Dunántúli Napló, 1976. december (33. évfolyam, 332-361. szám)
1976-12-19 / 350. szám
Galscai Pongrác: „N. olyan kitűnő szellem, Hogy még a tévedéseit sem kellett elismernie," Én szívesebben olvasnám c következőt: N. olyan kitűnő szellem, hogy sokszor tévedésnek képzelte még az igazságait is. Ki tudja? Talán a közeles világvégében hivő, szektás jö- vendölőknek is igazuk van. Utóvégre a holnapi napot még nem értük meg. De az ő igazságukra annyi az esély, mint hogy egy részeg ember álmából fölriasztva revolvert kap, kitántorog a sötét kertbe, a levegőbe lő, és szíven talál egy kóbor flamingót. A filozófiákról a mozaikjáték jut eszembe. Évezredek óta csak tologatjuk a táblán a különböző alakzaté, minőségű és színű elemeket. A négyszögleteset, a fehéret, a romboidot, az ezüstöt, a hold-alakút, a vasszürkét, az ólomsúlyút, a könnyűt, az oválisát, a zöldet. Az egyik alkatrész nemes fémből készült, a másik papundekliből, Néhány játékelem olykor ujjongásra késztető pontossággal illik össze. Gondolkodásunkban ekkor „új korszak" kezdődik. De er- vagy több elem minden- V9, hiányzik a tábláról. Akárhol ^manipulálunk, a mozaikban hol itt, hol ott üresség támad. E hiánnyal még az anyagelvű filozófiák megfontolt húzásaikor is számolni kell. Csak tologatjuk, rendezgetjük, illesztgetjük egymáshoz a formákat. Leszoktam a dohányzásról — mondja I. E. — De azért gyújts rá nyugodtan. Szeretem, ha a társaságomban cigarettáznak. Gyönyörködöm a mozdulatok ban. Megfigyeltem, hogy vámnak dolgok, amelyeket Csak szépen lehet csinálni. Ily dohányzás is. Még egy majomember is esztéti szokott rágyújtani a cigare' jóra . .. Abszurd helyzet. Ha Bölcs lennék, és a Fejedelem tanácsot kérne tőlem, ezt mondanám neki: — Nagyúri Sohase törekedjék arra, hogy kivívja ellenségei megelégedését. Ez hiú ábránd lenne. Ők minden tettét a visszájára fordítják. Ha szónoklatot tart: „Beszél, ahelyett, hogy cselekednék!” Ha nem tart szónoklatot: „Nincs mondanivalója!" Ha bált ad: „Micsoda féktelen fényűzés!" Ha nem ad bált: „Fogához veri a pénzt!" Ha jól érzi magát: „Könnyű neki!” Ha rosszul érzi magát: „Persze, kimerítette a dőzsölés!” Ha hidat építtet: „Miért nem inkább vasutat?" Ha utakra költ: „Mi lesz a hidakkal?" Ha leszállítja az árakat: „Tönkremegy az államháztartás!" Ha fölemeli őket: „Nyomorba jut a nép!" Ha letöri a pártütőket: „Micsoda oligarchia!" Ha békejobbot nyújt: „Ügy látszik, fél!" Ha1 színházba megy: „De sok szabad ideje van!" Ha otthon marad: „Nem pártolja a művészetet!" Egyszóval, bármit tesz — ellenségei minden cselekedetét kiforgatják. Hiszen ők addig élnek, amíg elégedetlenek Nagyurammal. Válasszon hát tisztességesebb, bár éppoly szigorú ellenfelet: önmagát. Őt próbálja a tetteivel megnyerni. Ha ugyan ilyen személy egyáltalán létezik . ., Langy társaság. Zavaros bor, lötty fekete, egy pohárban sósrudacskák. Olyan ízük van, mint a felaprított kertiszéknek. Az egyetlen életelem L. M. I. története Karinthy Frigyesről. Hatvány Lajos, az író, írómecénás és iparbáró, Ady, József Attila és a Nyugat-kör lelkes támogatója, meghívta barátját egyik alföldi kastélyáNapló, dátum nélkül ba. Karinthy heteket töltött a fényes környezetben. Külön lakosztályt nyitottak neki, ágyába vitték a kakaót, hintán ringatták be a városba, naponta kitisztították a ruháját, még a gondolatait is eltalálták. Amikor a nyaralás véget ért, a vendég így szólt a házigazdához: — Légy szíves, adj kölcsön száz pengőt. Ugyanis meg szeretném jutalmazni a személyzetet ... Hatvány szó nélkül a zsebébe nyúlt. Karinthy elutazott. De néhány nap múlva expressz levelezőlap érkezett tőle, a következő szöveggel: „Lojzikám! Sajnos, elfelejtettem kiosztani a borravalókat. Kérlek, tedd meg helyettem. De sokat adj, mert én gavallér ember vagyok .. ." Korányi kórház. Baleseti bel női oldal. Hatos számú kórterem. Itt feküsznek az öngyilkos lányok is: a szerelem sérültjei, a bolondságig szeretők. Elnézem őket. Milyen fiatalok, haloványak, szépek! Arcukat hogy megszépíti önnön erejük, de gyöngeségük is: a bőrükön immár öntudatlanul áttetsző fájdalom . . S délután ötkor belépnek a kapun, akik tettüket okozták. Egymás utón jönnek a férfiak: hát ezekért? Jönnek az érelmeszesedéses Don Jüanok, a Fiat 600-as salátakereskedők, a hobo-frizurós sihederek; az ijedtségüket öntudattal viselők: jönnek a kövérek, a sajtfejűek, göthös mellűek, a vigércek, a diákok, a slusszkulcs-csörge- tők . .. A nappali portás már ismeri őket. És gratuláló részvéttel kö- T.n nekik. Sajnálkozva, de elismerően is. Mint férfi a férfinak. Egy asszony üti gyermekét az utcán, üti, üti, üti, . . A gyermek meg átöleli az anyja szoknyáját, örvénylőén és tapadón, a ruhájába kapaszkodik, a lábszárába, a húsába; fájdalmával mintegy hozzá menekül — segítséget és védelmet várva attól, akitől az ütéseket kapja . . Rádióinterjú. — Buzdítani kell a termelőket! Gyárunk a 14,5 százalék cukortartalom fölötti cukorrépáért már évek óta magas prémiumot fizet. — És ez nagyon megterheli az üzem költségvetését? — Egyáltalán nem. — Miért? — Mert ilyen cukorfokú répát még senkinek sem sikerült termelnie. Az a nő, ott a szomszéd asztalnál, feltűnően szép. És feltűnően engem néz. Lehet már vagy harminc éves is. Mégis olyan harmonikus, mint egy aranyra égett úszólány. Minden összehangolt rajta: a haja, az arca, a vállai. Csak ül, nem mozdul. Mégis látom, ahogy hajlékony testével kilép a medencéből. A haját mintha most rázta volna ki a fürdősapkából. A mozdulatait is látom. A kígyóvonalban lüktető hátizmait. Igen, ez a nő szép, és engem néz. Ritka öröm. A lábán az újjak is hibátlanok lehetnek. Akár a magasra emelt görög nőszobroké, amelyeknek csak a lábújjait, finom kőízeit lehet megtapintani. Én is visszanézek, persze. Bár kevésbé feltűnően. Ne higgye, hogy nekem ritka öröm, hogy ő feltűnően szép, és mégis engem néz. Enyhe migrént kapok a helyzettől. De közben tépelődöm. Mit szólna, ha összeszedném a bátorságomat, odalépnék hozzá, és bemutatkoznék? „Na, lássuk csak!" —mondja magában. És a döntés érdekében elővesz a táskájából egy teknőc- keretes, vastag szemüveget. A szemüveg ritkán használ a női szépségnek. De ezt a nőt különösen elcsúfítja. Mint egy Békakirálynő. Egy elvarázsolt varrólány. Ha úszik is, bizonyára libabőrösen lép ki a vízből. És a lábujjain bütykök nőttek. „Na, lássuk csak” — mondja magában a hét dioptriás szemüvegű, rossz arcú nő —, szükségem lenne-e erre a férfira? Hagynám-e magam elcsábítani tőle?" Aztán megrándul a szája széie: „Hát nem!" És leveszi a szemüvegét. És újra átváltozik feltűnően szép nővé. Ha király lennék, maharadzsa, elnökjelölt, diplomáciai korifeus, vagy kapitalista pártvezér — igen-igen kedvébe járnék a magyar televíziónak. Különösen a tévé-hírmagyarázók rokonszenvét keresném. Mert gondoljunk a külpolitikai műsorokba bevágott fotókra. Amennyiben ^z illető hatalmasság a hírmagyarázó egyetértésére beszél, nyilatkozik, vagy cselekszik — olyan nyájas fotó jelenik meq róla a képernyőn, hogy el kell a szívnek olvadni. Csupa Ramon No- varro-arc, redőtlen homlok, vakító fogsor, intimen barátságos mozdulat. Esetleg egy régi felvételről. Amikor a vad farkas épp a húsvéti szentáldozásról távozott. De, ha ugyanez a személy a hírmagyarázó rosszalására beszél, nyilatkozik, vagy cselekszik — hát nézze meg magát! Olyan fényképet ütnek be róla, hogy a látogatók idegzetének kímélése miatt, a Bűnügyi Múzeumban sem lehetne kiállítani. Akkor jönnek a Sa- vonarola-pofák, a kéjgyilkos fintorok, a rémes szójüregek, a visszataszító gesztusok. Esetleg egy véletlen pillanatból. Amikor az illető a betegágyából kelve, éppen tüsszenteni kívánt. Királyok, sejkek, államférfiak, nagykövetek — vigyázzatok! Három közhely. 1. „Ma, a rendkívüli nemzetközi helyzetben, különösen fontos . . Negyven éve hallom ezt a kifejezést. Azért nem régebben, mert még innen vagyok az ötvenen. De apám, nagyapám, dédapám, némi stiláris módosítással, ugyanezt hallotta. Közben meghalt Deák Ferenc, felépítették a Bazilikát, agyonlőtték Ferenc Ferdinán- dot, kitalálták a Ship szódát, Nobel-díjra ajánlották Herczeg Ferencet, elfogták Hekus Donéit, meghonosították az önki- szolgáló rendszert, újjáépítették a budai Várat, levitték a közlekedést a föld alá — de ez az évszázados „ma" még ma is tart, a helyzet változatlanul rendkívüli, s ö dolgok mindig különösen fontosak. 2. „£ rövid cikk *nem vállalkozhat arra, hogy ezt a közérdekű problémát érdeme szerint kimerítse ...” Az így kezdődő cikkek, kedvező esetben, négy-öt embert szoktak érdekelni. Kánikulában, kirándulónapokon hármat. Pedig a címük többnyire izgalmas: „Exhibicionista és narcisszista jelenségek a spanyol reneszánsz közérzetében". Terjedelmük: harminc-negyven folyóiratoldal. Egyébként a szerzőnek gyakorta igaza van. Valóban nem merítheti ki a problémát, az ugyanis problémaként még sohasem jelentkezett. Szerző, jobb híján, az olvasó kimerítésével is kénytelen megelégedni. 3. „A költő tehetsége bátorít lel arra, hogy őszintén megírjuk véleményünket...” Ilyen esetben erős kétség fér a költő tehetségéhez. Úgy is mondhatnám, hogy a tehetség- telenségéhez nem fér kétség. Amit a kritikus — a cikk további részében — tüzetesen igazol is. Nyomós érvekkel bizonyítja, hogy a költő a rossz ritmusérzéke miatt csak tíz éves korában tanult meg járni, hogy botfüle van, de nem a legnemesebb fából, hogy a rímszó- tárt sem tudja kezelni, mert nem ismeri a betűrendet, hogy a gyűjtőíveket is helyesírási hibákkal tölti ki — és így tovább. Egyet azonban nem értek. Hogy meríthet valaki bátorságot abból — ami nincs? Miért nem csökkenti a súlyát? Erre a kérdésre újabban két mentséget találtam ki: 1. Hős akarok lenni. A világ- történelemben eddig is nagyra értékelték a bátrakat, akik egy- egy ügy érdekében életveszélyes feladatokat vállaltak. A Búvár Kundokat, Zrínyiket, Dugovics Tituszokat, Robin Hoodókat, Mária főhadnagyokat, dr, Sor- gékat. De újabban az értelem nélküli kockázatot is becsülik. Mondhatnám, divatba jött az életveszély. Nemzetközi ájulat kíséri az autóversenyzőket, gleccser-mászókat, kaszkadőröket, terngeri sziklaugrókat, sárkányrepülőket. Azt mondják, a testsúly-fölöslea életveszélyes. Hát divatba akarom hozni magam. 2. Merő rosszindulatból őrzöm a súlyomat. Állítólag a kövérséq nem esztétikus látvány. Csakhogy én ritkán látom önmagam. Csupa szép, kecses, hibátlanul sovány, vonzó testalkatú embereket látok. Hát legyen nekik egy kellemetlen élményük! Ha már oly sok esztendővel élnek majd túl engem ... Pákolitz István: Aranyvasárnap Minden lehetséges még Ajándék hegyeket haza c i pel n i - kész: vásárlók és bámészkodók rohamosztagai tolonganak az agorán Fogyogat széfjén a tömérdek portéka eladó és kuncsaft szavaiban békességes szeretet virágzik Persze bogáncs is akad meg szamártövis Itt-ott fölbukkan egy-két hivatásos istentől elrugaszkodott gyanakvó aki a pult alá kacsingat Fehér Karácsonyunk is lehet beteljesülhet ajándékváró reményünk szétsugórozhat ajándékozó mosolyunk Minden lehetséges még Galambosi László: Megváltás A hideg pokol-bugyraiból jég-lándzsák merednek, Kerubok, emeljétek pajzsra a Napot, hogy a köd-börtönökben sínylődő ágakon ne csonkuljanak a szárnyak. Hasítson rést a madár-ujjongás a hajnal erdeje fölött feszülő pirosság bársonyán. Vágjon lyukat a szeretet a közöny Iá ne-köntösén. A kőtáblák gyalázóit ki kell űzni a szorongó gyülekezetből. Szent példázatok pergamentjein a számadó betűk bújjanak ki pókháló-celláikból. Magasodjanak a próféták. Az írástudók kezén arkangyal oldja meg a kígyóktól hemzsegő kötelet. Kerék Imre: Körbe csak csak mindig ugyanazon a röppályán mint a gombostűre szúr; cserebogarak csak a megszabott övezethatáron belül csak semmi véletlen ami a komputeragyakba táplált adatok sorrendjét megbontaná s a zökkenéstelenné finomított szárnycsapások ballisztikus görbéjét eltérítve legalább egy centivel följebb mozdítana csak mindig ugyanazon a röppályán mint a gombostűre szúrt cserebogarak csak semmi veszélyt ne jelezzen a szem radarja körbe csak a láthatatlan centrum körül Grain András rajza
