Dunántúli Napló, 1976. augusztus (33. évfolyam, 211-240. szám)
1976-08-08 / 218. szám
Egy szobrász Franciaországból Jacques Renaud * * \ * j t * * * * * * t * * t * * * * * * * * * * j s * * * * A televíziót jelképező keretben Pompidou elnök arcképe. A készüléket tüntető tömeg fogja körül, az embereket gumibotos rendőrök ütlegelik. A néphez éppen beszédet intéző elnök keze kinyúl a, képernyőből, a kézben luftballon, rajta a híres mondás, amit XIV. Lajos ihletésére (az állam én vagyok) Pompidou szinte valamennyi beszédében, amit a tömegekhez intézett, megemlített: önök az állam ... A különös műalkotás, mert hiszen Jacques Renaud egyik művéről van szó, enviroment, a pop artból nőtt ki. Hasonló — — politikai tartalmú — enviro- menteket egy időben Jacques Renaud is gyakorta készített, politikai meggyőződését azonban (a Francia Kommunista Párt tagja) az utóbbi időben igyekszik ennél konkrétabb politikai tevékenységben érvényesíteni. (Publicisztika, kilakoltatások elleni csoportos tiltakozója, de szeretem a fémet, és amint látja, a kő sem hagyott nyugton, el kellett jönnöm ide, hogy kipróbáljam, mire vagyok képes. Tavaly, amikor Gomezzel együtt Nagyatádon dolgoztunk, átjöttünk ide is körülnézni, és akkor határoztuk el, hogy idén kipróbáljuk a követ. Nyu- gat-Európában sajnos nincsenek ilyen szimpozionok, pedig ezeknek a szelleme, légköre, nekünk is nagyon hiányzik. Mindebben számomra a legvonzóbb a gondolatok cseréjének a lehetősége. Az ember legalább annyit kap, amennyit ad. — Nem sajnál megválni elkészült szobraitól? — Nem. Nekem a munka elég, és persze a fotó, amit magammal viszek. A szobor pedig itt áll — szerintem a lehető legjobb helyen. Reggel öttől, este kilencig dolgozik, argentin barátjával, Gomezzel együtt. Munkaerkölcsüket tanítani kellene ... sok szervezése és így tovább.) Munkái — legyenek azok gyermekjátszótéri gerendavárak, robusztus gyermekmászóka- plasztikák, iskolaudvarok „téranimációs” díszei — mindenképpen társadalmi elkötelezett- ségűek. Ilyen az a munka is, amit a közelmúltban egy francia várostervezési és építészeti munkaközösség bízott rá. Párizstól 20 kilométernyire Gometz le Chatel Orsay-ban lakik. Főiskolai tanulmányait a Beaux Arts Paris-ban végezte — Nem fáradt? — Nem. Két nap múlva érkezik meg Villányba a felesége és a kislánya. — Elmennek a Balatonra is, vagy Budapestre, ha végzett a munkájával? — Sajnos erre nem lesz idő. Mihelyt befejezem a szobromat, máris mennünk kell haza, mert ősszel kiállításom lesz Párizsban, s arra kell készülnöm. Bebesi K. Verdi Nabuccója Szegeden Sztefón Elenkov (Zakariás), Tombor Ágnes (Fenena) és Sinká György (Boái főpapja) a Nabucco egyik jelenetében. A szegedi nyár — fogalom ,. . Varázsát a hely, maga a város, — sajátos milliőjével és kulturális atmoszférájával — adja meg elsősorban. Ebbe illeszkedik bele évelő virágok módján, fölfrissülve, megújúlva nyaranként az ünnepi hetek bőséges eseménysorozata, középpontjában a Szabadtéri Játékok egyhónapos programiával. Tudják, érzik ennek sikerét és felelősségét a rendezők is. Ámbár tizennyolc évvel a Játékok fölújítósa után, a kétségtelen eredmények nyomában úgy tűnik, mintha a korábbi évek tudatosan szerény hangvételét a magabiztosság és a lokálpatrióta öntudat közvetlenebb hangneme váltaná fel, „Hisz- szük — olvasom a Szegedi ünnepi Hetek vaskos műsorfüzetének beköszöntő írásában —, újra hisszük, minden évben, hogy a szegedi nyár' varázsa a leqteljesebb. Nyáron valóban »Szegedre költözik a kultúra», állandó ügyeletet tartanak a múzsák. Bizakodásunkat nemcsak az egyre épülő-szépülő város élteti, nemcsak az emlékezetes hagyományok ó-ízei, a méretek monumentalitása, a szinte minden alkalommal biztosra vehető siker — sokkalta inkább bizakodásra jogosít az a tény, hogy a Szegedi ünnepi Hetek kéthónapos esemény- sorozata bő kézzel és nyilt szívvel kínálja megannyi tanító, gazdagító, szórakoztató programját ..." Nos, ha szerencsére a kultúra nemcsak Szegedre „költözik” nyaranként, s ha szerencsére „inspekciózó" múzsákkal másutt is találkozhatunk, azt el kell ismernie minden nemzeti kultúránkat tisztelő és támogató magyar embernek, hogy a szegedi nyár — középpontjában a Játékok bemutatóival — művészeti életünk sajátos színfoltja: sajátos népszínházi küldetést teljesít, hiszen a Dóm-téri színpad monumentális előadásait egy-egy alkalommal hatezer néző tekintheti meg; sokan közülük első találkozásul a halhatatlan múzsákkal. Ezt a fő érdemét és a nyaranként megújúló ötöt bemutató élményét senki nem vitathatja el Szeged városától. A Szabadtéri Játékok eseményeit a fontos, nagy tettek soraiban tisztelheti jelenünk, s kultúránk történetének nemes, szép lapjai közé jegyezheti majd föl az utókor. Az idei nyár bemutatói sorában a négy, immár hagyományos előadás (Az ember tragédiája, a Bánk bán, A cigánybáró és az Ecseri lakodalmas) mellett egy új — legalábbis a Dóm-színpadon új — opera, a Nabucco, premierje különösen izgalmasnak ígérkezett. Verdi Nabuccója nem tartozik a zeneköltő nagy, pontosabban közismert, állandóan műsoron tartott művei (Rigolet- to, A trubadúr, Traviata, Simone Boccanegra. Álarcosbál, Don Carlos, Aida stb.) közé, jóllehet a Verdi-életmű siker- sorozatának első kiemelkedő állomását jelentette, pontosan 135 évvel ezelőtt. A biblikus téma, — a zsidó nép babyloni fogsága — allegorikus forradalmi mondanivalót hordoz. A hármas elnyomatás (a Habsburgok, a Bourbonok és a pápai állam) terhei közepette mind erősebb az olasz nép szabadságvágya a múlt század közepe táján. A fel-fellángoló szabadságmozgalmakat a muzsika nemegyszer közvetlenül is akciókra ihleti. Ilyen alkotásnak számít a Nabucco is, amelynek bibliai példázatában magára ismert az olasz nép. A mű forradalmi eszmeisége Verdi muzsikájában gyújtóhatású fortisszimóval dübörgött fel 1842 tavaszán először a milánói Scala, majd Itália valamennyi patinás operaszínpadán. A Nabucco lelkesítő zenei szimbólummá, népszerű, közismert kórusa, a „Va, pensiero", a „Szállj gondolat, aranyszárnyon ..." pedig valóságos himnuszává lett a szabadságeszme, az olasz nemzeti megújhodás, a risorgimento híveinek. Mindez Verdi okkor fölívelő zenei géniuszát dicséri. Ugyanis a korábban divatos szövegkönyv író, Temistocle Solera librettója enyhén szólva ösztö- vér cselekményszálakból szövődött; s dramaturgiai gyönge- ségein is többhelyütt maga Verdi simított a szerző beleegyezésével. A mű története néhány mondatban összefoglalható, Babylonia királya, a híres II. Nabucodonozor hatalma s hadi sikerei teljében meghódítja Izraelt, elfoglalja Jeruzsálemet, és nagy diadalmenetben fogságba hajtja a „választott népet”. Sikere csúcsán azonban a zsidók istene. Jehova megzavarja a király elméjét. Emiatt „leváltják” és be- börtönzik. A hatalmat Babylonia főpapjainak bizalmából a király leánya, Abigél örökli és kegyetlen, tirannusi tettek sorával gyakorolja is . . Nabucco a „választott” nép istenéhez könyörög segítségért, miután a hatalomféltő uralkodónő testvérét, Fenenát is halálra szánja. Jehova akaratából, a király elméje kitisztul, s hű alattvalói Abigél szerepét kiugró sikerrel énekelte Ninelj Tkacsenko (Ogyessza). segítségével megmenti gyermekét, Fenenát, Abigél öngyilkos lesz, a király pedig a legyőzött nép istenének hódol... * Szeged másodszor emelte színpadra ezt a már-már elfeledett, csupán emlékeiben és egyetlen kórusában élő Verdi-, operát. A Szegedi Nemzeti Színház operatáreulata éppen tíz éve mutatta be a Nabuc- cót, nyáron alkalmas szabadtéri színpadokon is. így láthattam azt az előadást Siófokon, amelyik a meglepetés, a reve- lóció erejével állította elénk Verdinek ezt a korai remekét. Ezúttal viszont a külföldi vendégénekesek, az Operaház szólistáinak, énekkarának és a Szegedi Zenebarátok kórusának haialmas együttesével; Szalay Miklós karigazgatásával és Oberlrank Géza vezénylésével; Békés András rendezésében azt sikerült átütő sikerrel bizonyítani Szegeden, hogy Verdi fölújított remeke ide kívánkozott, de szólórészeiben, és tömeghatásaiban egyaránt méltó helyére is talált a Dóm téren. Békés András rendezése kevés mozgással, olykor szinte oratóriumszerű hatáselemekkel a Verdi-muzsika magávalragadó dinamikáját bontotta ki. Két alappillére volt ebben. Egyfelől a jól kiválasztott, elbűvölően szép hangú és a nagy szabadtéren is telt vivőerejű külföldi vendégművész főszereplők teljesítménye. Mindenekelőtt a két bolgár énekes: a címszerepet éneklő gyönyörű bariton, Szto- ian Popov és Zakariás zsidó főpap szerepében Stefán Elenkov (Szófia) basszusa; továbbá az est alighanem legnagyobb meglepetése, az ogyesszai Ninelj Tkacsenko (Abigél) drámai erejű szopránja. Mellettük említhetjük Sinká György Főpapját és Berdál Valéria Annáját; a többi mellékfigurának Réti Csaba (Ismael), Juhász József (Abdallo) és Tombor Ágnes (Fenena) énekében többé-kevésbé sikerült felnőnie a vezető szólamokhoz, kirívó színvonalbeli díszharmónia nélkül. A másik pillér: Forray Gábor egyszerűségében monumentális díszletei, a hangulati elemeket hordozó különleges szín. és fényhatások együttesében. Különösen emlékezetes a harmadik felvonás hatalmas lépcső-konstrukciója, ahol szinte béklyós mozdulatlanságban, freskószerű képben, leheletfinom akusztikai hatásokkal csendült fel az opera híres szabadságkórusa, majd a főpap bizakodást sugárzó, pró- fétikus nagy áriája. Az egyetlen — ami az olasz és magyar nyelvű szólók, áriák, szeksztettek és magyar nyelvű kórusok össz-hatásában — a hallgatóság jobb cselekménykövetését, azaz tartalmi eligazodását segíthette volna: a pontosabb, és részletesebben tájékoztató, a felvonásokra tagolt szövegismertetés sajnos hiányzott a műsorfüzetből is. Itt, mivel a Nabucco szövegében a néző számára másképp hozzáférhetetlen, bizony elkelt volna. Ettől függetlenül kimagasló zenei, zenedrámai élmény a Dóm téri Nabucco- előadás, reméljük, most már a további repertoár állandó és visszatérő darabjaként. Wallinger Endre t el. 1964 óta dolgozik önállóan. '' 1968-ban ismerkedett meg Philolaosz görög szobrásszal, akiit nek akárcsak barátja az ar(' gentin Gomez (szintén a villányi művésztelep vendége) sokat kö- szönhet. Makrisz Agamemnon (• közvetítésével ó hívta fel figyelmüket a magyarországi művésztelepekre. (• Mintha vattacukorral vonták I1 volna be, meg sem ismerem hirJl telenjében a kőbánya közepén porfelhőbe burkolózó művészt. (• Körfűrésszel dolgozik. A fűrész, I mintha megijedt volna a hai talmas kőtömbtől, riadtan sikoltozik. Az öklömnyi makettre II pillantok, megpróbálom elkép- zelni, milyen lesz a kompozíJ ció. |l Fönt a hűvös Gyimóty villá- (* ban Renaud fotóit lapozgatva, 1 úgy látom főleg fával dolgozik. — i Azért, mert a fa olcsó — mondMindig izgatott József Jolánnak Attiláról írt életrajza befejező része: egy levélíró nő telepatikus módon megérezte a költő tragikus halálát: „Tegnap este Nálad voltam, és betekintettem a szekrénybe, és az üres volt. Tudod, mit láttam a szekrényben? Egy ingnek a lehulló, elszakadt karját, mint egy eltemetett emberét! Azóta sírok!" József Jolán a levéllel kapcsolatosan megjegyzi: „Döbbenetes volt az a pár sor— Attila ingét este áztattam be, még ott feküdt a véres vízben. A karja leszakadt. Attilára már rászögezték a koporsó fedelét." Valóban, ki volt, ki szerethette ennyire a költőt — éppen végzetes útja előtt? Az Akadémiai Kiadó most jelentette meg József Attila válogatott levelezése című kötetét, amelyet Fehér Erzsébet rendezett sajtó alá. E munka 366. szám alatt közli az előbb idézett levelet, s íróját is megnevezi: Eisler Klára. Az életrajzok eddig nem foglalkoztak személyével. Ki volt hát Eisler Klára2 Eisler Mátyás kolozsvári főrabbi lánya, abban az időben a Siesta Szanatórium röntgenasz- szisztensnője, aki József Attila ottlétekor már bensőséges kapcsolatot létesített a költővel. Több levél is tanúsítja ezt. Klára később férjhez ment Lóránt Pálhoz, akivel előbb Angliába, majd Izraelbe vándorolt ki. Itt is halt meg, 1965-ben, férjével együtt öngyilkos lett. Az írók közül nagyon szeretem szép stílusáért is Móra Ferencet, akihez talán atyafiságos viszony is fűz. Melegszívű, ember- és családszerető Írónak tartom, akinek novellái harmonikus életet feltételeznek. Nem így volt. Móra életét nagymértékben elkeserítette felesége vissza-visszatérő betegsége: „Ilona betegebb, mint valaha. Hetek óta vért köhög, szivbán- talmai vannak" — olvassuk Móra egyik levelében. Ilona asz- szony máskülönben sem volt az írófeleségek tökéletes mintaképe. Az író csak tűrt, nem merte feldúlni mások által boldognak vélt családi életét: „Valakit, aki minden életszálával ránk tapadt, úgy leszaggatni magunkról, hogy csupa véres sebbé váljon: ezt én nem bírom. Szálanként, csöndeskén leválasztani — soká tart, és annyi minden történhet közben." Igaz, ekkor már túlvolt Do- mokosné Löllbach Emmi iránti szerelmén, „fáradt és fásult" volt, a halálos betegség csíráit is magában hordozta, de még mielőtt a hófehér hajú író szivarja a „szép, nagy semmibe" lehullott volna, a hozzá írt utolsó levelek egy csodálatos, mély szerelemről tanúskodnak. Horváth Istvánná Kalmár Ilonával Balatonföldváron ismerkedett meg az író. Az asszonynak tetszett Móra nagy műveltsége, bájos modora, s talán az is, hogy róla mintázta meg az Aranykoporsó Titanilláját. Úgy látszik, Móra nemcsak leírta, de be is tartotta, amit egyik aforizmájában mond: „A házasságot csak a házasságtörések teszik türhetővé." Nem tudom, mi férfiak, igaznak fogadhatjuk-e el Stendhal egyik mondását: „Egyetlen szerelmes levélből jobban megismerhetjük Íróját, mintha húsz évig élnénk mellette." Viszont ez a gondolat ösztönözhette Ko- zocsa Sándort, akinek válogatásával és előszavával most jelent meg a Magyar szerelmes levelek 1528—1944 című munka a Gondolat gondozásában. A 290 lapnyi terjedelmű mű — ahogy a cím évszámai is elárulják — több mint 400 évet ölel egybe, mégpedig akként, hogy a levelek közt válogató nem nagyon válogatott: kit és mit rakjon be a leveles kötetbe. Így kerültek egymás mellé ismert és ismeretlen halandók, költők, írók és hadvezérek, festők, zeneszerzők és sokan mások. A történeti személyeknek és eseményeknek olyan kavalkádja ez, amelyben nehéz eligazodni, bár a szereplőkről legtöbbször — néha neméppen találóan — négy-öt sornyi kísérőszöveg
