Dunántúli Napló, 1976. december (33. évfolyam, 332-361. szám)

1976-12-19 / 350. szám

Viágnézetünk kérdései 1976. február 4-én a buda­pesti pártaktíva értekezleten Kádár János a következőket mondta: „Itt is megemlítem, hogy a hivők és az egyházak tekintetében mi most egészen •más helyzetben vagyunk, mint öt vagy tíz évvel ezelőtt. Az egyházak kivétel nélkül lojáli­sak rendszerünk iránt, elfogad­ják a szocializmust, mint az ország népének célját, prog­ramját. Lehet, hogy ezzel az egyhá­zak prolongálják saját létüket? Lehet. Ök is benne élnek a szocialista társadalomban. De nekünk a forradalmi célokért dolgozva minden együttműkö­désre kész erővel össze kell fognunk. Azt mondhatják erre: ez kompromisszum. Lehet per­sze így is nevezni. Mi Lenintől azt tanultuk, és azt is képvi­seljük, hogy minden kompro­misszum elfogadható, ami for­radalmi ügyünket elősegíti, csak az a kompromisszum nem fogadható el, ami árt a for­radalom ügyének. Ez nem elvi­ideológiai engedmény, honem meghatározott célok érdekében megvalósuló politikai együttmű­ködés. Ha ilyen vegyes, mate­rialistákból és nem materialis­tákból álló társadalomban élünk, akkor így fogjuk felépí­teni a szocializmust, csak épül­jön minél gyorsabban, minél szilárdabbá és minél hamarabb jussunk előre." Aczél György a „Világosság” 1976. október havi számában ezzel egyértelműen a követke­zőket írja: „A marxizmus ma­terialista történelemszemléleté­ből következik, hogy a társa­dalmi küzdelmek során nem elsősorban abból kell kiindul­ni, amit az emberek önmaguk­ról gondolnak — világnézetük­ből, vallásukból, — hanem ló­ként objektiv érdekeikből és . szükségleteikből, amelyek kö­zös feladatokat rajzolnak ki a különböző, de egymással szö­vetséges osztályok és rétegek számára. A világnézeti különb­ségek nem zárják ki a gyakor­lati együttműködést vallásos és nem vallásos emberek közt. Vélekedhetünk eltérő módon az anyagi világ teremtett vagy örök voltáról, a lélek halhatat­lanságáról, sőt az erkölcsi ér­tékek forrásáról is. Ez a nézet- eltérés azonban nem zárja ki, hogy a vallásos és nem vallá­sos emberek evilági feladataik tekintetében megegyezhessenek mindazokban a kérdésekben, amelyeknek megoldását boldo­gulásuk, a társadalmi fejlődés érdekében szükségesnek tart­ják." Már az ifjú Marx, 1843 vé­gén, 25 évesen azt vallotta, hogy: „A vallási nyomorúság a valóságos nyomorúság kife­jezése, s egyszersmind tiltako­zás a valóságos nyomorúság ellen ... A vallást, mint a nép illuzórikus boldogságát’ meg­szüntetni annyi, mint a nép valóságos boldogságát köve­telni. Az állapotáról táplált il­lúziók feladását követelni any- nyi, mint amaz állapot feladá­sát követelni, amely rászorul az illúziókra... A vallás kritikája kiábrándítja az embert, de azért, hogy mint kiábrándult, értelmére tért ember gondol­kozzék, cselekedjék, alakítsa valóságát". Korunk eljutott odáig, hogy a nép valóságos boldogságát a ma embere nemcsak követe­li következetesen, vagy néha következetlenül, de cselekszik, hogy alakítsa valóságát, s ez­zel megszüntesse azt az álla­potot, amely rászorul az illú­ziókra, benne a vallásra. E cselekvés fő terrénuma nem más, mint a szocializmus tár­sadalma. Ha hazánk felszabadulás utáni viszonyait tekintjük, ak­kor igaza van Lukács József­nek, amikor „Harminc eszten­dő a magyar valláskritika tör­ténetében" (Világosság, 1975, 4. szám), c. cikkében azt írja, hogy ennek az időszaknak a „hiányosságai jórészt abból a történeti szituációból eredtek, amelyben együtt kellett meg- * A marxista valláselméleti kutatások mai helyzetéről * Részletek a szerzőnek a „Szo­cializmus és vallás" konferencián 1976. X. 25-én elhangzott előadá­sából. oldani a polgári demokratikus és a szocialista forradalom feladatait... nem volna helyes e korszak hibáit és mulasztá­sait témánk vonatkozásában egyszerűen a személyi kultusz számlájára írnunk". Az MKPés az MDP gyakorlati politikájá­ban kb. 1950-ig (még a Mind- szenty per idején és azt köve­tően is) a klerikális reakció el­leni harcot helyezte középpont­ba, s ebbe nem vonta be a francia felvilágosodás képvise­lőinél jelén lévő — „a vallás papi csalás" - mozzanatát. A dolgozó hivő tömegek érzel­meit nem zaklatva folytatta — fő vonalát tekintve elfogadha­tó — politikai akcióit. A későb­biek során, az ötvenes évek­ben azonban már összekeve­redett a vallás elleni ideológiai küzdelem az egyházi reakció elleni politikai harccal. A marxizmus valláselméleté­nek szocialista fejlődésünk cél­jait kielégíteni tudó kibonta­kozását csak a dogmatizmus és a revizi'onizmus elleni kö­vetkezetes elméleti álláspont és ennek alapján folytatott .gya­korlati magatartás tette lehe­tővé. Az MSZMP ma már két évtizedes tevékenységével iga­zolja, hogy a gyakorlati meg­valósíthatóságot tartalmazó el­méleti összefüggéseket nem­csak kereste, de a lényegi, döntő kérdésekben sikeresen fel is tárta. Ez tette lehetővé, hogy egyház- és valláspolitikai gya­korlata is a szocializmus való­ságának szükségleteit elégítette ki. Ez nem volt könnyű, mert ezzel egyidejűleg kellett leszá­molni azzal a szektás dogma­tikus gyakorlat által sokszor tu­datosan is táplált illúzióval, hogy a szocializmus minden si­kere közvetlenül és ellentmon­dásmentesen olyan viszonyok létrehozását jelenti, amelyek­ben már nincs meg az ember önmagával való szembekerülé­sének lehetősége. A dogmatizmuson és a szek­tás gyakorlaton nevelődött, vul­garizált ateista felkészültségű közvélemény értetlenül fogad­ta — másképp nem is tehette — és gyakran felemás módon alkalmazta e politikát a gya­korlatban. Egyesek a vallással való elvtelen kompromisszumot véltek felfedezni az adminiszt­ratív eszközöket nélkülöző, a közvetlen ateista propaganda- kampányokat kerülő gyakorlat­ban, míg mások ugyanezt a vallás és szocializmus egybe­olvadásaként üdvözölték és azt hitték, hogy a szocializmus az, ahol „eljövend isten országa". Az MSZMP politikai gyakor­lata tehát szétfeszítette a dog­matizmus időszakában kialakult és elterjedt vallásfelfogás ke­reteit, amelyek az új helyzet­ben szűknek és ugyanakkor tágnak bizonyultak. Pártunk gyakorlata egyre sürgetőbben igényelte a vallást elemző marxista kutatás és irodalmi te­vékenység megélénkülését. Ez az igény talált visszhang­ra az MSZMP politikájával azonosuló kutatók körében. S ha ma visszatekintünk az el­múlt másfél évtized valláskriti­ka i-va 11 á sei m é leti tevékenysé­gére, akkor azt a megélénkü­lést, amit objektivációkban rög­zült eredmények igazolnak, nem a tudományos kutatásnak mint­egy „önfejlődése" produkálta. Hazai szerzők munkáinak tar­talmi elemzése közben köny- nyen kideríthető, hogy vallás- kritikai-valláselméleti irodal­munk mennyiségi növekedése önmagában is, de elsősorban tartalmi irányultsága szocialis­ta társadalmunk gyakorlatának szülötte és ugyanakkor annak szerves része is. Ebben a munkában úttörő szerepet játszott és tartalmával tekintélyt szerezve ma is elis­mert jelentőségű a „Világos­ság'’ c. folyóirat, amely pár­tunk céljait szolgálva minden­képpen az „elsőszülöttek” egyi­ke az itt említett folyamatban. A marxizmus általános val­ló sei mél étén ek művelésére irá­nyuló kutatások a párt gyakor­lati politikájának eredményei és sürgető igényei hatására, ha kissé megkésve és egyenlőtle­nül is, de megindultak és olyan eredményeket hoztak, amelyek meghatározott feltéte­lek folyamatos fennállása ese­tén jelentős fejlődés reményé­vel biztatnak a jövőt illetően. A marxizmus általános val­láselméletéről szólva le kell szögeznünk, hogy bár rendsze­resen kidolgozott és kifejtett valláselméletről még nem be­szélhetünk, a jövő feladata ép­pen ennek kimunkálása lenne, mégis a marxizmus, mint egy­séges eszmerendszer, világké­pének totalitása által tartal­mazza a vallásról szóló álta­lános elméletének kiinduló és végpontjait, kimunkálásának eszközeit és módszereit. Nincs és nem is lehet valamiféle ön­álló valláselmélet, a marxista filozófia egészébe, mindenek­előtt társadalomfelfogásába ágyazottan, csak attól elvá­laszthatatlanul művelhető ered­ményesen. Egyszerűen azért, mert a vallásnak sincs a tár­sadalom és az ember életének egységes egészétől függetlenít­hető léfe. Az utóbbi 6-7 év egyik leg­fontosabb eredménye az, hogy sikerült megragadni a marxiz­mus vallásfelfogása és a Marx előtti ateizmus koncepciója kö­zötti különbség lényegét, ép­pen azt, amit a dogmatizmus időszaka elhomályosított, egy­szerűen azért, mert tendenciá­jában maga is visszacsúszott a felvilágosítói koncepcióba, ami a Marx előtti ateizmusnak leg­lényegesebb vonása. A vallás a társadalom sza­bályozásának meghatározott körülmények között szükségsze­rűen jelen lévő formája, amely ennél fogva nem pusztán olyan hamis világmagyarázat, ame­lyet a tudás megszerzése ön­magában kiszoríthat. Meg kell jegyezni, hogy ezt az elvet egyelőre nem' minden írásban láthatjuk következete­sen megvalósítva, jellemző né­ha egyfajta eklekticizmus, amelyben a felvilágosítói és a valóban marxistának tekinthető koncepció elemei vegyülnek. A legfontosabb feladatnak a valláselmélet marxi-lenini el­veinek a szocializmus viszonyai­ra való alkalmazását és ezen keresztül elérhető tartalmi konkrétságának kidolgozását je­lölhetjük meg. Talán itt va­gyunk leginkább lemaradva, hiszen az általános vallásel­mélet összefüggéseit az eddi­gi munkák a vallás konkrét formáinak elemzése, vagy mint Lukács György, az esztétikum vizsgálata közben nyújtották. Tehát az általános valfásel- méleti kutatások legfőbb fel­adata a szocializmus és vallás, vagy másképpen a vállás meg­szűnésének lényegi és egyben a konkrét valóságot megraga­dó, annak megváltoztatását szolgálni képes eszmék feltá­rása lenne. Ezt csak a konkrét helyzet, konkrét elemzése, szocialista fejlődésünk gyakorlatának, élet­viszonyainak vizsgálata nyújt­hatja. Ezen a ponton az álta­lános volláselmélet további fej­lődése más irányban folyó ku­tatások függvényévé válik, amelyek hiánya a valláselmé­leti kutatások esetleges kísér­leteit elkerülhetetlenül a spe­kulatív teoretizálásba kergetik. Nem lehet a valláselméleti kutatásokat mai valóságukra vonatkoztatottan továbbvinni sem vallásszociológiai, vallás­pszichológiai, de etikai, nép­rajzi vagy pedagógiai kutatá­sok, sem a mai vallásosság és a vallás pótlékainak, sem a szocializmusban folyó aktív te­vékenység embert megvalósító tendenciáinak konkrét vizsgá­lata nélkül. A hiány talán ép­pen itt a legnagyobb. Tehát: komplex kutatások szükségesek az általános val­láselmélet további, mindenek­előtt napjaink gyakorlatát szol­gálni tudó eredményes műve­léséhez. Jóri János Gimesi József; Rembrandt öregkori önarcképe előtt Az élet már a végsőkig gyötörte. Belenézett egy fénytvesztett tükörbe s felcsillant benne a tűnt ifjúság: magát látta s ölében Saskiát. A boldogság intett az elmúlónak. Már nincs íze ételnek, bornak, csóknak; ecsethez nyúlni is fanyar gyönyör. Szemének fénye összetört tükör. Titusznak édes angyalarcát látta és Hendrikjét, kinek szemét lezárta. Nincs senkije, élete néma zárka. Nincs jóbarát, nincs pihentető álom; magában él egy megvénült világon mindent megértőn s mindent megbocsátón. Üres világszínház Háború utáni nemzedékünk, amely az objektív törvényszerű­ségek és a mindenoldalú, szün­telen, erőteljes fejlődés vala­melyest leegyszerűsített tételén nőtt fel, bizonyos ideje hatá­rozottan elégedetlen a színház­zal. Míg az élet egyéb terüle­tein — bár akadnak, termé­szetesen, hibák — évről évre, jelentésről jelentésre kimutat­ható a fejlődés, a színházban valahogy nem mennek előre a dolgok. Nincsen tán kritikus, szakember e szép hazában, ki ne tudna kapásból számos okot is felsorolni, miért nem tudunk az ötről a hatra vergődni: rá­dió és tv-fellépés után loholó, hajszolt, kövér színészek, ag­resszív és műveletlen rendezők, áttekinthetetlen mammut-tár- sulatok és düledező színház- épületek, végtelenségig sorol­hatók a sirámok. Az idén Belgrádban megren­dezett Világszínházi Fesztivá­lon, az elmúlt évek, sőt évtize­dek legnagyobbszabású szín­házi seregszemléjén most elő­ször fordult elő, hogy egyszer­re, azonos városban mutatta be legjobb előadásait a jelenkori színházművészetet reprezentáló két nemzetközi szervezet: a hi­vatásos, a „gazdag”, a nagy­színházakat összefogó ITI (Vi­lágszínházi Intézet) és a fél­hivatásos, amatőr és kísérleti együtteseknek otthont 1 adó BITEF (Belgrádi Művészeti Fesz­tivál). Tavaly még farkasszemet nézett egymással a két testvér­intézmény: az ITI fesztivál Var­sóban volt és azt a célt tűzte maga elé, hogy klasszikus mű­vek realista értelmezésű elő­adásainak adjon otthont. A tavalyi BITEF pedig az „avant- garde" együttesek zajos és da­cos tiltakozása volt ez ellen a színház-ideál ellen. Az idei találkozó szervezői diplomatikusan azt a címet vá­lasztották: „Új törekvések a vi­lágszínházban" — és egyszer­re hívták meg a hivatásos, va­lamint az amatőr együtteseket, így nyilvánították ki, hogy az amatőröket a hivatásosokkal egyenlőként fogadják el, de nem tagadják meg azoktól sem ez újat alkotás, a törekvés jo­gát és lehetőségét. A játéksza­bályok valamivel demokratiku- ■sabbak voltak tehát, mint ál­talában a hazai pályákon. A fesztiválon magyar színház nem vett részt, de a hivatalos ítészek mellett megjelent vég­re — igaz, a saját költségén — néhány valóban színházi ember is. így — a fesztiválok történetében talán először — alkalom nyílott a híreknek a valósággal való valamelyes egybevetésére. És kiderült, hogy a király — mezetlen. A való­ságtól elforduló esztétizálás, a formai játékok és a blöffölés látványos ön-leleplezése volt ez a fesztivál. Végülis erre a kö­vetkeztetésre jutottunk lármás vitáinkon. Az igazsághoz hozzátartozik persze, hogy voltak, akiknek egészen más volt a vélemé­nyük. Voltak például, akiknek Tűnődő jegyzetek a belgrádi fesztivál után egyenesen tetszett a londoni Join Stock csoport ötlete: el­fuvarozták a várostól vagy 20 kilométerre a nézőket és nem indult vissza a busz, amíg végig nem hallgattuk sorjában a hordó­szónokaikat (The speakers, W. Gaskil rendezésében). A nagy megilletődéstől sokan nem vették észre azt sem, hogy mennyire száraz, unalmas, se­matikus a szerző rendezte Gödöt (a nyugat-berlini Schil­ler Színház előadásában). Talán az volt a hiba, hogy úgy érkeztek Belgrádba ezek az együttesek, mint valami szín­házi olimpiára: nem is a kö­zönségnek, hanem egy látha­tatlan zsűrinek akartak játsza­ni, amelynek valamiféle közös mértékegység alapján kellett volna értékelni ugrásaikat, do­básaikat és ütéseiket. De hát éppen az a legnagyobb tanul­ság, hogy a színház nem kép­zelhető és nem értékelhető kö­zönség nélkül, — a saját kö­zönsége nélkül, amely egyenlő jogú társalkotóként vesz részt az előadások létrehozásában, s aki erre az útra tér, az előbb- utóbb művészileg is csütörtököt mond. A belgrádi előadások többségén nem érzett a közön­ségük ízlése, ihlete, keze-nyo- ma. — Vegytiszták voltak. Nem hordozták egy-egy kisebb kö­zösségnek p nagyközösséghez, az emberiséghez címzett üze­netét, felhívását, segélykérő szavát. Ezért is nem tudott vé­gül mit kezdeni velük a feszti­vál soknyelvű közönsége. Hogy az akarnok sznobok által épí­tett Bábel tornya ledőlt, ott álltunk, s csak néztük egymást zavartan, értetlenül. Kritikus barátaink, akik — borsos fel­árral — megvették előre a jegyeket, savanyúan figyelték, mint ültetnek le bennünket — jegy nélkül — a szabadon ma­radt helyekre. Egy új színházi nyelv — ez most az új jelszó. Egy új jel­rendszer, mondjuk olyan, mint a japán no-színház volt, amely a legősibb jelzésekből kiindul­va egyesíteni tudná az embe­riség új tapasztalatait is és így általánosítható lenne. Gro- towsky és Brook ennek a kísér­letnek szenteli most minden energiáját. Amire eddig jutot­tak, az a kérdésnek jobbára még csak elméleti megfogal­mazása. A gyakorlati eredmé­nyek vajmi soványak még. Az ik-törzs című produkció Brook humanista pátosztól áthatott et­nográfiai jelentése az UNESCO- aak egy pusztuló, degeneráló­dó kenyai törzsről, melynek sor­sában ő az egész emberiség lehetséges sorsát érzi. Mindez azonban nem jelentett még újat sem gondolati, sem szín­házi értelemben. Kétséges egyál­talán, hogy lehet-e színházi nyelvet alkotni csupa általános­ságból, minden helyi, történel­mi, társadalmi kötődés . nélkül. És addig is a százszor el- és kiátkozott hivatásos nagyszín­házak viszik előre a kocsit. A Peter Zadek rendezte hambur­gi Othello és a francia Nem­zeti Színház Marivaux-előadá- sa, melyről kulturális lapjaink részletesen beszámoltak, két­ségtelenül a fesztivál — és ta­lán az egész tavalyi európai évad — legjobb produkciói voltak. És megérdemelten nagy sikert aratott politikus monda­nivalójával (Tíz nap, amely megrengette a világot) a most éppen nálunk vendégszereplő moszkvai Taganka Színház. Befejezésül csak egyetlen utalás engedtessék még meg: hozzávetőleges számítások sze­rint a teljes érdektelenségbe fulladt Bob Wilson-féle pro­dukcióhoz használt fényorgona és sztereó-berendezés ára meg­közelíti a mi Nemzeti Színhá-' zunk egy évi költségvetését. Ki itt akkor az amatőr? És kit kell sajnálni? Peterdi Nagy László Iszlai Zoltán: Fénykártyák Hátam mögött ési hátatok megett az emlékezés pontozott kártyái. Mozognak. Értem surrogásuk. Remegve hallom st akaratlan látom: jövendőm lopja bízón fölbuklik.,. Jövőm, az emlék? Horpadó lemez és száraz ponttá szikkadva a fény.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents