Dunántúli Napló, 1976. augusztus (33. évfolyam, 211-240. szám)
1976-08-15 / 225. szám
r Művészet í és realizmus Pintér Zoltán könyvéről Volt idő, amikor szinte már az első benyomásak alapján rá lehetett mondani egy műre: realista alkotás. Senki sem járt a szomszédba szakértelemért: az esztétikai kategóriák kezelésének áldemokratizmusa bárkit ítész- szé léptethetett elő. Aztán olyan művek kezdtek fölbukkanni, amelyek „nem hasonlítottak" arra, amit ábrázoltak, s a kaptafa csütörtököt mondott. Egyre könnyebbnek látszott megfogalmazni azt, hogy mi a szürrealizmus, mi az expresszio- nizmus, mi a konstruktivizmus és»-így tovább. Viszont akik kiállításokra jártak, mindenkori „mai irodalmat" olvastak, ész- revehették, hogy a realizmus kifejezést mind óvatosabban használták a művek minősítői. Ekkor azonban már kibontakozott az a szerteágazó - realizmus körüli — vita, amely máig sem ért véget; napjainkban ugyan már a letisztulás jellemzi, s egy a korábbiaknál gazdagabb, a valóság folytonos változásaira fogékonyabb realizmus-kategória van kibontakozóban. A vita fesztávoiságára jellemző, hogy leghevesebb időszakában a vitázó felek egyfelől a végletes leegyszerűsítettség sémáiba akarták kényszeríteni, mások viszont „parttalanná" szerették volna tágítani a realizmust. Voltak olyanok is — polgári esztéták - akik a realizmust minden különösebb teketória nélkül a múlt századba utalták, mondván: az a tizenkilencedik század stílusa. Ilyen kérdések is fölvetődtek: a realizmusból nőtt-e 'ki a naturalizmus, avagy a realizmus csupán része a naturalizmusnak. Az a vita azonban, amelyet napjaink esztétái folytatnak, és amelynek kitűnő összefoglalása Pintér Zoltán most megjelent Művészet és realizmus című könyve, már nem ilyen egyszerűnek látszó alapkérdések körül forog. Pintér Zoltán S legfőbb érdeme, hogy a vita szinte valamennyi számottevő érvét, képviselőjét megszólaltatja, azzal a nem titkolt szándékkal, hogy munkája egyúttal „visszacsatolása” is legyen a vitának, azaz olyan résztvevője, amely döntő szerepet kaphat a szintézisben, a probléma letisztázá- sában. Tökéletes befejezettség, örökérvényű definíció azonban, mint azt a szerző több helyen is kifejti, a realizmussal kapcsolatban aligha várható. A kötet szintetikus jellege éppen ezért nem elsősorban végkövetkeztetéseiben, hanem szerkezetében nyilvánul meg. Mindenekelőtt sorra veszi és elemzi a realizmussal kapcsolatos kérdésfelvetéseket, majd megvizsgálja a kategóriát történetiségében. Hogy módszerről, avagy stílusról van-e szó, a realizmusvita sarkalatos kérdése. Pintér Zoltán levezetéseivel egyértelműen a realizmus módszer-voltát bizonyítja. Az ezzel foglalkozó fejezetben Nyirő Lajos felvetései nyomán fölöttébb érdekes felvillanások jelzik az utak szerteágazó voltát. A realizmus alkalmazhatóságával kapcsolatban Nyirő többek között megjegyzi: „Ady sem tudta volna feltárni kora valóságát a realizmussal, ezt csak a szimbolizmus költői eszközével tehette meg." A kötet több hasonló „leszűkítő" példát említ, és világosan kimutatja az ilyenfajta megközelítés gyengéit. *_ pffólp elemzésekből “*■ IvIC szívesen olvastunk volna többet is, a probléma lényegét ugyanis egyrészt-magá- ban a definícióban (vagy annak hiányában), másrészt pedig abban a kategóriában sejtjük, amelyet az adott „kor valósága", azaz mindenkori ábrázolandó valóság jelent. Ezzel kapcsolatban a szerző következtetései egyértelműek. „A stíluselemek - írja — életet, tartalmas esztétikai minőséget nem egyszerűen az ábrázolt tárgy rögzítésével kapnak, hanem mindenekelőtt az alkotói módszernek a tárgytól függő, s tárgyat teremtő mozgásától, természetétől. S ezért az alkalmazás szintjén a stílus és a művészi technika kérdései az alkotói módszer függvényévé válnak, ahol már nem az a fő kérdés, hogy a műalkotásnak mi és milyen a „nyelvi" struktúrája, hogy ez mennyire adek- vát az adott kor emberének „szemével", „fülével”, „nyelvi műveltségével” stb., hanem az, hogy a műalkotás nyelvi rögzítésének belső összefüggése (amelyet minden esetben az alkotói módszer szervez meg) milyen közösség törekvéséhez, világképéhez, gondolat- és érzésvilágához esik közel. Többek között ez az a pont (.,.) ahol a vita értékes kiindulópontokhoz jutott el." Végül a kötet a Valóság — alkotói módszer — művészet? összefüggéseit elemezve, „értékelésünk határairól" szólva Miklós Pált idézve tör lándzsát az összevetés, a kritika lehetséges objektivitása mellett. „A kritikust emberi, politikai és szakmai kvalitásai — osztályöntudata és politikai tisztánlátása, lelkiismeretessége és becsületessége, képzettsége és érzékenysége — 'képessé tehetik arra, hogy értékítéletével a lehető legjobban megközelítse az objektív értéket”. Mindez csakis! más kérdésköteget, amellyel az esztétika tudománya napjainkban szembekerült. Megállapo- dottságról azonban - s ezt igen jól érzékelteti Pintér Zoltán dolgozata - nincs szó. Azt azonban már most láthatjuk, hogy a vitából végül is a marxista-leninista esztétika realizmuskategóriája kerül ki győztesen - ezt húzzák alá immár nemcsak a vélemények, hanem a tények is — többek között azok, amelyeket Pintér Zoltán Művészet és realizmus című könyvében felsorakoztat. Bebesi Károly Ahol született és élete első felét élte, erdő borította vad hegyek meredeznek az; égbe, a levegőnek kék színe és fenyő- illata, a víznek édes íze van. Szerette a tájat. A szó talán vérszegény, úgy volt az erdőkkel, mint végtagjaival, csak velük ép a teste, csak velük volt ép ember. Emiatt egy életen át perben volt Petőfivel, pedig ő volt a kedvenc költője. Egyszer a társadalmi mozgás nagy szélvihara felkavarta, és félévenként elrepítette a város kőrengetegébe. Mindegy, nyaralni, pihenni hazajárt. De később elmaradoztak ezek az utak, magának sem merte bevallani, hogy lustaságból. Igaz, fárasztó volt az út az erdőig, de az is igaz: nem is csábította már. A kőrengeteget először nehéz volt megszokni, nyomasztó volt, idegesítette. Később azon kapta magát, ha hosszabb időre elhagyja a várost, nosztalgia gyötri. Így lett hűtlen az erdőhöz. Az erdő bölcsebb az embernél és vár, szemrehányást sem tesz csak vár, évszázadokig is akár. Megnősült. Nászúira hazamentek. Egész nap aludtak, nyomta őket a levegő. Harmadik nap összepakoltak, azonnal otthagyják az egészet. Riasztó, komor erdő, hűvös van éjjelnappal. Nem is öltöztek úgy. A mama könyörgő tekintetére mégis maradtak. A férfinak ötödik nap hajnalban dobbant meg a szive. Kinyitotta a szemét, semmit sem gondolt, csak érzett. De mindent érzett, mert az ablak nyitva volt. Aztán hallotta, hogy az erdő azt mondja: „Gyere". Megnézte alvó felesége arcát, s csendben felkelt mellőle, felhúzta nadrágját, cipőjét, ma gára kapta az ingét, kilopakodott. A ház és az erdő között egy kis rét volt, térdig érő fűvel. Mire az erdőbe ért, cipője, zoknija, nadrágja csupa lucsok lett a harmattól. Az erdő szélén megállt, leszedte az összes szamócát, visszaszaladt, behajolt az ablakon és az asztalra tette a friss gyümölcsöt. Fél óra múlva ismét visszajött az ablakhoz és egy öl vadvirágot tett az asztalra. Égy kis papírra pedig azt írta: „A .Csurgónál vagyok". A Csurgó egy órányi járásra volt az erdei háztól. Itt ismét egy nagyon szép tisztás szakította meg a vastag derekú, hatalmas lombú tölgyrengeteget. És a tisztás szélén, ott ahol az erdő a réttel ölelkezett, nászuk ajándékaként ezüstkék színű, gyors vizű hegyipatak csacsogott éjjel-nappal. Az első nap azonnal idehozta a férfi a nőt. Mutatta az asszonynak: itt, itt született ő ezen a tájon. De hideg és nyirkos volt a levegő, az asszony megnézte kezével a vizet és összeborzadt. „Nézd a pisztrángokat". Az asszonyka, urbánus lélek, a pisztrángot a tányérján szerette, vajban sütve, citrommal. Ekkor visszamentek a házba. Egész nap nem szóltak egymáshoz, a feleségének vacogott a foga, két pléddel is be kellett csavarnia a derekát. Nem beszéltek, nem tettek szemrehányást egymásnak, ez még rosz- szabb volt. A vállalattól külföldi beutalót kaptak, a dalmát tengerpartra szólt, ahol aranyszínű a napsugár. A férfi kérésére idejöttek. Felesége finom kis mozdulatokkal megmosta az arcát. Álltak egymással szemben, összetapadt két vizes fej. Az asszonynak is le kellett vetni a ruháját, mert csupa víz lett a férfi vizes testétől. Kiterítették a könnyű holmit a fűre. A férfi nadrágját ágynak, ingét párnának képzelték. A nap delelőjéhez ért, leszedték a gombát, szamócát téptek, még egy öl virágot, s hazaindultak. Az ebédnél, amikor a mama kiment, az asszonyka szégyenlősen azt mondta, hogy imádja az erdőt A férfi azt válaszolta, nagyszerű! Ebéd utón szamócát ettek, később szürkületkor, amikor az erdőre lila ködök szálltak, ismét felszöktek a Csurgóhoz. Aztán minden reggel és minden este. Kelle Sándor rajza Most kora reggel ragyogott a nap, mesélt az erdő, csendes szellők faggatták a vén fákat. És madarak daloltak, daloltak.., A levegőbe markolt, aztán nekifutott az erdőnek. Felért, megmosta az arcát az erecskében, a nyakára, mellére is csörgött a hűs vízből. Lefeküdt a kövér, dús fűbe. Jámbor katicabogarak sétáltak orra előtt. Karnyújtásnyira a páfrányok alján szép, kövér szamócák piroslottak, kacéran, önfeledten, abban a biztos tudatban, hogy majd csak jön valaki és leszakítja őket. Nem nyúlt hozzájuk. Tőle jobbra és balra hatalmas barna gombák nyújtogatták a nap felé magukat. Jót tett nekik az eső, még job bat a nap. Levetette ingét, azután a nadrágját, a cipőjét. A ruháját a feje alá gyűrte, elaludt. Valaki megcsókolta. Fölébredt, felugrott, megmosakodott a patakban, azután befeküdt a vízbe. És minden évben eljöttek újra az erdőhöz. Mikor a kisfiú tíz éves lett, életében először egyedül ment az erdőhöz. A búcsúnál azt mondta: Én a szüleim után legjobban az erdőt szeretem. Most, ho felmegyek, odafenn megcsókolom majd helyettetek a levegőt és azt mondom, hogy ti külditek a puszit. Az anya szeméből kicsordult a könny. — Jó, édes kisfiam. A srác megérkezett. Az erdő szélén megállt a fák bölcsen bólogattak. Köztük a legidősebb és legbölcsebb fa megszólalt. „Tudjátok annak a fia, aki itthagyott bennünket. De lám, a lelke hazajár. Látjátok ezt a kis emberkét, érzitek a kezét, milyen finoman simogat bennünket és csókolgatja anyánkat, a levegőt." A fák bölcsen bólogattak. Ismerték a hegyi embereket. versei ŐSZI K Egy piros alma maradt csupán a kifosztott fán. Elnéztem alkonyatkor, halk szél zizzent az ágon. Violás volt az égbolt s a nagy hárs dalolt lágyan. Álltam magam riadtan múltamon elmerengve. Istenem, hogyan értem ide' e tépett őszhöz? Semmisem vigasztalt meg, kiáltani se tudtam, csak az az egy-szem alma biztatott sipot fújni. Pirosán úgy mosolygott, ahogy Évának adta csókját az Éden-kertben. FÜREDI EMLÉK Szép nap a Balatonra, mint nagy mező ha ontja virágait, a szinek úgy nyílnak, tündökölnek. A mólónál a parton Tihany visszhangját hallom, múltat, mát és jövendőt a varázslat összeszőtt. Állok és elmerengek, zengenek vizek, hegyek, zeng a szivem is bátran a fény, fény sugarában. Haj Ion gás Hajlonganak a fák, mint püspök előtt a papok, én is hajlongatok előtted Múzsám, áldásodat add rám. Szabó Zoltán: SZERETKEZÉS s — ^zevasr. Hogy vagy? A lány nem törődött a kérdéssel, hevesen a fiú nyakábo ugrott és megcsókolta. Arca nyugodt volt, majdnem vidám, mint máskor. Mintha nem is azért találkoznának, hogy ezt a kínos ügyet megbeszéljék. Mintha ő már magában előre mindent eldöntött volna. Nehéz lesz vele — gondolta a fiú, nehezebb, mint amire számítottam. — Hat óra — mondta a lány és rómosolygott a fiúra. Már akkor eláradt benne az öröm és az örömmel együtt a remény, amikor megláttp. Eljött, és ez jó jel. Nem álhatta meg, hogy ne ugorjék a nyakába. Ha késett volna, ha csók öt percet is késik, akkor már gyanakodott volna. „Ha úgy érzed, hogy már nem,... hogy ezek után már nem szeretsz, akkor ne is gyere!" Igen, valahogy így írta neki. És eljött. .. — Az — mondta a fiú, de a lány már nem tudta, mire mondja. — Hatra beszéltük meg, nem? S hogy nem kapott választ, megint megkérdezte, hogy vagy? Sután, ügyetlenül bukdácsolt a két szó és fölöslegesen is. Csáki azért kérdezte, hogy ne mindjárt azzal kezdje: na, mit mondott az orvos, megcsinálja? És mennyiért?? « Csak lassan, tapintatoson! Egyetlen elhamarkodott szó mindent elronthat. Hátha mégis sikerül rábeszélni, — gondolta görcsös reménységgel a lány. — Biztos vagy benne? — kérdezte kétségbeesetten, amikor megtudta, ültek a pádon, a nagy gesztenyefa alatt. Ez volt az ő fájuk. Itt gubbasztottak rendszerint, itt csókolóztak. — Biztos — mondta határozottan o lány. — Na és? — Mennyit álmodoztunk róla, hogy gyerekünk lesz ... — Hát persze, majd később ... — Azt akarod, hogy elvetessem?! — Talán meg akarod tartani?... Akkor határozták el, hogy néhány nap múlva találkoznak, és nyugodtan, higgadtan megbeszélik a dolgot.
