Dunántúli Napló, 1976. augusztus (33. évfolyam, 211-240. szám)
1976-08-15 / 225. szám
Fotóművészet és közművelődés Horváth Péter: Olvasztár Évfordulóra készül a Magyar Fotóművészek Szövetsége. Húsz éve, amikor a kulturális kormányzat a szövetséget létrehozta, a fotóművészet jelentőségéről, népművelési feladatairól a következőket olvashattuk. „Minthogy a fotóművészeti alkotás korlátlanul sokszorosítható és nyomdai sokszorosításra is igen alkalmas, — a sajtó és a könyvkiadás útján nagy tömegek számára teszi lehetővé a valósáq művészi megismerését. A társadalmi gyakorlatban elsősorban ez a tulajdonsága alapozza meg a fotóművészet nagy jelentőségét. Mivel a fotográfia technikai eszközeinek használata aránylag könnyen elsajátítható: a fotóművészet népszerűsége sok, az élet legkülönbözőbb területein dolgozó embert indít arra, hogy maga is megpróbálkozzék a művészi fényképezéssel. Ha ez a törekvés szakmai-esztétikai neveléssel párosul, akkor mind nagyobb tömegek válnak a művészi kultúra részeseivé, társadalmunk műveltebb, öntudatosabb tagjaivá." Ezekről a művészetpolitikai feladatokról — lényegében az alkotók és a szocialista társadalmi valósáq viszonyáról tanácskozott a közelmúltban a fotóművészek szövetségének kommunista aktívája. Megvitatták a művészeti kritika, a fotókritika időszerű kérdéseit és sor kerüli a fiatal fotóművészek helyzetének beható vizsgálatára. A kommunista aktíva adta az ösztönzést, hogy művészképzésünk gondjairól beszélgesFényes Tamás: Mester és tanítvány Mező Sándor: Föld alatt A művészképzés gondjai sünk Zinner Erzsébet fotóművésszel, a szövetség főtitkárával, a kommunista aktíva vezetőjével. — A felszabadulás óta csaknem 3 millió fényképezőgépet vásároltak hazánkban. A képes hetilapok példányszáma meghaladta a 2 milliót. Az iskolák, üzemek, kultúrházak fotószakköreiben működő fiatalok száma több százezer. A magasabb szinten szervezett fotóklubokban pedig csaknem 70 ezer (művészi ambíciókkal is rendelkező) amatőrfotós tevékenykedik. Ezek a számok a fotóművészet növekvő fontosságát bizonyítják. Milyen mértékben számol művészképzésünk a tehetséges fiatalokkal? Hoqyan lehet ma egy amatőrből fotóművész? Zinner Erzsébet: Más művészeti ágakban (képzőművészet, iparművészet) rendkívüli esetnek számít, ha valakit, aki tehetsége révén önerőből lett művész, felvesznek a szövetség tagjai közé. Nálunk viszont ez a gyakorlat. A fotóművészek egyben a Magyar Népköztársaság Képzőművészeti Alapjának is tagjai lehetnek. így államunk biztosítja önálló fotóművészi alkotó tevékenységük feltételeit. A fotóművészet utánpótlásának ez a rendszere nagy felelősséget ró szövetségünkre. Arra törekszik, hogy csak a fotós szakterület legjobbjai és a legjobb amatőrök kerüljenek sorainkba. A szövetségi tagságra pályázók elbírálásánál ezért az egyedüli mérce: a fotók művészi színvonala. — XI. pártkongresszust követően megélénkült a fotográfia körüli művészeti közélet. Színvonalas fotókiállítások sorának nagy látogatottsága bizonyítja, hogy a magyar fotóművészek és fotóriporterek első garnitúrája nemzetközi rangú, és kiváló teljesítményt nyújt. Ugyanakkor azt is tapasztaljuk, hogy az alkotókat újra, meg újra foglalkoztatja a művészeti áq megbecsüléséinek hiánya. Hol van hát az ellentmondás a fotóművészet növekvő fontossága és a sokszor szóvá tett szakmai-közéleti elégedetlenséq mögött? Féner Tamás: A fotóművészek kommunista aktívái jó alapot adtak ahhoz, hogy művészetpolitikai feladatainkat egységesen értelmezzük. Egyik legfontosabb ezek közül a művészképzés és a továbbképzés megoldása, mert leginkább ettől függ a fiatal fotóművészek társadalmi elismertetése, szövetségünk és a fotózó ifjúság kapcsolatának erősödése. Azzal ugyanis, hogy húsz éve megalakult a Magyar Fotóművészek Szövetsége, hazánkban még nem nyert teljes elismerést, művészi polgárjogot a fotós szakma. A megoldatlan kérdések közül a legbonyolultabb az utánpótlás szervezett nevelése. A fotóművészet területén ma még nincsen főiskolai művészképzés. Szervezett formában csupán a fényképezés alapismereteit oktatják a kezdő fotóriportereknek, a fényképészipari tanulóknak és a középiskolák érdeklődő diákjainak. Zinner Erzsébet: Ha nem akarunk retusált képet adni gondjainkról, akkor beszélnünk kell arról is, hogy a fiatal fotósok nem egyenlő eséllyel kezdik művészi pályafutásukat. Közismert, hogy a fotós szakma mind korszerűbb eszközöket igényel. Ugyanakkor a gépek, berendezések és fotóanyagok ára szembetűnően emelkedik. Nem túlzás tehát azt állítani, hogy napjainkban a fotóművészet a legdrágább művészet. A fotóművészet szakmai elismertetését ezért alapkérdésnek tartja szövetségünk. Féner Tamás: Mindenfajta biztatásunk eddiq is volt évek óta a felsőfokú művészeti oktatás megszervezésére, de most úgy érezzük, hogy szövetségünk reményei megalapozottak. A XI. pártkongresszus óta nagyon jelentős változás következett be a fotóművészek életében. Mind többször tapasztaljuk, hogy a Központi Bizottság Tudományos, Közoktatási és Kulturális Osztálya és a Kulturális Minisztérium a közművelődés egyik fontos területének tartja a fotóművészetet, ismeri gondjainkat és keresi azok megoldásának szervezeti lehetőségeit. Sándor Géza A dramaturgia regenye Gondolatok az újraolvasott Czimer-tanulmányokról A piros borítólapú izgalmas félezer lapoldal: huszonegy tanulmány a színházművészetről. Tulajdonképpen nem új munkák a színházelméletben. Az elmúlt két évtized alatt mindegyik megjelent már valahol. Nem új, ha külön-külön olvassuk. Mégis új. ha együtt gondoljuk végig, az időrend szerint, ahogy Czimer József most sorbaállította a tanulmányokat. A külön-külön igazságok ettől összeálltak egy nagy igazsággá, a dramaturgia tudományának és gyakorlatának igazságává. Egyetlen nagy térkép született belőlük, a színházi élet térképe, de Czimer Józse'f gondolataitól stratégiai fontossága lett, mert bejelölte rajtuk a csapdákat. Ezek a csapdák bizony veszélyesek, éppen mert nincs fizikai valóságuk, és így a láthatatlanságuk tökéletes. Czimer József azonban több dimenzióban átlátja a térképet, s kíméletlenül jelöli a csapdákat. De hogyan lett ilyen biztos vezető ebben a művészetben? — Úgy, hogy Czimer József nem csak dramaturg. Közhely persze, hogy egy dramaturg nem szűkítheti le mesterségét. Mégis nagyon kevesen tágítják ki ismereteik határait. Azt hiszem, Czimer József attól lett nagy tekintély és a Pécsi Nemzeti Színház szürke eminenciása, hogy már pályainduláskor a legáltalánosabb tudományt, a filozófiát kezdte művelni, s egy másikat is, az emberismeret tudományát, a pszichológiát. Márpedig a dramaturgiát legtöbben az irodalomtól kezdik el közelíteni. Nem baj persze az sem, hiszen az irodalom is szintézis. Mégsem any- nyira, mint a filozófia. ,,A dramaturgia története" huszonegy tanulmánya is kisebb helyet foglalhatott volna el, mint félezer lapoldal. Czimer József azonban igen széles látószögből vizsgálja tárgyait. Mi fér ebbe a látószögbe? Társadalomismeret, közgazdasági szemlélet, pszichológia, irodalom, politika, kritika a kritikáról, a művészet és pornográfia — mindez egy filozófus természetű ember gyűjtő- lencséjén át. Azt hiszem lordnak lenni Czimer József számára alapvetően ezt jelenti. Az egyetemesség igényét. A tudás magabiztosságát. Mindez még attól is izgalmas, hogy a színházakban a dramaturgok helye pontatlan. Ott helyezkednek el valahol a drámaíró-igazgató-rendező háromszögében, de ha a háromszög valamelyik pontján valaki erős egyéniség — vagy annak hiszi magát — akkor úgy vélik: dramaturgra nincsen szükség. És ott kezdődnek a színház veszélyes tévedései, az irodalom, kultúrpolitika, gazdaságosság, színpadi látvány egyensúlyának felborulása. Abban a színházban azonban, ahol a dramaturg — széleskörű tudásával, biztosságával — erős személyiség, ott van igazán lehetősége a munkára. „A dramaturgia regénye"- ben felidézett tanulmányok sokat nyújtanak az olvasónak. A nem színházi szakember olvasónak is — egyebek között a dramaturg fogalmát, amit még a főiskolán is nehezen mernek kimondani, hiszen az nem is könnyű feladat. Czimer József most ezt is körüljárja. Mégis az a legfontosabb ebben a kötetben, hogy végigkíséri a korszerű szemlélet: ma már nincsenek merev dramaturgiai törvényszerűségek, szinte minden egyes drámának megvan a maga sajátos dramaturgiája. Ezt a folyamatot az új magyar dráma felé irányítja mestermódon Czimer József, immár másfél évtizede. Megtartva mégis a dramaturg munka lényegét: összekötő kapocsnak, serkentő erőnek, önvizsgáló tükörnek lenni író-igazgatórendező háromszögében. Czimer Józsefet „lord” becenévvel illeti a pécsi színtársulat. Az angol nyelvhasználat régen a háztartásvezetőt hívta lordnak. Ez is találó: a háztartásvezetők mindenért felelnek, de a díszes családi fényképről általában hiányoznak. Megmaradnak a háttérben. Földessy Dénes Q>se szerette, ha azt kérdezték tőle, hogy vagy. Ostoba w kérdésnek tartotta, amolyan semmi közünk egymáshoz kérdésnek. Mert az ember neon egyszerűen jól van, vagy rosszul. Ez sokkal bonyolultabb dolog, amit nehéz kibogozni. Most nyilván azt jelentette a fiú részéről, hogy még nem tud mit mondani. Nem is válaszolt rá a lány. Mohón itta a narancsitalt. — Megvacsorázunk, jó? — kérdezte nagysokára a fiú. Mintha a vacsorától várta volna a segítséget. Attól várta volna a megoldást. A lány „kímélőételt" kért. Azóta rá se tud nézni a húsokra. A fiú találta meg egyszer az étlapon a kímélőételeket, rakott zöldbabot, morzsás karfiolt. Máskor evett, mint a1 farkas, most csak piszkálta az ételt. Nézte a fiút. Hogy eszik — gondolta gyűlölettel. Mintha ez lenne most neki a legfontosabb. Undorító! — Elvállalta? Két falásnyi étel között mégis megkérdezte. Félve kérdette, úgy nyikorogtak a szavai, mint a kenetlen kócsikerék. A lány szomorúan bólintott. — Három lila — mondta. A fiú rösteílte volna kérdezni. Pedig meg kell beszélni, hiszen azért jöttek, hogy mindent megbeszéljenek . . . Virágórusnő lépett az asztalukhoz. Ibolyát árult, amolyan virágházban nőtt, sápadt-lila szirmút. A fiú a kabátzsebébe nyúlt, kiszámolta az öt pénzt. Az ibolyát a lány-tányérja mellé csúsztatta. A lány haragos pillantást vetett a virágra. Csaknem olyan gyűlölettel nézte, mint az előbb a fiút. Nem szerette ilyenkor az ibolyát. Mesterkéltnek érezte. Olyan, mintha művirág lenne — gondolta keserűen és magaszedte, harsogó, márciusi ibolyák jutottak az eszébe. Hiszen megegyeztek, hogy nem vesznek virágot. A virágot vagy szedi az ember, vagy lopja. Az az igazi. Lopott is neki mindig a fiú. Most mit akar ezzel a kis... Mit alakoskodik? U: in I, sglartjuk? Föl tudjuk nevelni? Tulajdonképpen ezzel kellene kezdeni minden lánynak, amikor először odaadja magát... Furcsa lenne. Feltételhez kötött szerelem. Talán nevetséges is. Pedig a lányok lelkében ott lapui a kérdés és az óhaj is, a felelősségvállalás öröme is. Miért nem merik kimondani?! Meg kellene kérdezni, mielőtt lefeküsznek — gondolta és fanyar mosoly csúszott a szája sarkába. Aztán mégis rámosolygott, Szelíden, anyáson. Mintha máris a gyerekére mosolygott volna. — Nem tarthatjuk meg — mondta határozottan a fiú, — Most még nem lehet. — Tudom-----mondta szomorúan a lány. — Na látod. Elmégy szépen az orvoshoz. Két hét alatt kihevered, aztán júliusban megesküszünk. Várj, már ki is néztem magamnak.,. Izgatottan lapozott a noteszában. — Na nézd, itt van... Július nyolcadikén fogunk esküdni, Erzsébet napon. Oda nézett, ahol a fiú ujja megállt. Látta, hogy pirossal van aláhúzva a dátum. Megvonta a vállát. — Minek, hogyha már elvetettük? — Mindenképpen meg akartunk esküdni a nyáron, nem? Csak hót ez most közbejött... — Tartsuk meg — ragadta meg a lány görcsösen a fiú karját. — Tartsuk meg! Nem bírom én azt, nem bírom... sírva kö- nyörgött neki. — Négy hónapos hassal akarsz esküdni? — Ki látja azt? — Mindenki. Rajtad nagyon meglátszana. — Akkof meg esküdjünk hamarább! — Jó, de ezt mindenképpen el kell előtte intézni. Ne ma- kacskodjl Egy-két évig gyűjtögetünk. Hova akarod tenni? Ráérünk vele, nem? Mindjárt gyerekkel kezdjük, semmi nélkül, húszévesen?! A fiú szépen beszélt, türelmesen. Mégis összecsukódott tőle a lány, mint esténként a tulipánok. így is megleszünk — gondolta keserű szájízzel. Fájt neki, hogy nem számíthat a fiúra, hogy egymagának kell helytállnia kettejükért. De erősnek érezte magát. Tántoríthatatlannak. Tulajdonképpen fel is készült rá. A reménység az előbb, hogy talán mégis... mindkettejük akaratával, csaknem elgyengítette. Még jó, hogy ilyen őszinte a fiú. így legalább tudja, hogy csak magára számíthat, egyes-egyedül csak önmagára. Hiszen ő már régen eldöntötte. Rögtön, amikor megtudta, hogy terhes. Qámolni kezdett. A három lila, amit a fiú az orvosnak ** szánt, éppen elég lesz a gyerekkocsira, meg a legfontosabb apróságokra. A szobáért, attól kezdve, hogy a fiú is ott lakik, természetesen kétszer annyit fizetnek, s ha meglesz a pici, megemelik egy százassal, vagy kettővel a lakbért. Semmit sem tehet az öregasszony a gyerek ellen, nem teheti ki őket az utcára. De nem is olyan szívtelen. Még tón vigyáz is rá, ha minden jól megy... Gyerekkel pedig sokkal könnyebben megoldódik a lakásgondjuk, mint gyerek nélkül. Becsukta a szemét, hogy márisi maga előtt lássa a fiát. Mert fiúról ábrándozott, feketeszemű, vidám fiúcskáról. Szinte boldog volt, hogy így elrendezte a dolgokat. Szeretettel nézett a fiúra, máris a gyermeke apját nézte így, ilyen szelíden, kedvesen. Milyen tehetetlen, milyen riadt — gondolta és szerette volna megnyugtatni. I beleegyezésem nélkül nem tarthatod meg — mondta ® csaknem dühösen a fiú, mintha mindent megértett volna, amit a lány eltervezett. — Fizess és menjünk innen — mondta bágyadtan a lány, rosszul érzem magam. Egy hét múlva jutott eszébe a fiúnak, hogy az ibolya ottmaradt az asztalon. :: I» I» I» <> (• I» <> <► I» I» <> I» I» I» u i1
