Dunántúli Napló, 1976. szeptember (33. évfolyam, 241-270. szám)
1976-09-26 / 266. szám
Képek a Pécsett és Baranyában rendezett VII. dél-dunántúli népművészeti hét kiállításairól. Minden kornak megvoltak a mago kényeskedői. És minden kor írói jót nevettek rajtuk. Mert frissen szerzett pénzük, vagy rangjuk olya,r> magatartást parancsol a kényeskedők- re, amit se pénzzel, se ranggal megvásárolni nem lehet, majmolni próbálják tehát. Faragatlanok, ezért finomkodnak. Szépérzékük fogyatékos, ezért szépelegnek. Tudatlanok, ezért fontoskodnak. Földhöz ragadtak, ezért pipiskédnek. Személyiségük nincs arányban képzelt vagy valódi helyzetükkel; másképp szólva; lötyög alakjukon előkelőségük újruhája. Jót nevettek rajtuk a római vígjátékírók, pompás tréfákat eszelt ki ellenük a firenzei Boccaccio, komédiák sorozatában kacagott rajtuk a párizsi Moliere (a kényeskedők elnevezés is tőle származik, halhatatlanná az ő úrhatnám polgára tette a figurájukat), a franciák parvenünek nevezték őket, az angolok sznobnak, a magyar irodalomban Gvadányi József peleskei nótáriusa találkozott velük először Budán, a tizenkilencedik század magyar vígjátékaiban végig . ott pipiskédnek; Kisfaludy Károly, Szigligeti Ede és Csiky Gergely színpadán, ahonnan egyenes út vezet a mai színpadig, Szakonyi Károly Hongkongi paróka oímű vígjátékáig például. A kényeskedők tudniillik ismét divatba jöttek. Nem csoda, hogy a kabarétréfákból a fejcsóváló glosszákon át az ostorozó cikkekig olyan sűrűn állítják pellengérre őket: lép- ten-nyomon beléjük botlunk az életben is. Ők azok, akik a legújabb kényeskedés-divat hajnalán, valamikor tizenöt évvel ezelőtt, olyan büszkék voltak „nyugati cuccaikra". Ők azok, akik először jutottak Bécsig, hogy mire mások is megpillanthatták a Stefanskirche tornyát, ők már azzal hencegjenek: „olaszban” jártak, jövőre „spanyolba" mennek, esetleg „görögbe”. Most éppen a földköziFaragó Vilmos: KÉNYESKEDŐK tengeri hajóút és Japán van divatban. Ők azok, akiknek először volt tévéjük, mosógépük, frizsiderük — ez is az új kényeskedés- divat hajnalán volt még —, hogy mire mindenkinek lett, ők már a színes tévénél meg az automata mosó- és hűtőgépnél tartsanak. Ők találták ki, hogy a hétvégi telken garden partyt kell rendezni, faszén tüzelésű grillsütőkkel, mert az olyan „eredeti”, olyan „rusztikus”. Ők szaladtak végig azon az ital-előkelőségi skálán, amelynek elején — ugye emlékszünk még rá? — a közönséges gin állt, majd a kubai rum követte, a skót whisky és a francia konyak. Most az „egzotikus" italok vannak divatban; az ázsiai rizspálinkák például. Ők azok, akik beavatotton beszéltek egy bizonyos Sagan kisasszonyról, mielőtt regénye Magyarországra érkezett, hogy kiderüljön: limonádéról van szó. Ők azok, akik négyszáz forintot fizettek egy Nagyvilágszámért, mely a Sagan-regény ravaszabb, amerikai változatát közölte: a Love storyt. Ők boldogították gyermekeiket először különórákkal: művészi torna, balett, francia nyelv, tenisz, zongora; s ők kezdték azt a gyereköltözteté- si versenyt, amely járványként futott végig az iskolákon. Ők azok, akik mindig előttünk járnak hencegni való tulajdonaikkal, tájékozottságukkal, beavatottságukkal; nekik volt először 'kazettás magnetofonjuk, Levi's nadrágjuk, tengeri herkentyűjük; ők ismerik a párizsi divatot, a színészek magánéletét és a közélet kulisszatitkait; tőlük tudja meg az ember, milyen tájékozatlan, hiszen azt se tudja, hogy X. nagyembernek ki a sógora, hogy nem az új autó a sikk most, hanem az ősrégi, amit a leleményes autógyárak szériában készítenek már, hogy dehogy is a régi autó a sikk, hanem a ló, az az igazi, s milyen ember az, aki még lovastúrákra se jár, képzeld drágám, az egyik gazdaság már parforce-vadászatot is hirdetett. Nevetségesek, ugye? De annyit nevettünk vagy zsörtölődtünk már rajtuk, a kabarétréfáktól a fejcsóváló-glosszákon át az ostorozó cikkekig, hogy röstellném most szóba hozni őket, ha csak a kabarétréfák, glosszá'k és cikkek ítéleteit ismételgetném, s nem tudnék valami újat is mondani róluk. Úgy érzem, tudok. Nem valami merőben újat, persze, csak valami olyasmit, amit a kényeskedők elítélése közben nem mindig szoktunk végiggondolni. Az egyik az, hogy a kényeskedés, természetesen, az „újgazdaság” kísérő viselkedéstünete (mindig is az volt). De a kísérő tünet elítélése közben ítéljük-e el az „újgazdagságot" is? Magyarán: haragudjunk-e arra is, hogy javulnak az élet- körülmények, hogy egyre többen vannak, akik munkával- tehetséggel olyan jövedelemhez jutnak, amely tegnapi szegénységüket mai jólétre cserélteti velük, haragudjunk-e a sokat emlegetett státus-szimbólumokra; az autókra, a telekre, az ilyen-olyan „cuccra”? Az mondom: ne haragudjunk. Félni nem a jóléttől kell, hiszen éppen azért harcolunk éhesen, hogy most jóllakhassunk. Félni a kísérő tünetektől kell, egy nevetséges és elítélendő magatartáshibától, amelybe mindnyájan beleeshetünk. És ez a másik dolog, amire gondolnunk kell: mindnyájan potenciális kényeskedők vagyunk. A római vígjátékíró, a firenzei Boccaccio, a párizsi Moliere és a pesti Csiky Gergely egy vékony társadalmi rétegen köszörülhette tollát, a bírálat mindig egy feltörekvő, már tehetős, de még faragatlan osztálynak szólt, egyik-másik esetben — Gvadányj esetében például — a „származási előkelőség" és a provinciális magyarkodás konzervatív nézőpontjából, de kit illet most, nálunk a bírálat? Mindnyájunkat. Nem egy réteg, nem egy osztály, hanem az egész nép indult el, hogy évezredes szegénységét tehetősségre váltsa, mi vagyunk azok, akiken lötyög az a bizonyos új ruha, csoda-e, ha ügyetlenül viseljük, ha gyerekesen dicsekszünk vele, ha Majakovszkij új lakásba költözött vasöntője világgá hencegi, hogy fürdőszobája van? Vagy a vasöntő mérnökfia „nyugati cuccal”, spanyolországi úttal, automata mosógéppel, grillsütővel, skót whiskyvel, elkényeztetett gyerekével, kulturális vagy közéleti beavatott- ságával dicsekszik most? A ruha túlságosan új, a kísértés túlságosan nagy, hogy úgy viselkedjünk benne, ahogy az urak viselkedtek. Vagyis par- venük legyünk, sznobok, majmolok, kényeskedők. Az ítélet szigorán persze mit sem változtat, ha tudjuk: rólunk van szó. De az ítélet nézőpontján mindenképp. Belülről kell nézni, önjobbító haraggal ezt a mai kényeskedést, hogy megtanuljuk magunkhoz méltón — és nem az urakhoz hasonlón — viselni az új ruhát. Szocialista eleganciával. mr M tJ ! ■ r* i ötvenen ha lehettünk, felsrófoltak, a legyezőalakban kiszélesedő márványlépcső alján, a nyikorgó fejbólintásokat és a kinti villamoscsörömpölést itatósként felszívó előtérben. A már- ványragyogású hűvösség, az égaljig emelkedő lépcsősor látványa egymás után rakatta arcunkra az ókori vígjátékok és tragédiák álarcait. Színrelépéshez a jelt biliárd- golyó-fejű emberke adta meg, aki a lépcsősor felső végén állt. Szoborszerű tartással rézveretes ajtóra mutatott. A fejbólintások nyikorgása megszűnt, a villamosok vattapuha csendben siklottak el. Hamleti koponyán léptünk az ajtó felé, amely magától kinyílt. A teremben sűrűn sorakozó székek, szorosan egymás mellett. Mindegyiken egy rajztábla hevert rajzlappal középen. Elöl, a katedrán, zöldre festett asztalon köcsög, egyszerű, máz, minta, cirkalmas díszítés nélküli. Mégis megijedtem tőle. Megértettem: vesztek, ha lerajzolni nem tudom. A vereség pedig bukással egyenlő a felvételin. A köcsög már magasodott a teremben, karcsún, arányosan, gömbölyű idomokkal. Büszkén. Izzadva, dühösen estem a rajzlapnak. Rángattam, karcoltam a vonalakat, radíroztam, a lap kilyukadt. Újra kezdtem, másikkal, még nagyobb dühvei. Mire elkészültem, papíromra nem köcsögöt, hanem dagadt kisbírót kerekítettem hordóhassal, cseresznyemag-fejjel. És így tovább, reménytelenül, sorjázó változatokkal —, dühödt újrakezdéssel, egyre csüggesztőbben. Ekkor átnyúlt valaki a vállam fölött, megfogta ceruzát kopogtató kezem és vezetni kezdte a papíron, finoman kanyarítva, könnyedén, lágy hajlításokkal. Se hátra, se felnézni nem mertem, csak a leheletét éreztem a tarkómon. Ahogy készült a rajz, a köcsög az asztalon egyre kiseb- bedett, végül nyomtalanul eltűnt. De eltűnt vele ő is, aki kezemet futtatta a papíron, amikor hátra fordultam, hogy segítségét megköszönjem. Azóta tudom, hogy ott áll valahol a hátam mögött és szótlanul hajol fölém a naponta ismétlődő felvételiken, ha valamit elrajzolok. Lehet, hogy szikár és pengevékony arca van, vagy testes és kövér — lehet. Még nem láttam soha Jóságos Mesterem, mert mire megfordulok, nincs már sehol. Érzem leheletét most is: fogja, kormányozza kezem, nehogy elrajzoljam őt is: szárnyakkal ékesítsem. Csak nem szabad hátra pillantanom ! A napokban rövid gyászhir tudatta, hogy Sinkó András szobrász 1976. szeptember 10-én, 75 éves korában Budapesten elhunyt. Szerény, csendes, magábazár- kózott ember volt, kerülte a nyilvánosságot, de a sors sem volt hozzá kegyes. A küzdés jutott neki osztályrészül, nem hangos művészi siker. Sok száz műve közül mindannyiunk számára talán a legkedvesebb az 1944- ben mintázott Öz gidájával mázas pirogránit szobra, mely a Zsolnay Múzeum udvairán, az Állatkertben és még számos más pontján a városnak szerez nap-mint-nap örömet kicsinek, nagynak egyaránt. Ez a mű az állatszobrok azon csoportjából való, melynél az összetartozó kapcsolatot nem az egymásmel- lettiség határozza meg, a kompozícióból adódik. Hajlékony formák, puha átmenetek, ugyanakkor szilárd szerkesztés és lágy ívelődések együttesen adják a szobor formagazdagságát, egyszerűségében is kifejező szépségét. Sinkó András negyedszázadon át volt tervezője a pécsi Zsolnay gyárnak. 1936-ban költözött Pécsre és ettől kezdve művészete összeforrott a gyárral, annak jó és rossz sorával. A porcelánplasztika főként Sinkó munkássága révén vált Pécsett virágzóvá. Bekapcsolódott Pécs művészeti vérkeringésébe is, rendszeresen részt vett kiállításokon. Több, mint 300 terve valósult meg Pécsett a Zsolnay gyárban e negyedszázad során, porcelán kisplasztikák, tálak, vázák, pirogránit alkotások és köztéri szobrok egyaránt. 1961- ben ment nyugdíjba. A művészet olyan területén munkálkodott, ahol nap, mint nap meg kell küzdenie a köny- nyed ízlés csábításával. A konvencionális helyett maradandót próbált alkotni, saját forma- nyelvet kimunkálni, egyben közízlést alakítani. A tengernyi kötöttség béklyójában is nagy a művész felelőssége. A porcelánkisplasztikában — melynek elterjedtségével, népszerűségével kevés művészeti ág veheti fel a versenyt — újat adni, értéket teremteni: ez Sinkó András érdeme, életének eredménye, életművének summája. Lankadatlan szívós küzdelemben, sokszor bizony eredménytelennek látszó, erőt forgácsoló szélmalomharc árán is makacs következetességgel járta végig a magaválasztotta göröngyös utat. A természetből merített mindig új ihletet e harchoz és a nép művészetéből, melynek névtelen mestereit nemcsak hogy tisztelte, de tulajdonképpen maga is közéjük tartozó tudott maradni mindenkor. Romváry Ferenc Sinkó András
