Dunántúli Napló, 1976. november (33. évfolyam, 302-331. szám)
1976-11-14 / 315. szám
Teljes egyensúly Epilógus Lantos Ferenc kiállításához Jellegzetes képviselője a tudatformálást programszerűen vállaló kortárs művészetnek Lantos Ferenc október 15-én nyílt kiállítása kivételesen érett és a szó rangjelző értelmében modern — azaz nemcsak kifejezetten időszerű, de hosszabb távon is gazdagítani képes — életművet mutatott be a pécsi közönségnek. Nehéz erről a művészetről röviden szólni, hiszen látszólagos egyneműsége ellenére konkrét megnyilvánulásaiban rendkívül sokrétű. Nem könnyű eldönteni, vajon mi a jellemzőbb rá, a példás következetesség, a választott út végigjárása során — s éppen ennek érdekében — önként vállalt fegyelem, vagy a szüntelen megújulásra való készség. kortárs művészetnek, és munkássága ezen a vonalon különösen erősen kötődik a hazai talajhoz, a nálunk most éppen nagyonis aktuális közművelődési feladatokhoz. (Ha csak zárójelben is, meg kell jegyeznünk: Pécsett jelentős hagyományai vannak az ilyenfajta művész-magatartásnak, elég talán, ha 'Martyn 'Ferenc Kossuth- díjas festőművész több évtizedes szívós és eredményekben gazdag ízjésnemesítő, tanácsadó-nevelő fáradozására utalunk.) iHa Lantos Ferenc munkásságát a pártatlan utókor egyszer majd újra mérlegre teszi, valószínűleg teljes egyensúlyt fog tapasztalni a két egymást kiegészítő tevékenységi kör, a művészi és a művészet-pedagógiai alkotó munka között. Valamivel könnyebb dolgunk van, ha a helyét és jelentőségét próbáljuk körvonalazni a jelenkori magyar, illetve egyetemes művészet történetében. Kezdjük az utóbbin és szűkítsük le vizsgálódásainkat századunk Európájára. Aligha szorul bővebb bizonyításra, hogy a szóbanforgó helyszín és időszak két reprezentatív művészeti megnyilatkozás-módja, az expresszivitás (a látott valóságnak a művészi kifejezés érdekében történő többé-kevésbé erőszakos átírása), illetve a konstruktivitás (a valóság változékony felszíne mögött meghúzódó szilárdabb, tartósabb szerkezeti váz láthatóvá tétele, megidézése) közül Lantos Ferenc ez utóbbival tart szoros és tudatosan kiépített kapcsolatot. Mindjárt hozzá kell tennünk azonban, hogy ez a kapcsolattartás az ő esetében nem jelent valamiféle uni- formisba-öltözést, mint halványabb tehetségű kortársai némelyikénél. Lantos esetében inkább arról van szó, hogy az ösztönös művészi gesztusok, a teremtés nehezen ellenőrizhető és regulázható indulatai nála kezdettől fogva egyfajta komoly, elmélyült tudatosítási szándékkal párosultak, s együttesen eredményezték azt a tiszta arányrendszerű, lenyűgözően, de sohasem tékozlóan gazdag életművet, amely talán éppen tökéletes belső kiegyensúlyozottságával, hangsúlyozottan emberi léptékű rendjével ragad meg, avat csodáiéivá bennünket. Persze azért az expresszivitás is tetten érhető Lantos pályaképében, csak nem annyira az egyes művekben, mint inkább a művész társadalmi tevékenységében. Lantos Ferenc ebben a tekintetben is jellegzetes képviselője a tudatformálást programszerűen, sőt egyre eltökéltebben vállaló — európai és Európán kívüli — a természet, és hogyan alkotja újjá, most már e fölismert és tudatosított törvényszerűségek birtokában a teremtő emberi kéz a természet különféle, körülöttünk és bennünk egyaránt tetten érhető megnyilvánulásait — mindig a közösség, a társadalom nagytávú céljainak szolgálatában. Aki egyszer látta — nem csupán fél szemmel sandítva rájuk, de teljes figyelemmel adózván nekik — Lantos „hónapképeit", az mindenféle magyarázkodás nélkül nyomban felismerhette bennük-mögöttük az ezer- (és mégis egy-) arcú természet grandiózus szín- és formalüktetését, hónapokon, évszakokon át Újévtől Szilveszterig. És ez az élménye tudatosulván benne, nyilván nem fogja a jövőben megtagadni az „emberközpontú" jelzőt az olyan művészettől, amely törtéígy fogalmazható meg: az eltökélt hittel, szigorú következetességgel és magas esztétikai szinten végigvitt művészi programot, amennyiben annak társadalmi hasznossága olycnnyira nyilvánvaló, mint a Lantos Ferenc programjáé, társadalmunk ma már nem késedelmeskedik magáévá tenni, elismerni, sőt adott esetben jelentős mértékben támogatni. Lantos Ferenc ebben a tekintetben a szerencsés sorsú úttörők közé számítható. Alkotó erejének teljében érhette meg „befutását", mind művészetének, mind pedagógiai munkásságának elismertetését. Művei egy része — zománcképeinek szép sorozatára gondolunk, amelyből a kiállítás ezúttal természetszerűleg csak ízelítőt tudott adni — monumentális épületdíszítésként is megvalósulhatott. Persze, hogy emögött a méltán osztályrészéül jutott társadalmi elismerés mögött milyen kegyetlenül kemény, lemondásokkal és fáradalmakkal terhes esztendők állnak, azt csak azok tudják, akik közvetlen közelről is bepillanthattak az alkotó- műhelyébe. Sikere megérdemelt Már ma is túlzás nélkül megállapíthatjuk azonban, hogy a látósra-nevelésnek, pontosabban a látóvá-nevelésnek páratlanul szuggesztív apostola támadt személyében, és hogy nevelési szisztémája — jóllehet, ma már nem áll olyan társtalanul itthon sem, mint kimunkálásának kezdetén — ma is a leghatékonyabbnak tekinthető a hazai gyakorlatban. Lantos Ferenc szerényen „pedagógiai kísérletsorozatnak" nevezte legújabb kiállítási anyagát is. Méltányoljuk szép gesztusát, amelyet ezzel a máskülönben szerényebb ünneplésben részesülő pedagógiai tevékenység irányában tett, mégis ki kell egészítenünk a minősítését. „A szerkezet költészete" jóval többet adott annál, semhogy pusztán „tankölteménynek" tekinthettük volna, vérszegény, vizuális „bemago- lásra" szánt ábrahalmaznak. A látott világ szerkezete az ő kezén, mintegy varázsütésre, valóban költészetté nemesedik. De ugyanakkor ez a varázslat bennünket, a művek élvezőit is fokról fokra látókká, a „dolgok tudóivá” nemesít. Mégpedig nem elsősorban a. logikus meggyőzés, hanem sokkal inkábba közvetlen vizuális élmény megragadó hatása révén. Mit is tanulhattunk a kiállításon? Tanulhattunk mindenekelőtt szakmai fegyelmet, azután színnel, formával, szerkezettel való virtuóz bánni-tudást. De mindezeken túl megtanulhattuk — valósággal „elleshettük" — azt is, milyen rejtett törvényszerűségek szerint alkot netesen nem idilli vagy heroikus életképekben — az egy- egy pillanatban éppen látható valóság szintjén — idézi meg minden korok művészetének létrehivóját, célját és mértékét, a társadalmi lét fokára emelkedett embert. Szigorú következetesség De, aki alaposabban végignézte a kiállítást, az legalább még egy maradandó érvényű tanulsággal gazdagodhatott. Ez a tanulság pedig valahogy Végül is mindent összevéve, nehezen tudnánk eldönteni, kinek gratuláljunk először „A szerkezet költészete” szép és megérdemelt sikeréért. A művésznek, aki idejében felismervén a kor és a társadalom elementáris igényeit a művészettel szemben, tehetsége maximumát latba vetve igyekezett megfelelni a „kihívásnak”; vagy a társadalomnak — a kultúrpolitika felelős irányítóin kezdve, akik ezúttal is megtisztelték jelenlétükkel a kiállítás megnyitóját, sőt egyikük tevőleges szerepet is vállalt benne, a közművelődés névtelen „közkatonáin" át a tárlatlátogató közönségig, amely zsúfolásig megtöltötte a nyitás napján a kiállítótermeket —, amely társadalom idejekorán felismerte Lantos Ferencben a feladathoz méltó és annak elvégzésére érett alkotót, és teret adott neki tehetsége kibontakoztatására. Pap Gábor Csorba Győző Kettős hangsat Ha igaz a mondás, hogy saját költői nívójánál senki sem fordíthat jobban, szemlélhetjük a tételt visszájáról is. Eszerint bárki értő olvasó vegye kézbe a Kettős hangzót című műfordítás-gyűjteményt, megállapíthatja belőle: Csorba Győző kitűnő költő. Fordítóművészetének titkát keresve ugyanis azokkal az erényekkel találkozunk, melyek ilírikusi gyakorlatából közismertek: az aggályosságig pontos formakezeléssel, a valóság iránti hűséggel, gondolati elmélyültséggel, a dilemmák közt mindenkor el- igazító ízléssel és a hangzást szinte testi mivoltában megragadó kitűnő hallással. Az időrendbe sorolt antológia első részletében, az ókori költők tolmácsolásából nem csupán a1 fordító latinos kultúrájának minőségi többlete érződik, de eredendő karaktervonása, mely nem tűri a homályt, élesen, markánsan szemlélteti a foghatót: Nem volt még így keselyűvel telve ax ég, a leget még Ily sok toll sose nyomta. Mind a sok erdő szárnyasa eljött, s mind a fa véres csőrüktől csepegett vérrel mocskolt madaraknak. (Lucanus — A pharsalusi csatamező) A középkori versekben viszont (Gauthier de Chatillon, Carmina Burana részletei) a táncos ritmikát tudja megalkotni gáncstalan könnyedséggel. Érdemei figyelni a leleményes, gondos, négyszeri ismétlődéskor sem egyhangú rímelésre (Angyalok vagy emberek), de a stiláris készültségre is, mely olykor mór-mór Csokonai hangjához közelít (Megszakadt a tél haragja). Valójában csak arra törekszik, hogy a még próbálatlan verszenét a maga módján magyarul hitelesítse. Meglepő élmény a Csorba elővezette Dantéval, Petrarcával találkozni. Talán nem szentségtörés beváltanom, hogy a firenzei költő közvetlen versbeszédét, a szintaxis és a forma összesimulását gyakorta zavartalanabbnak érzem Csorba, mint Babits megoldásaiból. Petrarcának pedig minden lényeges újdonságát közvetíteni képes: a szépelgés nélküli érzelemgazdagságot, táj és ember valóságosabb viszonylatait, az érzés, gondolat folytonos hullámlósát, sőt a modern kollokvialitás ősét is fölfedezi benne. Itt és most nem szükséges szólni róla, hogyan, miként lett Csorba Janus Pannonius legavatottabb tolmácsává, arról azonban érdemeltnél kevesebb szó esik, milyen kitűnő Faust-fordítást produkált. A kötetbe válogatott harminc oldalnyi szemelvény: a virtuóz formaváltások, lendületes monológok, festői leírások, a nyelv érzékletes szépsége azokat is meglepheti, akik Goethe tiszteletre méltó nagysága mellett, valamifél.e előítélet, vagy rossz lelkiismeret miatt (mivelhogy sohasem olvassák) szemlesütve szoktak elmenni. Kár, hogy a Rainer Maria Rilke fordításokból nem készíthetett Csorba külön kis kötetet. Különösen éppen a kiteljesedett Rilke, a Hátrahagyott versek tolmácsaként kongeniális (Gyöngyök perdülnek szét. . ., Télies stanzák, Zene). Minden jelző, minden hangsúly a helyén. Az árnyalatos, áttört, majd meg tömött hangzás olyan érzést kelt, mint amikor hajlékony testben ép csontok, izmok játékát szemléljük. Tovább olvasva a kötetet, a német expresszionista líra képviselőire (Soll, Becher. Brecht) ugyancsak bensőségesen rezonálhatunk. Am egy kevéssé ismert, kevésbé garantált név megállít. Mit tudunk Theodor Kramerről? A verseiben levő sűrű atmoszféra, drámai erő (Be voltunk ásva, A kantin) kiváncsivá tesz. Az egyik versből (A szőlő-csősz éve) különös, a miénkkel rokon rusztikus levegő csap meg. Nem a fordító önkényeskedett! Nyomozásom igazolja: Kramer fe- szült-bukolikus realizmusának lehetséges a magyaréval rokon színezete. Osztrák volt, szolgált a közös hadseregben, ismerte a Fertő-tó körüli falvak világát. Felfedezés értékű Csorba három olasz költőt interpretáló eredménye is. Onofri szenvedélyes erejét, Ungaretti kevés szóval sokat mondó nemes líráját és Zanzotto vívódó pátoszát egyaránt rangra emeli. És amire nem számítottam, a súlytalanabb dalnoknak vélt Jacques Prévert- ben is megleli az erőteljes költőt. Abból indultam ki, hogy senki sem fordíthat jobban, mint amilyen költő. Végezetül illik elárulnom egy másik szakmai titkot: olyasmi viszont lehetséges, hogy a fordító jobbá, jelentősebbé tesz egy-egy költőt, mint amilyenként saját nyelvén, saját irodalma értékrendjében ismeretes. Ez történt Csorba kezén Marian Jachi- mowicz, vagy Alekszandr Me- zsirov verseivel. Ámde Csorba az ő adaptálásukkal sem hamisított. A lengyel és szovjet költőben is megtalálta a kifejezés földhöz kötött, remek képekbe, puritán emberi igazságokba foglalható művészi hitelét. Ily módon joggal viseli a kötet a Kettős hangzót címet. Elejétől végig benne van a szólító és szólított egymást erősítő kölcsön-harmó- niája és minden sorából át- hallatszik a költészet zenéje. Fodor András VAJDAHUNYAD Nászay Csilla rajza
