Dunántúli Napló, 1976. november (33. évfolyam, 302-331. szám)
1976-11-28 / 329. szám
r E zerkilencszáznegyvennégy novemberének vége felé érdligeti hajlékunk körül napról napra hevesebbé vált az ágyútűz, s egyre tűrhetetlenebbé a germánok és nyilasok terrorja; elrendelték, a lakosságnak ki kell vonulnia a Duna-partra, lövészárkot ásni. Esténként Moszkvát és a londoni rádiót hallgattam, ame- é lyek hírül adták: a szovjet csa- i patok Kiskőszegnél átkeltek a Dunán és megindultak Pécs felé. Már hetek óta foglalkoztatott a gondolat: Pécsre kell mennünk, ifjúságunk hajdani városába, ahol negyedszázad előtt a munkásság mozgalmában vettem részt, s onnan is vonultam emigrációba, amikor az ellenforradalom csapatai oda bevonultak. Most gyorsan kellett cselekedni. November 27-én, hétfőn es-~ te, a Keleti pályaudvaron sikerült a zsúfolt pécsi vonatra felkapaszkodnom. (Érdligeten már nem lehetett volna a vonatra jutni az egyetlen pécsi vonat annyira túlzsúfolt volt, hogy még a lépcsőkön és a kocsik tetején is utaztak.) Lassan döcögte körül a vonat Budapestet, végesvégig ágyúk dörögtek, s torkolattüzek festették vörösre a szemhatárt. Érd körül is dö- # rögtek az ágyúk, s csak Ercsi ^ után csendesedett el a vidék, f Lassan, nagy-nagy veszteglé- t sekkel döcögött a vonat Dom- # bóvár felé. Ott aztán kissé üresebb lett a kocsi, de még mindig álltak vagy hárman a félfülkében. A folyosón német katonák utaztak, ki szabadságra, ki pedig a csapattestéhez. Már hajnalodott, mikor át- f keltünk a Mecseken. Fél nyolc- ' kor érkeztünk Bükkösdre, ahol * aztán úgy megálltunk, mintha lecövekeltünk volna. Ez már kissé gyanús volt; az állomás tele volt német katonavonatokkal, de ezek sem mozdultak. . Végre, majdnem egyórás vára- ' kozás után Szentlőrinc felől be- ? érkezett egy vonat, amelyhez f páncéllal borított kocsikat is csa- ‘ toltak közbül pedig rengeteg személykocsi; az ablakokban menekülők sápadt arca. Ejnye, ejnye, innen már menekülnek az emberek? Másfél órai várakozás után végre tovább indultunk. A Mecsekről széles, sárga patakokban zúdult lefelé az esővíz. Most már nem esett, de éjszaka ugyancsak zuhoghatott. Mikor vonatunk a szentlőrinci kanyar elé ért a leeresztett sorompók mögött óriási kocsitábor sorakozott. Legelöl négy acélsisakos tábori csendőr, mögöttük az állatok és emberek tömege. Persze, főleg az állatoké; ez értékesebb volt, mint az ember. ■k^ienekülők. Ügy látszik, a jv| budapesti rádió és a német hivatalos jelentés nem egészen mondott igazat. Már Szentlőrincnél is kiürítés? Szentlőrincen aztán megint gyökeret vertünk. Itt már világosabban láttuk, mi is ennek a nagy várakozásnak az oka. Pécs felől erős ágyúdörgés hallatszott. Az állomáson idegesen futkároztak a német és magyar katonák. Érdeklődtünk miért állunk. Azt mondták, szerelvényt várnak Pécs felől, ha beérkezik, továbbindulunk. Még nincs baj. Pécs szilárdan a németek kezében van. Biztosan meg fogunk érkezni. De bizony csak tíz óra felé indultunk tovább. És nem so- káiq mentünk; K'sbicsérden megint nagyot zökkent a vonat: megálltunk. Mintha innen tovább se indulnánk. Most már nagyon erősen lehetett hallani az ágyúdörgést. — Mennyire van ide Pécs? — érdeklődtem a kalauztól. •<> — Tizennégy kilométerre. — Mikor indulunk? — Nem tudjuk. Talán még fogad bennünket Pécs. Hát így állunk? „Talán még fogad?" Az ágyútűz egyre erősödött, s most már a gépfegyverek ismerős kelepelését is ugyancsak hallani lehetett. Hiszen az oroszok már közvetlenül Pécs előtt állnak. Nemsokára meg is tudtuk a valóságot — Az oroszok üszögnél vannak és lövik a várost. Pécs már aligha fogad bennünket, mert ürítik az állomást. Nagyon megijedtem! Úristen, idáig elvergődtünk valahogy, s most derül ki, hogy későn érkeztünk! Itt, a város előtt alig negyedórányira meg kell állnia a vonatnak és nem mehetünk tovább? Innen kell visszafordulnunk? De hová? Ha visszafordulunk, vajon meddig jutunk? Vissza Pestre? Vagy valahová Szombathelyre, Németországba? Soha! Az országúton egyre csak vonultak nyugat felé a németek autói, láttuk a visszavonuló magyar és német katonák gyalogos csoportjait. Az utasok közül sokan már szállingózni kezdtek ki az országúira, hogy gyalog vágjanak neki a hosz- szú útnak Pécsig. Végre beérkezett egy üres tehervonat. Menekülő német katonák is voltak rajta. — Merre vannak az oroszok? — kiabáltuk át. — üszög előtt állnak, lövik a várost! — ez volt a válasz. A vonat elment és abban reménykedtünk, hogy most már csak elindulunk. De nem. Tovább vesztegeltünk. Később elterjedt a hír, hogy a mi vonatunkat még beengedik a pécsi állomásra, de onnan nyomban visszafordul. Aztán ez a hír is hamisnak bizonyult. Fél tizenegy felé a kalauz végigjárta a kocsikat. — Aki Pécsre még be akar jutni, induljon el gyalog. A mi vonatunk nem megy tovább. Ez megadta a végső lökést. Leszóltunk és gyalok megyünk Pécsre, de itt nem maradunk és vissza nem megyünk. felénk hozta a novemberi szél. Felismertem a székesegyház öreg harangját. Feleségem örvendezve szólt: — No látod, nincs még nagy baj odabenn, ha a harangok is szólnak. Délre harangoznak, az emberek még erre is gondolnak. Majd csak beérünk a városba ! És mentünk tovább, kanyarodtunk ide-oda a gyalogösvényen, dagasztottuk a vendégmarasztaló baranyai sarat Végre, végre feltűnt a szent- miklósi szőlő, ahol hajdan, vagy huszonöt évvel ezelőtt egy szép nyáron én is kapál- gattam. Áthaladtunk a mecsek- aljai állomáson és elbaktattunk egy hosszú német katonavonat mellett. Féltem, hogy a német katonák megállítanak bennünket de senki sem szólt hozzánk. Megkerültük az állomást, s egy újabb végtelenül hosszú kiürítő vonat előtt sikerült a másik oldalra átmennünk. A pécs—szentlőrinci országút egyik bekötőútján magyar tankok álltak, aztán nagy csörgés- zörgéssel dél felé indultak. Úgy látszik, már arrafelé is oroszok vannak. Végre Pécsett voltunk ... Eleinte mellékutcákon, kis kerülővel akartunk menni, nehogy lövedék érjen bennünket, de amikor megláttuk a szélesre tárult, üres Rákóczi utat, mégiscsak befordultunk. Talán nem lesz baj. Még tíz perc. Időnként robbanás reszket- tette meg a levegőt. Itt-ott becsapódás nyomai látszottak. Martyn Ferenc rajza Pontosan most sem tudom, meddig tartott a szörnyű novemberi sárban ez a kínszenvedés, de legalább két órába telhetett, amíg elértünk Mecsekalja állomásig. Útközben ismét kiürítő vonatok jöttek szembe, most már öt-hat mozdony is elől, utána olyan hosszú kocsisor, hogy a végét sem lehetett látni. Itt-ott német katonák álltak a nyitott vagonokban és kiabáltak, hogy ugorjunk fel a lépésben haladó vonatra. De bizony egyetlen utas sem akadt, aki elfogadta volna a „szíves invitálást". Már a mecsekaljai állomás közelében járhattunk, amikor az ágyúk dörgésében és géppuskák zajában valahonnan egészen messziről harangszót hallottunk. Pécsett delet harangoztak, és a harci zaj szüneteiben ezt a békés, szelíd hangot (Fotó: Nádor Katalin) Sehol egy ember. A Ferenc József fürdő előtt vagy húsz sárga karszalagos munkaszolgálatossal találkoztunk. Nyugat felé terelte őket egy katonatiszt. Irigykedve néztek bennünket, akik keletnek tartottunk. M ár csak öt perc. A Rákóczi út és a Siklósi utca kereszteződésénél egy felfordult kocsi, a gyalogjárót két ló hullája zárta el. Ott feküdtek égnek meredő lábakkal. Jobbra, a Siklósi utca első házában gránátbecsapódás. és a dél felé nyíló utca egyszerre felénk ömlesztetté az ágyúdörgést, a kézigránátok zaját. Siessünk át, de gyorsan! Méq eqy nekirugaszkodás és otthon voltunk. Befordultunk a tárva-nyitva állá kapun, a széles kapubolt alatt bedöcögtem, s csak lehuppantam a lépcsőre. Feleségem ezalatt fölszaladt az emeletre, hogy becsöngessen a lakásba. Kisvártatva visszatért. — Senki sincs fönn, biztosan a pincében vannak. — Tudod, merre van? — Igen. — Siess hát, nézd meg őket. Csak itthon legyenek! Feleségem kiment a kapun, s befordult a szomszédos udvarra, ahol az óvóhellyé kinevezett törökpince lejárata volt. Csak ekkor néztem körül. Az utcán néhány német lovaskatona álldogált, a lovacskák ott árváskodtak a fák előtt és szomorúan lehorgasztották fejüket. Ök nem törődtek a harcizajjal. A katonák mellettük álltak és cigarettáztak. Egyik német katona hozzánk lépett és szóba ereszkedett velem. Elmondtam neki, hogy Pestről jöttünk és a feleségem családjánál maradunk. Bólogatott, nagyon letörten és nagyon szomorúan. Csak kis idő múlva jegyezte meg: — Nem félnek az oroszoktól? Az oroszok nagyon rossz emberek! — Nem félünk mi már semmitől — mondottam. — Úgyis minden mindegy. Ha meg kell halni, meghalunk. Hallgatott, aztán megjegyezte: — Wir fürchten nicht den Tod! Nem félünk a haláltól. És nagyot szippantott a cigarettából. Feleségem visszajött, sógornőmmel együtt. Az egész csalód lenn van a pincében, menjünk mi is oda, újságolták, mert már délelőtt óta erősen lövik az oroszok a várost. Ezt különben úgyis tudtuk. A nők egyetmást magukhoz vettek a lakásból, aztán lementünk a majd kétemelet mély pincébe. Nagy nyüzsgés, zsivaj, gyereksírás és — sötétség fogadott. A villany kialudt, csupán egy-két árva gyertya világított. A hatalmas pince telistele volt emberekkel, a homályban alig tudtuk a családot megtalálni. Persze, nagy volt a csodálkozás és a szörnyülködés, mikor megtudták, hogy ebben a percben érkeztünk — Pestről. Végszóra. A liq voltunk lenn félóráig, hatalmas robaj rázkód- tatta meg a földet. A pince is beleremegett. Nem tudtuk mi történhetett,'de sejtettük hogy becsapódás. Tíz perc múlva jött valaki és újságolta : — Akna csapott le az utcában és megölte a német lovasokat. Ott hevernek a ház előtt. A lovakat is széjjeltépte az akna. Az én német lovaskatonám, aki alig egy félórája jelentette ki, hogy nem fél a haláltól, piár meg is halt. Számára véget ért a háború. * Megjelent a Jelenkor IMS. áprilisi számában. Költők a városról Csorba Győző Köd a városon Az örömöket beszorítja az öröm több lesz hogyha szétömölhet a bánatokat beszorítja a bánat több lesz ha szét nem ömölhet Felülről: elvégeztetett rendben vagy nem most már közömbös alulról: fölforró csata bizonytalan kigázolással s talán formátlan fészek is búvóhely mentség béke béke. Makai Ida Széchenyi tér, vasárnap reggel Galambok szárnyán ivei fel a reggel: görög csarnok a nyugodt tér fölött A szél — ünneplő tóga — meg-meglebben, a változásban bennfoglalt örök ragyog meg most Formák összhangja zendül a lélek csöndjén: antik térzene, arányok forrnak össze boldog rendül, (most megpihenve, mintha értene, a soha meg nem nyugvó értelem). Ragyog a reggel ógörög nyugalma, gyöngyözik, pezseg, megcsordul a fény. A dómnál egy lány: remek, eleven szobor. A szóraváró csönd lehajtja nemes fejét — És Szókratész beszél. Weöres Sándor A Gerlóczy képgyűjtemé nyilvános elhelyezésekor Örvendj, Pécs! Csontváry hatalmas vásznai eztán Múzeumod mélyén keltenek áhítatot Gyűl a zarándoknép tereden, ha csodálni kívánja Mária kútját és ősrege cédrusait így hág Pécs a világ tetejére, hol isteni Etna, Szebb a valóságnál, mennyet emelve honol. (1973) Lovász Pál Pécsi pillanat Négyszögből domborul a kupola, félhold, kereszt meqkékült fénybe karcol, hegyoldal lenget ferdült hátteret, motor, gyerekszáj dzsessz-zsivajt kavar, harang kondul, eget hasit riadt galambcsapat: fejét fölkapja Hunyadi lova. Pákolitz István Janus Mandulafájára Nem tudományos a fölfedezés, csak a pillanat áldó- Röpke szülötte, hogy itt álmodod álmaidat; íme a kert és ime a kertben a mandulafácska, Ötször-száz tavaszon folyton-sarjadozó; Itt van hát a sirod. De a lényeg mégse a nyughely, Szent újjászületést hirdet a mandulafa; Szimbólum és a való igy ötvöz múltat a mába, Hirdetve, hogy a mü nem szállt sirba veled; Nem sirod keresem, keresetlen meglelem immár Benned a nem-mulót, azt, ami égig emel; Gyöngyarany és gyémántveretes csilló szavaidban Életöröm zendül emberi szív ütemén; Csillaglépteid átívelnek a messzi jövőbe. Mandulafád viruló: őrzi örök tavaszod. (1972). A verseket és a rajzot a Pécs című, a városi tanács által 1975-ben kiadott antológiából válogattuk. I )
