka . .Nem ezt vártam, legalábbis a rókát illetően. Nos, a róka okos, ra­vasz és leleményes. Az erdő „szanitécénék" is nevezik, mert az elhullott állatoktól megtisz­títja az erdőt. Mellesleg - ezt más vadászoktól hallottam - gz utóbbi években megcsap­pant a rókák száma, jórészt a vegyszerezés miatt, s már természetvédelmi berkekben foglalkoztak azzal a gondolat­tal, hogy a rókát védetté nyil­vánítják. De aztán feljavult a „rókaállomány". Sellyén találkoztam Gerdei Józseffel, az erdészet vezető­jével, bár. . . szívesebben ba­rangoltam volna vele kint a tölgyesben, mint az átjáróház­zá vált irodájában. Az emberek jönnek-mennel^, a telefon is örökké nyavalyog, de a főer­dészt nem lehet kimozdítani nyugalmából. Nem akarom részletezni egy erdészet fel­adatát, legföljebb csak így: 1. fakitermelés, 2. vadgazdálko­dás, 3. mezőgazdasági terme­lés, 4. erdőművelés, 5. gép­üzem. Évente 100—110 hektáron végeznek el tarvágást és ezt a „letarolt” területet három éven belül természetesen be is ülte­tik, lehetőleg minőségi fajták­kal. A minőségi csere körül­belül ezt jelenti: valamikor a harmincas években Marócsa környékén Draskovics gróf ne­mes nyárfát telepített, de aztán kiderült, hogy a talaj ennek a fafajtának nem jó. A gaz­daság aztán irtást végzett itt és a területre gyertyánt, tölgyet telepítettek. A sellyei erdészetből került ki az a jó száz köbméternyi fa is, amelyből Budafokon elké­szítették a világ - eddig is­mert - legnagyobb hordóját, amelynek űrtartalma 100 ezer liter. Csupán Egerben van egy 50 ezer, és valahol Spanyolor­szágban egy 75 ezer literes hordó. Hazatérőben találkoztam fa­vágókkal. Nem ülték körül a tüzet, nem szalonnáztak, nem volt náluk fejsze. Busszal vi­szik ki őket a munkaterületre, utánuk viszik az ebédet, nem kucsmát, hanem — kötelezően előírt — védősisakot viselnek a fejükön, motoros fűrésszel döntögetik a fákat, darusko­csik emelik és szállítják a rön­köket. A motoros fűrész éles hang­ja eléggé illetlenül megbontja az erdő csendjét, de a termé­szet - az ember érdekében — ezt megbocsátja. Rab Ferenc A halott asszony szobájá­ban nyomát sem látom Katila. szerelmének, Ál­dom türelmem. A Flórián téren kézenfogva láttam őket no­vember utolsó napjaiban, úgy éreztem Pécsett ezen a napon nem találnék náluk boldogabb emberekre. Nevettek, csókolóz- tak. Katila két ember. Nödling Katalin 19 esztendős kesztyű- gyári munkásnő és Petrovics Attila 21 éves betanított mun­kás. A KATILA nevet a szer­kesztőségben kapták. Három hónapig előttünk éltek — sze­relmükről különben dehogy is mernék írni. A húszesztendősök általában csak együtt járnak. A húszesztendősök partnerek. Katila — szerelmesek. Kati kinyitja a konyhaajtöt. Értem. Az Alsóhavi utcai kiis ház udvarra nyíló konyháiban mindenki látja, hogy nincs mit titkolnunk. Télikabátom nem vetem le, talán ha Attila haza­jön. — Itt minden azé, akié a la­kás volt. Csak a tévé a miénk — részletre vettük. A lakást ki­utalták nekünk, de az asszony fia nem viszi el a bútort, amíg a beadványára választ nem kap. A hatezret befizettük a tanácsnak, de a lelépést nem tudjuk miből kifizetni. Ezért fel­lebbezett. A falon fényképek helyei, a por a képek mögött nem tudta belepni a falat. Talán esküvői, családi képek lehettek. A sa­rokban ládányi edény. A szek­rényen rajta a kulcs — Kati azt mondja tele van az öreg­asszony ruháival. — Délben mondom Attilá­nak: hazafutok, megnézem hogy van a házinéni. Hoztam neki kis ennivalót, tisztába is kellett tenni. Magatehetetlen volt az utolsó időben. A kony­hából beszóltam, hogy az ebé­det hoztam. Ő csak nézett visz- sza felém, de nem mozdult. Nagyon megijedtem, kiszalad­tam az udvarra kiáltozni, hogy meghalt a néni,.. Végszóra érkezik Petrovics Attila. Hullámos sötét haja vál­lára omlik. Fekete szemeivel kí­váncsian néz rám. — Ugye csodálkozol? Azért van itt, mert rólunk akar írni. Arról, hogy szeretjük egymást. — Talán nem tudja — foly­tatja Kati — én egyszer már férjnél voltam. (Felrémlik egy szomorú szemű, három év kö­rüli kislány, a klubban láttam, először félénken pörgött a fo­tellal, később úgy rémlik, ne­vetett is.) Amikor kijártam a nyolc osztályt, Pécsre jöttem a Kesztyűgyárba dolgozni. A fér­jem itt tanult szakmunkásnak. Nem volt olyan igazi szerelem. Elváltunk. Otthon dolgoztam, akkor találkoztam megint Atti­lával. Eszünkbe jutott, hogy mi­lyen jókat játszottunk, hogy At­tila mennyire védett engem . . . Amikor anyámék megtudták, hogy Attilával járok, elzavartak hazulról .. .- Miért? Kati hallgat. Attila minden indulat nélkül mondja: — Amióta az iskolát kijár­tam, mindig rendesen dolgo­zok. 40 kilométerről jártam Pécsre a kőművesek mellé. Amikör Kati hazajött, én is ott­hon kerestem munkát, aztán amikor Katit elküldték a szülei, megint visszajöttem a város­ba .. . A nyáron jöttek a szerkesz­tőségi klubba. Először csak ar­ról volt szó, hogy két hétig ma­radnak. Az első napokban bi­zony furcsa volt a negyven cen­tis konyhakéssel szalonnázó, fe­ketehajú fiú a pult mögött, összenéztünk, amikor országo­san ismert kollégánknak kézzel markolt tepertőt szolgált fel. Máig sem tudom, hogyan: egyszercsak fehér köpenyben kezdett járni. Kati fehér fityulát tett a fejére. Amikor ettek,, le­ültek egy asztalhoz — előkerült a kés, villa. Kedves vendégnek kezdtek bennünket szólítani. Kati órák hosszat dolgozott a mini komputerrel, Attila a fotel karfájára ült, átölelte a lányt. Számlák százai voltak előttük a földön. Néha letette a számológépet. Úgy láttuk, küszködnek az adminisztráció­val. Attila ugrott mindig első­ként, ha kértünk. A féldecis pohár, a fröccs mindig színültig volt. Sokszor figyelmeztettük őket: csak a vonalkáig töltsék a poharakat. Becsületesen kell azt mérni — mondták.- A leltárhiány tisztázódott? — Nem abból volt az, hogy becsületesek akartunk lenni. Ta­lán elveszett egy számla, rosz- szul csináltuk a papírmunkát. Attila a felesége mellé ül. Előbb kitette tárcáját, látom, mindkét oldalán Kati fényképét hordja. Az asszony helyett is mondja: — Nem sajnáljuk a vendég­látóipart, csak a klubot. Annyi embert megismertünk, mindig lehetett valamiről hallani, az emberben valahogy föltámadt a törekvés, hogy csináljon va­lamit. A cipész szövetkezetben dolgozom most. Gép mellett. A szalag megy — nekem verseny­ben kell lennem. Ha csak egy ember kihagy, leáll a munka. Itt napról napra megmutatom, hogy olyan vagyok, mint a töb­biek. Vagy olyan leszek. — Én is nagyon szeretem a Kesztyűgyárat, azt a munkát. A múlt hónapban 120 százalékot teljesítettem. — A kislánya nem hiányzik? Attila felel: most magunkhoz vesszük. Úgy szeretem, mintho az enyém lenne, mert hát a Kati szülte. Attila - Kati keze után nyúl. Móricz Boldog embere jut eszembe. Úgy érzem néhány fo­rintnál több nem lehet a zse­bükben. A szobában meszelni kellene, addig hiába szellőz­tetnek. Nem lehet festeni, amíg a végleges kiutalást meg nem kapják. Mégis elégedettek. Egyetlen panaszuk sincs. Fogal­muk sincs arról, hogy annyi minden rosszat éltek át, mint általában eqy életre van ki­mérve. Igazuk van. Húszéve­sek. Az ablak előtt pillanatra megállók. Nevetnek. A lány azt mondja: gondoltad volna, hogy még az újságba is bekerü­lünk? A fiú meg azt: ezután még jobban kell dolgozni, nehogy azt mondják, hoqy hazugságot firkáltak rólunk. Lombosi Tenő FAZEKAS LAJOS: Dérrel, hóval teli fák Téli bokor, téli ág, dérrel, hóval teli fák, jégcsap-szakáll házeresz, ablakunkon jégvirág. Úttalan most a vadon, vadász ballag vadnyomon; pőre bokrok, pőre fák, vad jár köztük s fuvolám. Lejtőn, völgyben förgeteg: szánkón nyargal sok gyerek, s örömüknek csengését harangozzák a hegyek. ROZSA ENDRE: Örök búj ócska Ne keress engem a múltban; nem éltem — el sose múltam. Ne keress engem a mában; nincs-lepke lapul e bábban. Ne keress majd a jövőben ; keress egy fonák-időben, egy soha-valóra-váltban, egy soha-el-nem-jövőben! InnÁ rj IIIIU BBB

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents