Dunántúli Napló, 1976. november (33. évfolyam, 302-331. szám)
1976-11-14 / 315. szám
IlfICsHelyeSc, átkötök Az üres formák, külsőségek semmit heccelő gőgjéről szól Berták László egyik (legújabb verse. A markáns sorok élőszóban hatolnak tudatomba, régi meghökkenéseimre emlékeztetőn. S míg a költő rögtönzött előadása lezárul a Tanárképző Főiskola könyvtárának aprócska munkaszobájában, arra gondolok, mi mindent tudok róla, s mégis milyen keveset. Színes portrét írhatnék ismereteim alapján, idézhetném verssorait, de ezzel csak még jobban ködbeburkolnám a lényeget, legalábbis azt. amit én annak vélek. Márpedig úgy gondolom, ő is azok közé tartozik, aki sokkal többre becsül egyetlen konkrétumot, mint száz fikciót egyetlen tettet, kiállást, mint a szép, de üres szavak füzérét. A versei is ilyenek. Keménységükön nem hatol át egyköny- nyen a szem, s a küllem sem kínál biztos fogódzót. A felismert és megfogalmazott törvény, az igazság azonban maga nyúl az olvasó utón. Ez az emberséget is átjáró tulajdonság ösztönözhette a pécsi írókat arra, hogy a közelmúltban a Magyar Írók Szövetsége dél-dunántúli csoportjának titkárává válasszák. Mindennapi könyvtárosi munkája és a Jelenkor szerkesztő bizottsági tagságából eredő feladatai mellett így újabb — az írókkal, az irodalmi élettel kapcsolatos — teendők hárulnak rá. Nem kis felelősséget jelent mindez. Meggyőződhetünk erről magunk is, ha bepillantunk az írócsoport gazdag tevékenységi körébe, terveibe, amelyek Berták László tervei is egyben: — Az írószövetség területi csoportjai alapjában véve kettős feladatnak tesznek eleget. Az itteni szervezet gondoskodik arról, hogy az itt élő írók bekapcsolódhassanak a Magyar írók Szövetsége munkájába és egyben lehetővé teszi azt, hogy a szövetség-biztosítottá kedvezményekben a helybéliek is részesülhessenek. Mindemelle4t erősíteni szeretnénk kapcsolat- rendszerünket a terület üzemeivel, gazdaságaival, a társmű- vészetek képviselőivel, a fiatalsággal, Dél-Dunántúl íróival. Olyan rendezvényekre is gondolunk a jövőben, ahol közös fellépés keretében a közönség a Jelenkor íróival, Pécsett élő zeneművészekkel, színészekkel találkozhatna, és ahol egyben képzőművészeti kiállítás megnyitására is sor kerülhetne. Szeretnénk a már szinte gyakorlattá vált helybeli könyvkiadás színvonalát is emelni — az adott és mondhatni: kitűnő lehetőségek jobb, tervszerűbb kihasználásával. E téren a Forrás-könyveket lehetne példának tekinteni. Az írók és az olvasók találkozásának megszervezésében legtöbbet a könyvtárak tesznek, és tehetnek. Velük is még jobb kapcsolatra törekszünk. Ez ösz- szefüggésben van azzal a köz- művelődési tevékenységünkkel, amelyről már a Dunántúli Nap- Jó is szót ejtett, és amelyet most a diákság körébe való intenzívebb „behatolás" gondolatával egészítenénk ki. Úgy érzem, komoly segítséget jelent majd az itt élő íróknak a Si- kondán elkészült alkotóház is, amelyben egy szoba fölött rendelkezünk. Ami titkári tevékenységemet illeti, szervesen be akarom építeni munkámba elődömnek, Pákolitz Istvánnak elismert, majdnem két évtizedes tapasztalatait, eredményeit, aki mint elnök továbbra is részt vesz a csoport irányításában. Ahhoz persze, hogy a fentebb említett tervek valóra váljanak, a csoport valamennyi tagjának tevékeny közreműködése, a Jelenkor szerkesztő bizottságával való jó kapcsolat fenntartása, minden pécsi író támogatása szükséges. — Ügy gondolom, azért az egyéni írói tervek, elképzelések sem szorulnak háttérbe. Hallhatnánk valamit ezekről? — Az így élt Csokonai Vitéz Mihály című könyvem után megírtam az így élt Vörösmarty Mihály-t. Ez utóbbi megjelenése Berták László A Magyar l’róh Szövetsége dél-dunántúli csoportja titkárának tervei az 1977-es könyvkiadói tervben szerepel. De én mondanivalómat elsősorban versekben tudom és akarom megfogalmazni. Most az 1972 óta írott verseim kötetén, azaz új verseskönyvemen dolgozom. Van azonban még egy régóta dédelgetett prózaírói tervem is: szülőfalumról, Véséről szeretnék írni. — S az öntőbrigád? — Lehet, hogy visszatérek még, vagy hozzájuk, vagy egy másik hasonló közönséghez. Egy bizonyos: nagyon sokat tanultam ennek a munkának a során, talán azért, mert ez a fajta közösség közelebb áll a szívemhez, mint mondjuk egy hivatalé. Mindezen túl, azt hiszem, hogy sok mondanivalóm van — elsősorban a magaménak vallott paraszti világról, és a civilizáció merevségébe, kényszerhelyzeteibe nehezen beletörő, s vele nehezen békülő ember helyzetéről. Bebesi Károly Víg István rajza T ikász Estván nyugállományú alrévkalauzt — ha ló nincs, a szamár is jó — megbízta a KURT (Kharon Utaztatási Részvény- társaság) a csiribácsiribi körutazás vezetésével. Fent nevezett alapos előtanulmányokat végzett, azaz kétszer átlapozta a Mahábha- rátát meg a Ramajánát; majd átvéve a megbízást, végigszaladt a listán, külön megjegyezve magának a harmincnyolc útitárs foglalkozását. El is szontyolodott, mert csupa értelmiségi egyén volt a csapatban: orvos, tanár, mérnök. Az ilyen igényesnek látszó népségnek nyilván nem nyomhatja a sódert az etruszk gyönyörtanyák anekdota-szemelvényeiből; nem úgy fest ez a bagázs, mint a legutóbbi, amelyet egyáltalán nem érdekelt, ki az isten nyavalája volt az a Tutenkámon, illetve Nebu- kadnezár; még csak az sem izgatta őkelméket, miképpen pacsmagolták össze azt a jóféle kencefice-balzsamot, hogy évezredekre konzerválni tudták a fáraók porhüvelyét. Az Etelküzü hazából elszármazott derék utódok unták a banánt; lábukat a forró sivatagi homokban kapkodva, arra a bölcs megállapításra jutottak, hogy „Ez a tömérdek homok kíváló- lag jó talaj lenne othun a görögdinnye-termesztés területén." No de hát mindegy, milyen élhetetlen és tanulni egyáltalán nem akaró volt a fentebb aposztrofált brancs; most egészen más a helyzet, itt alaposan föl kell kötni a gatyóreszt. Különösen illik utánanézni a képzőművészeti, építészeti, földrajz-történelmi, a görögrómai mithológiai dolgoknak, hiszen közismert, hogy szittyaföldön mindenki ért mindenhez, bele is kotyog, ha köll, ha nem; sőt az ilyen tudálékos társulat egyes tagjaitól az is kitelik, hogy provokatív kérdéseket tesznek föl, kvázi a fölkészültséget vizslatva; fenkölt kulturális gőgjük lesír a képükről, és örvendeznek, ha lebőget- hetik a botcsinálta művészet- történész-alrévkalauzt. Ez a nyavalygó és önmagát folyton megvalósítani akaró, flaszterkoptató szellemi elit elvárja, hogy egy alrévkalauz legalább hat-hét nyelven beszéljen, persze nem társalgási, hanem jóval magasabb szinten; művészethez, irodalomhoz, építészethez, a manufaktúrához, a gőzgéphez és a harangöntéshöz középkáderi felelősséggel ko- nyítson; tudjon friss pletykákat a film, a színházi világ kulisz- sza-históriáiból; intézze flottul, vaay annál is jobban a valuta- beváltást, a szállodai elhelyezést, az étkezést. Tikász Estván kiagyalt néhány, már-már abszurd kérdést, élve azzal a bizalmatlan előítélettel, hogy ezek a baka- fántoskodó utazgatok feszegethetnek pl. ilyen, ideológiailag megcsavart kérdéskomplexust is, hogyaszongya: „Mi a társadalmi háttere annak az anarchizmusra valló tendenciának, miszerint a barlangrajzok trog- lodita kismesterei egyszerűen fittyethánytak a perspektívára?" Avagypediglen: „Praxite- lész és Pheidiász milyen grafikai op-art-fogásokat tanulhatott volna a pécsi származású Vasarely oskolájában!?" Született nyelvtehetség lévén, fölelevenítette a lópata- pusztai bencés gimnáziumban abbahagyott és különben is 1 csak fakultative tanult idegennyelvű beszédgyakorlatait; noha az utóbbi félszázadban nemigen akadt utazgató, aki a Tóra szerinti héber, netán a khaldeus, vagy éppen akkád nyelven vitatta volna a keresz- tesviperatojás nagyüzemi keltetésének előnyeit. Naiszen, csak próbáljon kötözködni valamelyik túlzottan igényes utazgató; úgy bele fogja zavarni az illetőt a kultúrhistóriába, hogy arról koldul; megnézheti magát az ipse, vagy begőzölt kékharisnya: hosszú lejáratra nem ismeri majd ki magát Gilgames, Mohamed, Jézuskrisztus, valamint Schreiber Tamás József, a hajdani népszerű kof- ferosgyilkos viselt dolgaiban. És az lesz a meglepetkeztetés teteje, mikor Napóleonnak a piramisok tövében elkajabált híres mondását északbabiloni archaikus lejtésű nyelvjárásban idézi, némi kedélyesen-hangu- latos tápéi folklór-betütéssel. Jópofáskodón. Bár a viccelődő, kedélyeskedő és erőltetetten humorizálni akaró jópofásko- dást, az egyre terjedő bárgyú deheroizálást szívből utálta; révkalauztársait emiatt több- izromban komolyan megintette; mégis be kellett látnia, hogy maga a Kurt Cég navigációs főosztálya is egyetért az idétlen és igénytelen jópofásko- dással, a színvonaltalan tökéletlenkedéssel. A Cég az utóbbi időben nem törekszik arra, hogy révkalauzait disztingvál- tabban honorálja, mert ezeset- ben magasabb követelményeket támaszthatna velük szemben; s végülis mi a keserű búbánatnak fontos a mostaninál egy icikepicikével kulturáltabb utaztatás, honi és külső országbeli révkalauzolás? A mikor Tikász Estván alrévkalauz idáig jutott elmefuttatásában, észrevette, hogy az utazgatok névsorából, mint valami új égő csipkebokorból, karthagói manökennek álcázva magát, kilép Caligula, azonnyomban rákérdezett a hamvaiból föléle- medett cézárra: — Ugyan, mongyad pajtikám, há irányzandod lépteidnek szapora mivoltját? Mire Caligula, aki ezenközben előráncigálta lajbizsebé- ből Kopasz Károly hétköznap- lós koronáját, ily szavakatere- getett által fogainak kerítésén: — Csak átugornék ide a KURT-hó, panaszra, mer a tennapi csiribácsiribi kőruta- zósbú hazagyüvet, általmasí- rozva a kutyabalhási korál-szi- getek fölött, az idegenvezető alrévkalauz fölóvasta újsütetű elmeszüleményit „A fencse- csuszpájz szellemtörténeti hatása a keményfejű Bolyaiak árnyékában" címmel; ahelyett, hogy a trafalgári csata után kialakútt ipari fejlődési szakasz anyósvicceibű mutasztott vóna be néhányat. T ikász Estván ekkor fölserkent álmából, s lelógatván lábait a re- kamiéról, vakaródzni kezdett g-mollban, tizenhatod ütemben. Pár percenet múlva, már beretválkozás közben, futólag odapillantott az utazgatok névjegyzékére, s a nyakát merte volna rátenni, hogy a társulatban egyetlen kótyonfitty mérnök, tanár, orvos nem akad, aki valamennyire is ösmerné „A szanszkrit nyelvújító mozgalom baloldali elhajlásának nacionalista veszélyei” c. nemrégiben kiadott, berberül • is megjelent brosúrát. — Akkor meg mit ugrálnak? Azon mélázott el: akár följelenti az a rókaképű Caligula, akár nem, nagyon félő, hogy szép csöndesen kipusztul az alrévkalauzok minden rendűrangú igényt kielégítő, jópofán kedélyeskedő szektája. Ezzel egyidejűleg vészesen növekszik az Egyszerű Utazgatók-ban a nagyobb tudásra, valódi ismeretekre, a jobb tájékoztatásra, a dolgok összefüggő kutatga- tására szolgáló nemes törekvés. Ez a fajta Utazgató a jövőben sem riad vissza attól, hogy összespórolja azt a párezer szakadozott Forintját, s részt vegyen újra-újra a Cég által szervezendő megyeközi, illetve külországi kocogómozgalmakban. A z alrévkalauz, leránci- gálván képéről a maradék habot, arra a nemes elhatározásra jutott, hogy alapítványt létesít. Alapítványa kamataiból kizárólagosan azokat az utazgató jakobinusokat lehet jutalmazni, akik 1. nem Lengyelországba, Itáliába, Görögországba, az Ibériai félszigetre, hanem 2. Lengyelbe, Olaszba, Görögbe, Spanyolba utazgatnak. Esetleg Franciába. Vagyis a Francba-------hogy é n is igazodjam valamiképpen a hányavetien-kedélyes, szelle- meskedő alrévkalauzi stílushoz. P*JvrO?(r\, (rjw+i Berták László: Madárláb-könnyű ember Madárláb-könnyű ember lépdel történelemben, lecsapolatlan Hanságom lidércei közt, kezében Veronika-kendő, arcom nyoma holdvilágnál is fölismerhető. Asszony vagy férfi? Anyám? Apám? Behúzott szárnyú ifjúságuk mégis röpülő mégis-angyala gyerekkorom vártemplomából? Szememet kantár ellenzője rácsozza, fény gyűrűzi vad-pogány oltárok elé, de ő gyertyával hazavezet, megtörli kálvária-arcom, fütyöl. Félelmem fehér lepedőiből nászágyat rögtönöz, áruló barát agancsáról leszed, nyavalyák lázában tiszta forrásvizet, piros almát, kedvemre hazát, ő hoz győzelmes nyirfaágat a halál lyukas palánkja elé. Mágneses pólust kibillentő asszonnyal vigasztal, önzésem ellen indiántollal, csatabárddal fiam képében lovagol be, leül tétova kacatjaimra, és befejezi ezt a verset. Trischler Ferenc rojia
