Dunántúli Napló, 1976. október (33. évfolyam, 271-301. szám)
1976-10-13 / 283. szám
1976. október 13., szerda Dtmantftlt napló 3 A népművészeti hét színházi estjéről Válasz a „Folklórműsor hibákkal” című cikkre Egy vizuális rendszer sikere Lantos Ferenc kiállítása elé A Dunántúli Napló szeptember 29-i számában W. E. „Nem addig a ...!", „Folklór műsor hibákkal" címmel gúnyos hangú kritikát írt a VII. dél-dunántúli népművészeti hét szeptember 24-i és 25-i bemutatójáról. Mindkét estén mind a négy dél-dunántúli megye szerepelt, és műsorukat Olsvai Imre nép- zenekutató bíráló-értékelő tájékoztatásai vezették be. Őt az üdvözlő bevezető név szerint be is mutatta mindkét este a telt háznak. Miért írja akkor a bíráló, hogy nevét sehol sem találta feltüntetve, mikor nyomtatott műsor vagy plakát nem is volt, és miért nevezi ezt a hozzáértő és színvonalas értékelést „bajusz alatt pusmogó mű- sorközlés"-nek? De nem is csak az ügyhöz és azokat szolgálókhoz méltatlan és tiszteletlen gúnyolódás miatt kell erre a cikkre válaszolnunk, hanem mert a népművészeti hetek eredeti célját és szándékát kérdőjelezi meg és emellett véleményünk szerint nem kívánatos, hamis, sajnos nem elszigetelt, népművészet-szemléletről tanúskodik. De idézzük fel a két estét, melyről azt írja, hogy „a péntek, szombat esti bemutató sorozat a valóban gyönyörködtető szép részletek ellenére is bizony keserű szájízeket hagyott bennünk”. Ezután felsorolja a jót: annak tartja Baranya és Tolna műsorát, kivétel nélkül. Somogyról azt írja, hogy „eredeti fényei sajnos lassan eltűnnek g színpadról .. . Többen nem lehettek itt betegség miatt. így közülük itt az egyedül igazán színvonalas buzsáki összeállítást dicsérhetjük.” Nem említi meg, hogy a „műsorközlő” azt is bejelentette, hogy a szereplésre felkészült és indulásra kész török- koppányi énekesek hiába várták az autóbuszt, az valami hiba miatt nem érkezett meg. A kritikusnak a somogyi műsorból csak a buzsáki együttes tetszett. Erről Olsvai Imrével együtt nekünk más a véleményünk, mint ahogy azt Olsvai Imre „műsorközlésében” részletesen meg is indokolta. Olsvai nem csak a Bartók és Kodály által elindított akadémiai Népzene Tára kötetek egyik szerkesztője, hanem az első megyei népzenei monográfia (és ez éppen Somogy megyéről szól) szerzője is. A lakócsaiak hamisítatlan eredetiséggel mutatták be, hogyan mulattak tánccal és zenével a Dráva menti horvátok. Külön köszönjük, hogy idős koruk ellenére bejöttek hozzánk és nem osztjuk W. E. véleményét, hogy „gyanúsan betántorogtak” volna és „semmi keresni valójuk nincs a pécsi színházban”. Szereplésüket, spontán, színpadiaskodás nélküli táncukat az este egyik élményeként tartjuk számon. Marad még Zala megye, melyről sommásan azt írja: „ezúttal is terjengősségével jeleskedett elsősorban". Egy szám esetében ha van is némi igaza, véleményét egészében nem helytállónak és megfogalmazását pedig bántónak tartjuk. A zalai regölésről azt írja: „Az üdén játszó regélő gyerekhangokból is jobb, ha mértékkel adagolunk". Ezek a gyerekek elmondták a regölést, megható egyszerűen: az egész szöveget, a bevezető mitikus képet a csodafejű szarvasról, elmondták a jókívánságokat és végül összeregölték a fiatalokat. Ebből áll a regölés. Mit kellett volna ebből önkényesen kihúzni? Maradt még egy zalai műsorszóm, a „tökmagköpesztő”, mely szerinte „paródiának is rossz”. Sajnáljuk-, hogy nem feleltek meg várakozásának, de bizony az ilyen tökmagköpesz- tők, fonók és fosztok adták meq azt a keretet századokon át, melyben az alkalmi munkára összesereglettek szórakoztatására és vigasztalására kerültek elő a mesék, balladák, dalok és az egymással, a fiatalok rejtegetett vonzalmaival incselkedő játékok. Nem színpadra készült mű volt ez sem, de voltak benne a gyöngyszemek, a furulyás, az énekes, a cite- rázás, a naiv, népi komédiázás. összesen tehát egy csak hosszallt és két félreértett szám, ami „rossz szájízt" adott az egészről W. E.-nek, — a harmincból! Ez jogosítja fel őt arra, hogy „Nem addig a . . .!" címet adjon cikkének, arra célozva, hogy a műsor méltatlan volt a pécsi színház híréhez. Súlyos és meggondolatlan szavak ezek véleményem szerint. Végül pedig a népművészeti hetek folklór műsorainak gálaest jellegéről csak annyit: a megyék saját műsoraikért felelnek, és a rendezők egy megyét Mindennemű kritikai tevékenység veszélyes zónákban történik. Ezzel mindenki tisztában van, aki erre adja a tejét. Túlértékelhetik, félreérthetik — a kritikai megjegyzések ódiumát vállalnia kell. Ezt tesszük minden esetben, ha népszerűtlen véleményünket is leirjuk. 1. Olsvai Imre nevét nem azért nem említettem, mintha nem tudnám kicsoda és nem tisztelném közel háromévtizedes tudományos munkásságát. A személyeskedést szerettem volna elkerülni. Valóban bemutatták, de hogy a műsor szerkesztésében milyen része volt, arról nem esett szó. (Csupán sejteni lehetett.) 2. Ironikus megjegyzésem a „műsorközlésre" vonatkozott. Ismertetése bizonyára ezúttal is pontos, szakszerű és érdekes volt, csak egyszerűen — artikulációs okokból — nem lehetett érteni. 3. Nem állt szándékunkban megkérdőjelezni a népművészeti hetek eredeti célját. Jegyzetemnek volt néhány „gúnyoshangú" megjegyzése, illetve jelzője. Miért minősíti András- falvy Bertalan az egész írást ilyen hangvételűnek? Hogy mi okból hagyott a műsor keserű (nem „rossz" — keserű!) szájizeket, annak a leírtakon túl tágabb összefüggései is vansem zárhatnak ki. Bírálatot minden szám kapott, ezenkívül a rendezők „aggódó figyelmet” kértek a közönségtől, mert a folklórral az jelenik meg a Pécsi Nemzeti Színház színpadán, ami sohasem látványnak, szórakoztató műsornak készült. A népművészet ugyanis nem ismerte a színpadot, a műsort, a színészt, a kiállítást, a vitrint stb. A színházi folklórműsor a népművészeti hét előadásainak és vitáinak folytatása, szerves része, ahol kutatók és nevelők, a közművelődés önzetlen napszámosai vitatják meg közös gondjukat, a népművészeti örökség sorsát mai művelődésünkben. Ezt a gondoskodó, kísérletező munkát szolgálja a folklórműsor, ezt illusztrálja, és nem akar gálaest lenni csak a színházi látványosságra kíváncsi látogatók számára. Azt, hogy így is adott maradandó művészi élményt, azt a felzúgó tapsok bizonyították. Andrásfalvy Bertalan nak. Innen az írás keményebb hangja is. 4. Elismerem: Lakácsa esetében pontatlanul fogalmaztam. Nem az együttes: a produkció jelenlétét kifogásolom. „Lakácsát" többször láttam otdrcn a lalujukban. Ott valóban eredetien táncoltak, mulattak. Itt sajnos — nem . . . 5. Ott, ahol 30 műsorszám pereg le, ott csupán benyomásokra, emlékképekre szorítkozhat a kritikai jegyzet szerzője. Hogy ebből a műsorból nekem mi tetszett és mi nem — ezf tessék megengedni saját jogomnak. (Ahogyan ez a jog mindenkinek megadatik, aki leül egy nézőtérre.) Értékítéleteimmel lehet vitatkozni, elvetni vagy elfogadni is lehet azokat, a jogot hozzájuk kétségbevonni annál kevésbé. Ezenkívül: ha egy műsor része egy tudományos előadássorozatnak, akkor zárt körben kellene megrendezni. S akkor nem szólunk, nem szólhatunk semmit... Ezúttal a műsor a nagyközönség elé került. A gálaest jellegben nem a „látványt", a „szórakoztatást" hiányoltuk, hanem a műsor ökonomikusabb szerkesztését és a színvonal alatti műsorszámok beiktatását kifogásoltuk. Baranyai krónikaírás, I975 Szükség van-e a televízió, a rádió, a sajtó, a mindennapi kommunikációs áradat korszakában krónikaírásra? Mit kell tartalmaznia egy községi krónikának manapság? Statisztikai és szociográfiai szemlélettel vizsgálni a gazdasági, társadalmi eseményeket és kronologikus sorrendben megírni mindazt, amit egyszóval honismeretnek nevezünk? Ezek a kérdések még nyitottak voltak, amikor 1971- ben a Baranya megyei Tanács Végrehajtó Bizottsága határozatot hozott a községi krónikaírás bevezetéséről. Az azóta eltelt időszak bebizonyította, hogy az országosan egyedülálló vállalkozás, azaz a krónikaírás „intézményesítése" igen jó kezdeményezés volt. A Baranya megyei Levéltár olyan iratanyaggal gyarapodott, amely a jövő történetírásának pótolhatatlan forrása lesz és megyénk helytörténetírásának már ma is igen hasznos és értékes nyersanyaga. A közelmúltban jelent meg a Baranyai krónikairás II. kötete Bezerédy Győző szerkesztésében. A kiadvány az 1974. évi legjobb községi krónikákat tartalmazza. Míg az első, az 1972-es év krónikáit az ellentétek jellemezték, addig a mostaniakon már g lelkesedés, a tapasztalat és a krónikaíró kedv érződik. A baranyai - krónikaírás második kötetében Boly község (Bősz József), Siklós nagyközség (Mecseki József), Mágocs község (Tárnái Nándor), Szentlő- rinc (Illés Antal), és Szigetvár város (Graffits Lajos) krónikáiról olvashatunk. Ezek a krónikák módszertani útmutatóul is szolgálnak azáltal, hogy a legjobb anyagokat publikálták a kötet szerkesztői. önként adódik azonban a kérdés, hogy akikről a krónika szól, vajon elolvassák-e. A község lakói hozzájutnak-e. Erről még kimutatás, statisztikai felmérés nem készült. Ennek talán az is az oka, hogy a krónikák mindössze két példányban készülnek. Az egyik marad o községi tanácsoknál, a másik a Baranya megyei Levéltárba kerül. S a legjobb 'krónikákat összefogó Baranyai Krónikaírás is csekély példányszámban jelenik meg. Varga Ágnes Az elmúlt négy évben Természet - látás - alkotás címmel a pécsi Janus Pannonius Múzeum által rendezett kiállítás-sorozatban követhettük nyomon Lantos Ferenc nagylélegzetű kísérletét, amely egy egységes vizuális rendszer kidolgozását tűzte ki célul. A sorozat négy részét — Bevezetés, Szerkezet, Szín, Tér — nemcsak Pécsett, hanem Debrecenben, Szegeden, Kecskeméten, Budapesten, Szombathelyen, Veszprémben, Szek- szárdon és Békéscsabán is bemutatták. A sorozatot záró Analógiák című ötödik rész Pécsett valószínűleg a következő hónapban látható majd, az öt részt együtt pedig idén decemberben állítják ki a fővárosban, a Nemzeti Galériában. A kísérlet célja a stílusoktól független vizuális elemek, illetve azok rendszerének és alkalmazási lehetőségeinek kutatása. A rendszer fogadtatására, szükségességére jellemző, hogy a Népművelési Intézet Vizuális Művészeti Osztálya és a Debreceni Tudomány- egyetem igen nagy gondot fordít minden irányú terjesztésére, Lantost egy sor előadás megtartására kérték fel, az anyagot hozzáférhetővé tették és beépítették a művészettörténész és népművelés szakos egyetemi hallgatók tananyagába, az ország nagyobb múzeumai, a budapesti Eötvös Loránd Tudományegyetem, a Műszaki Egyetem, a Zeneművészeti Főiskola is élénk érdeklődést tanúsít iránta. A tényékhez tartozik az is, hogy ezekben az években Lantos Ferenc állandó vezetőségi tagja a Népművelési Intézet tokaji művésztelepének, a kecskeméti zománc alkotótelepnek. Az építészekkel való szoros kapcsolatának konkrét eredményei több könnyűszerkezetes óvoda és bölcsőde zománcfríze, vagy például a nagykanizsai művelődési központ teljes külső plasztikus műanyagburkolatának — éppen most megvalósuló — terve. Az Ópusztaszeri Nemzeti Parknak készült zománctáblák, a Szegedi ünnepi Játékok alkalmából kiállított szabadtéri zománcplasztikák, a budapesti, lengyel- és finnországi, az NSZK-beli csoportos kiállításokon való részvétel pedig a művészi alkotómunka folyamatosságáról látszik tanúskodni. Október 15-én nyílik meg Pécsett Lantos Ferenc önálló kiállítása, amely szorosan kapcsolódik az általa kidolgozott vizuális rendszerhez, annak egyféle lehetőségét bizonyítja. Ebből az alkalomból tettünk fel néhány kérdést:- Mintha az utóbbi években az elméleti alkotó eluralkodott volna az alkotóművész felett. Nem így van? Nem bánja ezt Lantos Ferenc, a képzőművész?- Egyáltalán nem. A képzőművésznek sose az volt a feladata, hogy konzerváljon egy meglévő állapotot, s azt ügyesen gyakorolja, hanem az, hogy kutassa a továbblépés lehetőségeit. De azt se öncélúan, hanem a szükségletek, a tényleges feladatok érdekében. Pontosan azért fordultam a vizuális rendszerezés problémái felé, mert úgy vélem, hogy társadalmi szinten ez a legfontosabb kérdések egyike. Az érdeklődés azt igazolta, hogy megvan a társadalmi igény. A vizuális rendszerezés pedig nem elsősorban elméleti probléma, hanem gyakorlati : csak úgy lehet vele foglalkozni, hogy a vizuális nyelvet az ember konkrét képi formában próbálja újra rendezni. Ez a munka pedig más képi következtetésekhez vezet, egyszóval az alkotóművésznek hasznos. — Mégis, a művész mindig érzelmileg is azonosul a munkájával, ez viszont elsősorban elméleti munka . . . — Az elméleti munkával is lehet érzelmileg azonosulni, sőt, a kettő kifejezetten feltételezi egymást! Az a képi rendszer, amit megfogalmazni próbálok, olyan vizuális modellezési lehetőséget kell hogy adjon az emberek kezébe, amelyet, ha élnek vele, önmagukra vonatkoztathatnak. A művészet nem rajtuk kívül álló, szent, megközelíthetetlen valami, hanem közhasznú nyelv, amely, ha megfelelő sű- ritettséggel és színvonalon jelenik meg, kollektív, demokratikus művészet lehetőségeit körvonalazza. — Szóval a festőművész ... — A festőművész elavult kategória. Lényegében csak reprodukál. akár egy fát, akár egy stílust. Mondjunk inkább alkotóművészt helyette, ami nyitott kategória. Az alkotóművész ott fogalmazza meg a maga szakmai kérdéseit, ahonnan kapcsolatot tud teremteni az emberi tevékenység teljes területével. — Tehát az alkotóművész végül is elégedett? — Megkíséreltem a felvázolt általános problémákat szubjektív nyelvre lefordítani, ez maid a kiállításon lesz mérhető. — Megkérdezhetem, hogy műveknek tartja-e ezeket a dolgait? — Ennek megítélése nem az én feladatom, de a célom eleve nem az, hogy „műveket”, vagy „művészetet’ csináljak. A célom az, hogy az általam fontosnak tartott és közhasznú feladatokat a lehető legjobban megoldjam. Ha ez művészet, akkor vállalom. De azt, amit ma általában nagyvonalúan művészetnek neveznek, az szerintem inkább művészkedés, — Nem az-e a vélemény, hogy Lantos Ferenc alkalmazott művészetet csinál? — Milyen más művészet lehetne? Ami nem alkalmazott, az nem is művészet. Az fölösleges. Szerintem tehát nincs úgynevezett nagy művészet és alkalmazott művészet, ellenben van egy vizuális rendszer, ami általánosan érvényes (pontosan ennek a megfogalmazásán fáradozom egyrészt), a többi pedig mind alkalmazás, a festészet éppen úgy, mint a tárgyformálás. — Végül hadd kérdezzem meg, hogy ez a vizuális rendszer, amelynek jelentőségéről aligha vitatkoznék, hogyan jut el az emberekhez, azokhoz, akikért végeredményben született? — A közművelődési szervek feladata, hogy a társadalom egésze felé közvetítse. Ez a folyamat el is indult. Érdekes, hogy az igény elsősorban nem szakmai oldalról, hanem vagy más művészeti ágak vagy az általános közművelődés oldaláról jelentkezik. A rendszert most könyv formában próbálom kifejteni a Népművelési Intézet Vizuális Művészeti Osztálya felkérésére, a Pécs-Ba- ranyai Népművelési Tanácsadó részére pedig a vizuális didaktikai játékokhoz valamilyen hasznos útmutatót készítek. S az eddigieknél erőteljesebben foglalkozhatom most már a feldolgozással, ha úgy tetszik, művek alkotásával. H. E. Tisztelettel: Wallinger Endre Három év alatt 25 milliósra növeli jelenlegi 6 millió forintos termelését a kishajmási Hegyalja Tsz kerámia-üzeme. Termékeiket — korsókat, tányérokat, cserépedényeket — az AMFORA Vállalat veszi át. A képen: Brodszky Ferenc, a Népművészet ifjú mestere munka közben. Fotó: Maletics Viszontválasz Andrásfalvy Bertalannak
