Dunántúli Napló, 1976. augusztus (33. évfolyam, 211-240. szám)

1976-08-08 / 218. szám

f T YT í | :J 1 ITH'B & > PRÉR i­BABA Lehetetlen alak ez a Márta, másokkal szembeni túlzott igé­nye, érzékenysége minduntalan szembeállítja környezetével még olyan mindennapos dologban is, mint például egy meszelés. Mert ö fehér falat akar, festő számára pedig színben, geo­metrikus ábrákban van a pénz —, nyilvánvaló, hogy nem akadt vállalkozója. Múlt va­sárnap aztán kénytelen volt maga fogni a meszelőt, igaz. hajnalban kelt, alkonyaira el is készült, aztán már csak a lép­cső lemosása volt hátra. Fá­radtságától eltekintve is ez volt a legkomiszabb munka, a dur­ván csiszolt kő fogta a ráhor­dott meszet, nyolcszor-tízszer kellett áthúzni a kefével min­den egyes foltján. Egyetlen lépcső tai kállott még, mikor autó állt meg a ház előtt, jó­kora zöld kocsi. A házbeli öreg házaspár fia ugrott ki belőle, kinyitotta a hátsó ajtót, s át­vette a babát, akit eddig Liza, a felesége tartott ölben. — Hoppá! — emelte ma­gasra, meg is dobta egy ki­csit, majd visszafogadta biz­tonságos markába, s hogy a gyerek nevetett, szaladni kez­dett vele a ház felé. A lakás ajtaja zárva volt, bár a kulcs kívülről a zárban jeléül, hogy az öregek a kö­zelben vannak. Márta látta őket kimenni a kertbe, s mert nem akart ilyen zilálton talál­kozni másokkal, felkapta a vödröt s majdnem pániksze­rűen a lakásba menekült vele. A kertből odahallatszott a szeretetteljes üdvözlés, a «csók, az invitálás vissza a házba, mert földes kezével a dédi meg sem cirógathatta a babát. Márta visszaóvakodott hát, mi­közben rettenetesen ostobának érezte magát, hiszen évtized­nél is régebben ismerték egy­mást Lizával. A férfiak valószínűleg rá­gyújtottak a kertben, csak a két asszony jött lassacskán, Li­za karján a gyerekkel, mögöt­te csoszogott kitaposott kerti ci­pőjében a dédi. Meg-mególltak, rácsodálkoztak a dáliákra, melynél szebb virág nem léte­zik szerintük, még a gyerekkel is megszagoltatták, de csak valamiféle időhúzás volt az egész, aminek Márta tudta is okát, csak módját nem találta kimenni, miuián olyan sokáiq bent maradt. Végül is a dédi oldotta meg: — Mártika, jöjjön egy kicsit, bemutatom a dédunokám! — Csókolom, Márta néni, Bernadett vagyok — énekelte bájjal unokája helyett. — Hiszen ez már egy tiszte­letre méltó hölgy! — Bizony-bizony, majdnem egyéves. — És pompás jó színben! Liza mosolya meghegyese­dett, — Mert én préri-babo' va­gyok Márta néni, nem bérhózi — mondta váratlan hangsúl­lyal. A rövid szó kiborította Már­tát, ha Liza tanyát mond, vagy hasonlót, Márta a levegőre gondol és a napfényre, de ez a „préri” valahogy más szelet kavart, mely elválasztani pró­bált és széttaszítani. Lehet, hogy ó volt csakugyan fáradt, amúgy is érzékeny, mint a membrán, kész minden hangot felfokozni azonnal — gondol­ta, — mégis biztosra vette, hogy ez a „préri" futtatta őt a házba mielőtt elhangzott vol­na .. . A belőle áradó fenn- sőbbség . . . Tegnap még tud­ta, hogy a munka teszi őt, most egyáltalán nem volt bi­zonyos benne, mintha még emberségünkhöz is támaszt kellene keresnünk. Talán az így-úgy megszerzett „van” szá­mít, aminek híján kétes címek­be kapaszkodunk? ... Eszünk­be jut még predikátumok után is kutatni és számon nem tartott ősöket rángatni elő, de meg­elégszünk hangzatokkal és szavakkal, belőlük kaparva halmot talpunk alá, csak ki1- emeljen a tömegből. Mindezt, remélte, csak ó gondolja úgy, s Liza orcát fürkészte, cáfolná meg, vagy mondaná, menj mór, te bolond! Liza azonban csak mosolygott arcát a ki­csiéhez szorítva: — Bizony, bizony, préri-ba- ba .... Márta a kilépőn állt, ahon­nan messzebbre lehet ellátni; a bányában termelő-napot tar­tottak, a hegy felett jártak a csillék. Márta szeme összeszür­kült: — Az csak szerencséje, nem érdeme a kisasszonynak. Riadt kis csend támadt, dédi tanácstalanul nézett a me­nyére, nem értette miért siklott félre a szívélyesnek szánt ta­lálkozás. A gyerek ... a gyerek nem lehet oka semminek ... — Préri bizony — ismétel­gette —, préri-baba, nem bér- házi. Lassan, mint aki érzi, fölény­ben van, otthagyta Mártát. Az konok szótlansággal engedte, csak a sérelmet érezve, amely valójában nem is őt érte. Há­borgott a bérháziak miatt, akiknek nem jutott préri, akik­nek talán nem is jut soha, s akiknek ezt még a szemükre is vetik, pedig van, akinek apja tíz-tizenöt évi kötöttséget is vállalt, hogy gyereke bérházi lehessen egyáltalán. Elszántan ment vissza a vödörért, vissza­hozta a kefét is nem bánva, ha erre jönnek a férfiak, vagy bárki — ó befejezi a munkát. A Borsos Miklós: Egry József, Barcsay Jenő, Kassák Lajos, Németh László (szoborportrék). _ mindig megújuló mű- t\ vész teljes győzelem- mel vonult be idén a tihanyi kisgalériába, az ország talán legreprezentatí­vabb kiállitó helyiségébe. Hosz- szú évekkel ezelőtti tárlata a középszer bárgyú, de torok- átharapó felháborodását vál­totta ki, a vendégkönyvet át­lapozva, a Balatoni naplemen­te cimű „háromvonalas" rajzá­ra irt - nyomdafestéket jobbá­ra nem tűrő — „kritikákból” föltérképezhető volt a butaság magyarországi összes lelőhelye. S hogy az idei, sötét tónusú, egy koncepciót követő grafikák is néhányszor kedélyborzolók, csak azt bizonyltja, hogy ez a művész mindig újjá tud szület­ni. Szinte hihetetlen: Borsos Miklós hetven éves. 1906 augusztus 13-án szüle­tett Nagyszebenben, önképzés útján itthon, Franciaországban és Itáliában lett festő; első ki­állítását immár negyvenöt éve rendezték meg, s ezt mindig újabbak, érdekesebbek követ­ték. Borsos Miklós festményei­vel, grafikáival, szobraival, réz- domboritásaival a magyar mű­vészet kiemelkedő alakjává vált. A hetven éves művészről és aj- kotásairól készült képeinket születésnapi köszöntőül válo­gattuk. „lebbenti fel” azt a bizonyos fátylat. így aztán úgy vagyunk ezek­kel a szerelmes levelekkel, hogy sokba markolunk bele, de lé­nyegében igen keveset kapunk. Sokkal többet és jobbat is kap­hattunk volna, ha például csak az írókat, költőket citálja elénk Kozocsa, de azokból sem kap­csol össze négy évszázadot. Maga a levélközlő is bevallja: „Jó egynéhány nagysáq — Ba­lassi Bálint. Zrínyi Miklós, Kis­faludy Károly, Széchenyi Ist­ván, Arany János stb. — neve hiányzik a válogatásból." Indo­kul azt az érvet hozza fel, hogy az említetteknek szerelmi tárgyú levelezéséből nem maradt fenn semmi. Több utánjárással min­den bizonnyal egységesebb lett volna a válogatás. De nézzünk egy-két levelet! Mindjárt az elején itt van Forgách Zsuzsanna 1610-ben irt levele férjéhez, Révay Ferenc­hez. Nemcsak az a baj, hogy a közölt levél nem szerelmes levél, hanem inkább egy akko­ri bevásárlási útmutatás a férj számára. Nincs szó itt szerelem­ről, de nem is lehet, mert For­gách Zsuzsannára éppen az volt a jellemző, hogy nem sze­rette férjét. Idekívánkozott vol­na pár sorban az a regényes história, amely a levélíróval történt: férje holicsi várából el­ragadta, és Detrekő várába vit­te a szerelmes asszonyt férje unokatestvére, Bakics Péter. Kanizsai Orsolya „szerelmes" levelei helyett is szívesebben olvastunk volna a mohácsi csa­ta hőseit eltemető Dorottya asszony szerelmes levelei közül, amelyekkel két nádort is (Ge- réb Pétert és Perényi Imrét) magához tudott láncolni. Per­sze, nemcsak a levelek számí­tottak. Néha megtévesztőek a kivá­lasztott levelek. A közöltek alapján azt hihetnénk, hogy A firenzei festő (RÉSZLET) Vajda János „nagy szerelme" Bartos Róza volt, holott közis­merten Gina, azaz Kratochwill Georgina; miként Juhász Gyu­láé sem Eörsi-Tóth Júlia, hanem Sárvári Anna. Szabó Lőrinc sem Lázár Júliához írta a Huszonha­todik év lírai rekviemjét. E kisebb-nagyobb, inkább hiányosságoknak, mint hibák­nak mondható kifogások ellené­re is a Magyar szerelmes leve­lek sok érdekességet nyújt az olvasónak. Ha nem is lehet megismerni belőlük egy-egy emberi portrét, mégis korfestö vonásaikkal, írójukra jellemző stílusukkal hozzájárulhatnak egy-egy eleddig rejtett testi-lel­ki adottság felismeréséhez, mert hisz minden bizonnyal igaz ez a francia mondás: Le style c' est /' hőmmé — a stílus magc az ember. Tóth István dr. ... Este fél tizenegykor ki­szálltam a vonatból Firenzé­ben. Az út, az olasz táj már hihetővé tette, hogy Firenzé­ben vagyok. A vasút közelé­ben sietve egy kis szállodába mentem, leraktam csomagjai­mat, és megindultam az éjsza­kai városba. A firenzei pálya­udvar akkor még a régi volt, de ugyanott, ahol ma az új. Minden csak néhány perc tá­volságban van. Nem is szólva a Santa Maria Novella templomról, mely a pályaudvar közvetlen közelében van. Az utcákon alig látni az embert. A világítás gyér. 1928 volt és ja­nuár: idegenforgalom semmi, autót még látni is csak ritkán lehetett. A város sötét, sok kü­lönös illat, kávé, fánk szaga fogadott. Néhány perc múlva alig bírtam elhinni, fölfogni, hogy ami előttem magasodik, az valóságos látvány. A Dóm előtt voltam; a harangtorony fölnyúlt az égbe, a sötétség el­nyelte a hosszát. Megrendülve álltam; hogy meddig, nem tu­dom. Szédülve nagy lélegzete­ket vettem, elindultam a Via Cal- 7aiolin a Piazza della Signoria felé, ahol a reneszánsz minden nagysága, ereje egyetlen épü­letbe sürítve tárult elém: a Pa­lazzo Vecchio óriási kőkocká­ja, a belőle kinyúló hasáb­torony, az iszonyú erejű bás­tyafok; úgy éreztem, íölfogha- tatlan számomra. Szívem a tor­komban dobogott, mikor meg­találtam az egy méter átmérő­jű domborművet — akkor még dombormű volt, ma csak be­tűk —, mely a máglyán elége­tett Savonarola fejét ábrá­zolta. Fiákeresek álldogáltak ott, s lovaik piszkolták be. Néhány lámpa égett csak, a Palazzo Vecchio tornya óráia konga­tott. Felejthetetlen haranghan­gok; minden éjjel hallottam Fi­renze harangjait, egyik ódo­nabb, mélyebb, mint a másik. Fájdalmas, szorongató hatás­sal voltak rám. Ez éjszakai sé­ta után megértettem Gulácsyt, aki reneszánsz kosztümöt vett magára, és úgy járkált Firen­ze utcáin. Éhes lettem. Bementem egy kis trattoriába, vagyis kocsmá­ba. Rámutattam a legolcsóbb ételre, s percek múlva egy főtt pacaldarabot tettek elém. Né­hány szó elég volt ah­hoz, hogy visszatetessem, és helyette magyarul, makarónit kértem. Barátságoson hozták. Másnap már meglepődve lát­tam, hogy délután öt óra táj­ban megjelenik egy kétkerekű kordéval a pacalos, óriási hegy főtt pacal a kétkerekűn, mel­lette hatalmas fatálban só. Torkaszakadtából ordított. — Trippa, trippa! S jól öltözött emberek is mentek, lecsapott nekik egy darabot, sót rá, s ették ott az utcán. Hazamentem a szállodába, mély álomba zuhantam. Más­nap kerestem eqy eldugott he­lyen egy zugszállodát, átvittem kofferjeimet, megindultam a városba. Napsütéses reggel volt, találomra mentem. Azt sem tudtam, hol, merre vagyok. Az éjszakai kép egészen más volt. Egyszer csak óriási, vako­Onarckép 1958. (Borsós Miklós: „Visszanéztem félutamból’' cimű könyvéből). lation kőfalakat pillantok meg; a nap sápadtsárgán ragyog rajta, és zöldesbarna árnyékok tarkítják. A fal előtt szobrok. Majd fölbukkon Michelangelo David-ja, szikrázik c téli nap­sütésben. Később az eredeti, a sérült Dávid-ot is megnéztem a Galleria dell'Accademia gyűj­teményében. A Loggia dei Lanzi magas, karcsú ívei, ár­kádjai alól kinyúlt Cellini. Per- seusa-a. Körötte antik szobrok, szoborcsoportok tömege. Odébb megpillantom Dona­tello Judit és Holofemes-ét. Körülnéztem a téren: ott vol­tam, ahol az éjjel. A Palazzo Vecchio teljes méltóságában nyúlt bele a sápadtkék firenzei égboltba. Ebben a pillanatban soha többé nem ismétlődő öröm töltött el. Mór nem siet­tem. Megnyugodva elhittem, hogy ez mind az enyém, ez­után itt járkálhatok, megnéz­hetem rendre a legnagyobb mesterek műveit, a képeket, a szobrokat, a várost, a Dómot, a palotákat, bejárhatom a vá­rost körülölelő dombokat, és onnan nézhetek a városra, az Arno csíkjára. Többre nem vágytam. Talán azóta sem. Végigmentem a Palazzo Me- dici-Riccardi hosszú oszlopsor­ral tagolt udvarán: az oszlop­sor előtt Firenze legnagyobb­jainak szobrai. Az árkád alól az Arno partjára kerültem. A kiugró mellvéden áthajoltam, néztem a csöndes zöld vizet és a Ponte Vecchio aranyporral hintett sárgáját. Mindehhez annyi, de annyi múlt fűződött; olvasmányaim­ból könnyen ráismertem min­denre, és ezáltal nekem a Lun- garno — vagyis a rakpart — annak a folyónak a partja volt, ahol Dante járkált. Ott nézte a Vita nuová-ban leírt, erősen meztelen mellű nőket, s állítólag Beatricét is ott kö­szöntötte. Nem volt jó hírű fér­fiú, s Beatrice bizonyára azért is sütötte le a szemét, vagy fordította el fejecskéiét, mert Dante híre nem volt kifogásta­lan. De talán éppen ezért tu­dott égi szerelmet oly szépen leírni. Firenzében nem lehet szellemei nélkül járkálni. A Ponte Vecchio középső, nyugati nyílásán Cellini mester mellszobra idézi meg a brutá­lis ötvösszobrászt, aki önélet­írásával műfajt teremtett. Az­óta van bátorságunk önéletraj­zot írni. Végigdicsekszi, -hen­cegi, -szépíti, -hazudja tetteit. Csepűl, akit ér, s van, akit ma« gasztal is: Michelangelót. Ve­rekszik, gyilkol. És mégis ki­bontakozik belőle a reneszánsz minden szépsége és nagysága. Átmentem a bal partra, a San Frediano-negyedbe. Ez Fi­renze középkori, legrégibb ré­sze; a szűk, árnyékos utcák fö­lött csak vékony csík ragyogott a kék égből. Az ódon térre ke­rültem, szemben velem a San­ta Maria del Carmine templom délelőtti, árnyékos, monumen­tális, barna kőhomlokzata. A Masaccio-freskókat kerestem bent; alig találtam meg. Hátul egy kis fülkében vannak, a Brancacci-kápolnában. Majd­nem azt kérdeztem, csak ennyi az egész? Ám ezt a kérdést el­nyelték az azóta eltelt évtize­dek, mert még most sem tudok betelni velük. A nagy remek­művek csak nagyon ritkán na­gyok méretükben is. Ezt akkor éreztem és láttam először. Ki­csinek találtam a képet. A Ki­űzetés a Paradicsomból egy pilaszterre van festve egész magasan. Lenyűgözött fakó- szürkés színe, egyszerűsége, igénytelenségében komoly ün­nepélyessége. Szürke színű raj­ta minden, csak az angyal ru­hája vörhenyeges. Később Pi­casso korai harlequinjein ta­láltam rá megint erre az egy­szerűségre és a szürke erejére. Az Adógarason is tizennégy ólak van. Megrendítő, komoly arcok, fejek. Hátul kis, araszos alak, a földön guggolva, tér­delve keresi a tóban a garast. Csak Péter apostolt lehet ilyen szerényen megjeleníteni. A Szent Péter keresztel a kis ol­tártól jobbra, fönt í§y szűk falfelületbe van beszorítva. A didergő, meztelen alak — ne­künk már alig hihető —, az első életszerű ábrázolás az annyi évszázados bizánci sé­mák utón. Megilletődve, za­vartan álltam, néztem, kérdez­tem mindezt magamban. De lehet, hogy hangosan is. Ide jártak rajolzni Botticelli, Leo­nardo, Michelangelo, Raffaello — és azóta százan és százan: az előző évben Marino Marini, két évvel előbb az angol szob­rász, Henry Moore és most én. És ennek a képnek a festőjét huszonhét éves korában félté­keny riválisai már meggyilkol­ták. Az árnyékok minden fénylő szépségre ráhúzódnak. BORSOS MIKLÓS Borsos Miklós hetven éves

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents