Dunántúli Napló, 1976. június (33. évfolyam, 150-179. szám)

1976-06-06 155. szám

Arisztophanész komédiájának pécsi bemutatója

A „Plutosz" Arisztophanész sorrendben a legutolsó, s talán a leggyengébb alkotása. Remek jelenetek vannak benne, nincs viszont következetesen végigvitt vonulata. A pénz istenének hatalma és hatása nem olyan húsunkba vágó benne, mint amilyen a valóságban. Katona Imre most erős dramaturgi-drámaírói metszőkéssel érintette meg a darab testét, átrendezte a gondolatizmokat. De nem idegentestekkel, hanem Arisztophanész más műveiből vett, ám ideillő jelenetekkel. Így kapott a komédia egységes szervezetet, egyenesen a pénzistent tagadó, ám pénzistenre még mindig rá- rákacsintó önmagunkkal szemben. Jó volt eltűrni ezt a gon- dolatzuhatagot, tisztított bennünket, olyanok lettünk, mint_ Arisztophanész—Katona Imre átírt Plutosz-ónak végén c színjátszók, — megkeseredett a nevetésünk.

Ez a rendezői arculat alakul ki a fiatal Karinthy Márton munkáiban, a gondolati humor

művelése, amely egyáltalán nem tűri talán még a laza műfaji határokat sem. Karinthy Márton a színházában — modern, újatkereső színpadokon — tiszteletreméltó, csendes fáj- dalmú felhangokat kap a nevetés, ettől bölcs és igaz ez a humor.

Najményi László szellemes színpadtere volt az előadás egyik segítője, nemkevésbé jelmezei. A játék ebben haladt: számtalan színészi sziporkával. Egy szerepéhes társulat minden tagja produkálta magát, a szó jó értelmében, megnehezítve a rangsorolást is. Jelezzük mégis az alakításokat: Szegváry Menyhért ragyogó, Joó Katalin asszonyos, Sólyom Katalin csupa-szín, csupa-derü, és kimondatlanul is több szerepért kiált. Faludy László legjobb műfajában, a fanyar humorban virágzik ezúttal, Paál László a humorban is mélyen emberi, Harkányi János vonzó egyéniség, Bodor György lendületesen, Takács Gyula robbanékonyon kiváló, és N. Szabó Sándor sokoldalú, nagyértékű színész. Csapatmunka ez az előadás, még akkor is,

hogyha a rendező hagyta tobzódni ezt a szereplés-éhséget. Mégis van egy kiemelkedő_ alakítás: Kézdy Györgyé, aki magát Arisztophanészt játssza. Közel tíz éve van a Pécsi Nemzeti Színháznál, s csak most kapott ilyen nagy terjedelmű szerepet. Játékának ütőere: sugárzó bölcsessége. A színész- társadalomban a nagyon intelligens művészt kultúrája általában visszafogja, túlságos ön- ellenőrzéssel gátolja játékösztönének felmutatásában. Kézdy György a ritka ötvözet: intelligencia és ösztönösség nemes vegyülete. Egy nagy egyéniséget alakít nagyszerűen.

írjuk ide ennek a meghökkentő előadásnak néhány tanulságát: a túlságosan régen élt, előítéletektől szabad, ám örökidőszerű drómaköltő alkotását jól lehet átigazítani. A felszabadult színészi játék nem mindig rendezőostorral üldözendő cselekmény. Emberi mélyrétegeink bizony lassan alakulnak át. Végül: a szabad- szájúság színpadi szabadsága a nézőnek nem okozhat lelki bilincseket.

Földessy Dénes

^ ^ ^ ^ ^-- J

Bozsó János világa

lelenet az előadóiból

i i

15

i)

i\

I

é (

4 j i

Tornapálya

■ 1 /;F

TTl 'TTTTT'J ■

r* v

H

iába szaladgálsz hetek óta nap mint nap, — mielőtt neki indulsz — mindig, minden esetben kelletlenül gondolsz arra, bárcsak túl lennél már az egészen, akár a kubikos — ki dü- hödten köp a markába —, amikor megpillantja a „kis dombot", a „napi adagot", amelyet el kell hogy hordjon talicskájával, ha belészakad, akkor is. Szomorúan bámulod egy ideig a „start"-nál lévő táblát, amelyen fekete vastag vonal jelzi a tornapályót, az ezeregynéhány méteres „kiskört”, de ez az úttörőké s te felnőtt vagy, neked a „nagykort" kell befutnod, ami ma is pontosan olyan hosszú — 3150 méter, azaz, több mint három kilométer — mint tegnap és tegnapelőtt. A meredélyek, kapaszkodók sem enyhültek, vagyis nem változott semmi. Valamikor, a hülye Kurst Mahler regényekben olvashattad, hogy az urak és a dámák reggeli előtt „kilovagoltak"

........... no persze, nekik

könnyű volt, neked nincs lovad, és ló híján most ügethetsz magad. Ne tűnődj sokat, kezdjed is el...

... Az első száz méteren ügetve úgy érzed, térdtől lefelé merev fatuskóvá vált a lábad és „visszaüt" ahogy döngölöd vele a keskeny ösvényt. Aztán

lassan lefelé áramlik csontjaid- izmaid sejtjeiben a vér, hajlékony lesz a bokád, átmelegszel, bőrödön kiüt a hűvös verejték. Feketerigók futnak át előtted az avaron, tüdődből a friss levegő kipréseli a cigarettát, autók füstjét, port és más városi ártalmakat, kedélyed is javul, míg eléred a tornaszerek egyikét — a földre helyezett és fokozatosan vastagodó — öt fatörzset, amelyeket futtában kell egymáshoz szorított lábakkal átugranod. Csinálod lelkesen, de örömöd nem sokáig tart, mert jön egy istenverte emelkedő, amely ugyan nem hosszabb 360 méternél, de az utolsó húsz métert, már előredőlt testtel, roppant kínban teszed meg és szidod még az istenit is annak, aki az egész tornapályát tornaszerestől kitalálta, szinte személyed elleni alattomos támadásként.

Végre fölérsz addig, ahol az ösvény „tetőzik", csak ne állj meg, ha kiköpöd a tüdődet akkor sem, szaladj tovább és további! Látod, amott már lefele lejt, éppen a kanyarban, jóformán vissza kell tartanod magad, ne hogy orra essél, mert eshetsz itt akkorát, hogy a talajvíz is feljön ... Még jó, hogy ott a „gémeskút", amelynek végébe kapaszkodva most

kinyújtóztatod csontjaidat. Csak homoríts szépen, a hátgerinced csigolyái csodálkozva ropog- nak-recsegnek, de ne sajnáld, csak húzd le a „gémet” és lassan ereszd fel, ne csalj és ne lazsálj... És csak gyerünk tovább... lefelé, fölfelé, ismét egy kanyar, megint emelkedő ... na végre .. .!

— Végre itt a „csónak-imitáció”, két lábfejedet feszítsd a kölönc alá, aztán húzd az „evezőt” előre-hátra, előre-hát- ra, számold csak . . . tizenkettő ... tizenöt.. . Hetek óta itt mindig abbahagytad, próbáld most húszig. . . látod megy már... ha bírod, csináld tovább ... Huszonkettő ... huszonöt ... ábrázatod eltorzult, szemedet elborítja a könny, nem is látsz. .. csak rántsd, és told, huszonkilenc ... harminc ... győztél — érzed is magadban ... — de ugorj fel, fussál tovább .,. Emelkedő, lejtő, ismét emelkedő...! Ott egy nyúl, ha pedig van erőd fölpillantani, két szürke mókust látsz az ágakon bolondozni... de te csak fuss, szaladj ... rohanj... Ugye, milyen jó érzés?

Az ösvény vége kivilágosodik, az utolsó száz méter... most már boldogan áldod azt is, aki kitalálta a tornapályát, tornaszerestől. Őszintén áldod .. mert átváltoztál, megtisztultál tiszta a tüdőd, szived, agyad .. „Itt vagy a Mandulásnál, ros kadj le a jó illatú fűbe.. . En nek a mai napi adagnak is vége, a „kubikos elhordta a dombot..." pihenj, megérdem- led, hiszen a kegyetlen, de lélekemelő 30 percnek végére jutottál...

... Körülnézel csípőre tett kézzel, aztán elfog a szomorúság. A látványon. Ami eléd tárul. Kirándulók szemétdombjává változott a kemping előtti Mandulás, mindenütt szemét, papir, konzervdoboz, a padokon zsíros ételmaradék, törött sörös és colásüvegek, eltaposott papírpoharak.

Ügy érzed, gáládul megcsaltak, arculcsaptak. Az erdő — amely szépségével, csendjével, zöldjével és kesernyés friss levegőjével — egyensúlyba hozta agyadat-lelkedet, most olyan, mint egy rongyos, festett kokott.

Olyanná tették ...

zemélyes élmény alapján kezdem Bozsó János bemutatását. A múlt év decemberében Kecskeméten jártam. Érdekelt a most létesülő Kerámia Stúdió, mely egy jól megalapozott koncepció megvalósulásának szép példája. Érdekelt maga a város, mely fejlődésének dinamizmusával robbanásszerű eredményeket ért el máris, ahol a húzó emberek egy-egy felelős poszton magával ragadják a megfáradtakat és kényemese- ket egyaránt és vonzzák, letelepedésre ösztönzik a lelkes szárnyalókat. A város szellemi pezsgését emelném itt ki elsősorban, ezen belül is az alkotóműhelyek létrejöttét, a kedvező légkör megteremtését, melyben Kerámia Stúdió és Kodály Intézet, színház és múzeum, művészet és irodalom egyaránt segítő pártfogolást, fokozott gondoskodást élvez.

Érdekelt a múzeum képző- művészeti gyűjteménye, mely tetszhalott állapotból éppen most van ébredőben. Ugyanis több mint 60 éve Nemes Marcell jelentős gyűjteményt ajándékozott a városnak, de miként a Kecskeméti Művésztelep, mely a néhai jó Kada Elek polgármester úrnak köszönhette létezését. lassan sorvadozni kezdett, úgy aludt el a képtárügy is szép csendesen. Ma még nincs állandó képtár, bár e téren megtették már a kezdő lépéseket. Alapvető fontosságú, hogy jóhiszemű szakemberrel rendelkeznek, akire rá lehet bízni a képtár fejlesztését. Pedig igen nagy az érdeklődés a művészeti gyűjtemények iránt. Pécsett százezrekre tehető az érdeklődők száma.

Jellemző egyébként, hogy országszerte más szakos, tehát nem művészettörténész múzeumigazgatók milyen fokozott buzgalommal szervezik, rendezik, ügyintézik a művészeti ki- óllitásokat, biennálékat, országos tárlatokat. A legnehezebb persze az állandó képtár alakítása. Komoly szellemi és anyagi ráfordítást, szakmai hozzáértést igényel. A kecskemétiek a művésztelep és a helyi művészek alkotásainak gyűjtését tűzték ki maguk elé feladatul, kibővítve e kört a tágabb értelemben vett alföldi festészettel. Ez azonban stilárisan és tematikailag igen differenciált, ugyanis lokálisan körülhatárolható művészet nem létezik, csak magyar művészet van, mely része az egyetemes művészetnek. A különbözőségek ellenére csak társadalomhoz, történelemhez kötődő művészetről beszélhetünk.

■sti beszélgetés közben vendéglátóm kijelentette, hogy Bozsó Jánost meg kell ismernie annak, aki teljes képet akar magának e városról kialakítani. Délelőtt a múzeumban már találkoztam Bozsó János képeivel. A tanyán élő alföldi ember sajátos természetlótása bizonyos fokig rokonítja az ott születő alkotásokat. A tág horizontú ég, a homokbuckák ellenére is sík táj végtelensége, a levegő érzékelhetően sűrű tömege, a földszínű tájból kivillanó fehér házak homlokfala, a színek fojtott bujasága Bozsó János képein is fellelhetők. Képeinek témái, építő motívumai és eszközei egyúttal ezek a jellemvonások. Különösen egy sajátos, monokrom színvilágú kép vonta magára a figyelmemet. A kép maga a puszta, de nem annak leíró lajstromozása, hanem sommázása. Olyannyira egyszerű eszközökkel oldotta meg, hogy szinte már nem is

ábrázol semmit, mégis, majdhogynem mindent. A kék színek fokozatai szinte szuggerálják az alföldi tájat, az alföldi embert. A bennünk kialakult képpel tehát azonosul a látvány.

Bevallom őszintén, szokásos, kényszerű műteremlátogatásra számítottam. De már az előzmények is valami rendkívülit sejttettek: A modern Széchenyi- városból busszal jöttünk a központba és valahol a piarista templom és kollégium környékén gumirádlis fiakerbe ültünk. Végigtrappogtunk a város főterén, a nagytemplom előtt balra kanyarodtunk. A munkába siető helybeliek, a pia- coló, sürgő-forgó vidékiek pillantást sem vetettek ránk, igy bár a századelő dologtalan, lumpoló ficsurjainak szerepében éreztem magam, Krúdy- hősnek vagy valami hasonlónak, lassan a félszeg feszültség feloldódott. A fiáker megállt a Klapka utca 34-nél- egy földszintes, műemlékjellegű lakóház előtt, melyben a komáromi várkapitány, Klapka György lakott kisiskolás korában. Barátságosan fogadott a ház pirospozsgás ura. Szabódva léptem át a kaput, hogy az első meglepetés tüstént földbe gyökerezzen. Középkori kerengő, itáliai udvarház belseje? Körbefutó, ívelt kiképzésű fülkék sora keretezi az udvart, bennük átszeli kőkrisztusok, kerámiák, faragott kövek, mamutcsont és újkori sírkövek. Az udvar közepén reneszánsz ízű márvány szökőkút, a legújabb szerzemény. Tér és idő összemosódik, tréfát űz a látogatóval. Nem Itália, nem is középkor, de nem is századforduló, hanem mindez a ma valósága, Bozsó János maga teremtette külön világa, korok, emberek, kultúrák találkozója, múlt és jelen összefonódása, példa és tanulság’ egyúttal.

M

agát a házat nem lakják Bozsóék. Az épület hatalmas gyűjteményt rejt magában. Nemesi, polgári, népi bútorok, kerámiák különböző vidékről és korból. Bozsó János egy-egy szép darabért távoli tájakat is bebarangol. A ház udvarán régi kutat talált, melyet az évszázadok betemettek. Vette magának a fáradtságot, régészt meghazudtoló szakértelemmel vallatta meg a földet és számos, azóta már restaurált török és poszthabán népi kerámiát mentett meg így és gazdagította vele gyűjteményét. Látni továbbá festményeket, faragvá- nyokat, üvegeket, óntárgyakat, textileket és fegyvereket, könyveket és szerszámokat, a tárgyi kultúra megannyi emléke.

Nagyon is hézagos, hiányos a felsorolás, de ha azt mondom, a gyűjtemény többezer darabot számlál, azzal sem mondtam el mindent. Tulajdonképpen Evlia Cselebi ékesszólása kéne e kincsesház hallatlan gazdagságának érzékeltetéséhez. Decemberben még töprengett, miként lehetne gyűjteményét közkinccsé tenni, hogy sokak számára szolgáljon tanulságul mindaz, amit a gyűjtő megszerzett és az is, ami még sok helyütt kallódik. A közelmúltban olvastam az újságokban, hogy Bozsó János gyűjteményét a városnak ajándékozta.

Talán a Pécsett látható képek is egyszeriben közelebb kerülnek a látogatóhoz e szívmelengető történet hallatán, hisz realista tradícióból sarjadó piktúrája, mely Tornyai János, Koszta József és Holló László nevével fémjelzett, mindannyiunk számára közös nyelven beszél.

Romváry Ferenc

i

t

*

*

I

*

#

)

if

#

)

*

*

i