Dunántúli Napló, 1976. június (33. évfolyam, 150-179. szám)

1976-06-26 175. szám

A Jelenkor és a művészetek Végiglapozva a Jelenkor idei első félévi számait, bárkinek feltűnhet, hogy a szépirodalom, az irodalmi tanulmányok és kri­tikák mellett hogyan vonul erő­teljesen végig a folyóiraton az a törekvés, hogy minél szélesebb skálát fogjon át a tájékoztató, eligazító írások sora. Sorozatok­hoz újabb sorozatok zárkóztak fel, a krónikák, beszámolók köre bővül. Irodalmi és művészeti folyó­iratról lévén szó, régi igény, ré­gi gyakorlat is, hogy lehetőség szerint legyen jelen a többi művészeti ág is az irodalom mellett. A képzőművészet eseményei­nek figyelemmel kísérése több módon történik. Láncz Sándor Képzőművészeti krónikáinak az a legnagyobb erénye, hogy ahogyan időről időre jelentke­zik, mindig képzőművészetünk legfőbb, legátfogóbb esemé­nyeihez kapcsolódik, s így nagy segítséget nyújt azoknak, akik — bár szaklapokat nem olvasnak, s talán a rendszeres kiállítás-látogatást sem tudják megvalósítani — mégis szeret­nék nyomon követni a magyar képzőművészet eseményeit. A ,,krónikák" voltaképpen kiállí­tási jegyzetek, de a tájékozta­tás erősebb igényével — s ezt a folyóiratokban csakis helye­selni lehet. Még ha elképzel­hetőnek tartanánk is, hogy olyan témák esetében, mint a Nemzeti Galéria kiállításai vagy a pécsi IV. Kerámia Bi- ennálé, jobban elszakadjon a kiállított művek elemzésétől, s ne csak jelzésszerűen, miként tette, hanem bővebb kifejtés­ben is foglalkozzék azokkal a kérdésekkel, amelyeket egy ki­állítás csak kiprovokál, de amelyek továbbgondolásra fel­tétlenül alkalmasak. A képzőművészeti események­hez kapcsolódó egyes kritikák, mint a februári szám két, pé­csi kiállításokról írott jegyzete, vagy ak az időben is friss, tar­talmában is gazdagul informá­ló írás, amely Vasarely Mú­zeum Pécsett címmel júniusban jelent meg Hárs Éva tollából, vagy a művészeti könyvekről megjelenő igen hasznos recen­ziók — mind e vállalt feladat átgondolt teljesítéséről tanús­kodnak. Hosszú ideje hagyomány a lapban a főbb színházi ese­mények figyelemmel kisérése is. Ezek az igen alapos és megbízható krónikák párhuza­mosan foglalkoznak a pécsi és budapesti színházi bemutatók­kal. Az olvasók kalauza Pécsett Futaky Hajna (Pécsi színházi esték), a fővárosban pedig Tax- ner Ernő (Színházi levél Buda­pestről). Mindketten lelkiisme­retes, jó kalauzok, akik a tájé­koztató feladat mellett többnyi­re az objektív elemzést választ­ják a szubjektív megközelítés­sel szemben. Ezeknek a soroza­toknak igen nagy előnye a rendszeresség is, mindazonál­tal elképzelhető volna olykor egy-egy kiemelkedő színházi produkció külön elemzése is, vagy egy színházművészeti, esetleg színészi teljesítmény kü­lön méltatása is a folyóiratban. A filmművészet ilyen rendsze­rességgel nincs jelen a folyó­irat hasábjain, de időnként, ha arra alkalom adódik, felbukkan a film is. Horváth Zsolt Film és társadalom címmel írt, igen pontos és okos összefoglalása a pécsi filmszemle szakmai vi­táiról hasznos közlés volt, még akkor is, ha e viták anyagát meqőrzik az utókor számára a szakmai kiadványok. Ennél a pontnál merül azonban fel az olvasóban az a többhelyütt is zavaró körülmény, hogy a fo­lyóirat igen nagy késéssel tart csak lépést az eseményekkel. A január eleji filmesemény pél­dául csak az áprilisi lapban kapott visszhangot, s ezt nem egyenlíti ki a „Jelenkor króni­kájának" pársoros, friss híre, de nem menti az az általános folyóirat-gyakorlat sem, amely szerint féléves időtávolság még nem késés egy folyóirat eseté­ben. Persze, ezek technikai kérdések, mégis, ha a folyóirat mindjobban kibontakozó nép­művelő-tájékoztató-orientáló szerepkörét tekintjük, a mosta­ninál nagyobb gyorsaság e te­vékenységet csak hatékonyab­bá, elevenebbé tenné. Végül, de tulajdonképpen el­sősorban, a Jelenkor most is hű marad ahhoz a tudatosan vál­lalt és fővonalnak is tekintett feladatához, hogy irodalomtu­dományunk, a mai irodalom je­lenségei, az irodalmi kutatás és tájékozódás útvesztőiben se­gítsen eligazodni. Ezen belül az egyes tanulmányokról, a kri­tikákról, az örvendetesen sza­porodó műelemzésekről most ne ejtsünk szót, Csuka Zoltán immár sokadik Jugoszláviai körkép-érői is csak annyiban, amennyiben az még egy másik, hagyományos törekvést is szol­gál: a szomszéd irodalmakhoz való közeledést, azok jobb megismerését, értékelését. Fel kell hívni viszont a figyel­met egy új sorozatra, amely — noha másodközlés —, igen hasznosan és izgalmasan szol­gálja az irodalomtudományba történő bepillantást. Az „Iro- dalomtudósaink fóruma" a rá­dióban elhangzott, illetve el­hangzó beszélgetéseket rögzíti, s teszi — kis változtatással — olvasva is élvezhetővé. Az öt­let maga nem új, több eset­ben bebizonyosodott, hogy a rádiós, televíziós beszélgetések újraolvasására van igény, kü­lönösen pediq ilyen esetben, a/nikor kiérlelt, egy élet mun­kásságával alátámasztott véle­mények, igazságok hangzanak el, első hallásra nem is mindig könnyen érthetően. A rádióin­terjúk közlése a Jelenkor szá­mára azért is kitűnő ötlet, mert témájuk éppenséggel belevág a folyóirat fő — vagy egyik legfőbb — profiljába. Mintha Király Istvánnak a vele készített interjúban elhang­zott szavai visszhangzanának mindabban a törekvésben, te­vékenységben, amelyről fen­tebb szó volt: „Kísért egy ma­gatartás, mely feledi gyakran az emberi szempont'elsődleges ségét s így a művészetek fon­tosságát is”. Nos azok számá­ra, akik e technokrata gondol­kodásnak ugyan még nem hí­vei, de tudatos tagadói sem, éppen azok az erőfeszítések, amelyeket a Jelenkor is tesz a művészetekben való eligazodás érdekében, lehetnek döntőek, meggyőző erejűek. H. E. Lippenszky Istuan drama kötete HÁROM JÁTÉK A népművelő rendszerint igen sokféle ambíciókat hordozó munkása közművelődésünknek. Munkája lényegében a kultu­rális értékek közvetítése, nemi ritka azonban az olyan nép­művelő, mint Lippenszky István, aki maga is alkot, kulturális értéket igyekszik teremteni. Iro­dalmi munkálkodása gerincéta dráma képezi, s mint szerzőt a Pécsi Nemzeti Színház kö­zönsége is megismerhette. Ezúttal a Jelenkor kiadásá­ban megjelent könyvében Há­rom játék címmel újabb drá­máit olvashatjuk. Közülük a Villámok című munkát a Ja­nus Pannonius-évforduló alkal­mából hirdetett pályázat zsűri­je díjjal jutalmazta. Figyelemreméltóan sokrétű té­mát dolgoz fel pergő cselek­ménnyel, izgalmas, feszes pár­beszédekben a Hullámtörés cí­mű „napjainkban, valahol Eu­rópában” játszódó darab. Már az egyszerű olvasás is arra hív­ja fel a figyelmet, hogy a szer­zőt' elsősorban a jelen lelkiis­mereti kérdései, problémái, az egyén morális átalakulásának folyamatai, értékei maradandó- ságának és veszendőségének kritériumai foglalkoztatják. Ez a nézőpont érvényesül, ez az igény munkál a kötet min­den bizonnyal legizgalmasabb írásában, a Láz áímű, két ré­szes mai magyar társadalmi drámában is, A történet megle­hetősen egyszerű, ám annál jellemzőbb írói állásfoglalás foglalata: vádirat és egyben védőbeszéd egy, a munkáját becsületesen végző falusi or­vos ügyében, aki a darab so­rán egyszer környezete, egyszer pedig önmaga áldozatául esik. Lázasan fekszik otthon, mikor beteghez hívják, s nem tud eleget tenni a hívásnak. Mivel a beteg „nem akárkinek" a fe­lesége, feljelentik, meghurcol­ják, majd eltanácsolják a falu­ból az orvost. Ö azonban nem fogadja el a fölkínált városi állást, mondván: „tiszta aka­rok maradni! Ott, azok között a városban bepiszkolódnék..." S így a „tisztaságról" alko­tott koncepciójával végül ön­magával szemben is alulma­rad ... Ez utóbbi vereséget persze erkölcsi győzelemnek is tekintenénk és hogy az olvasó vagy a néző annak tekinti-e, az attól függ, képes-e teljes mértékben azonosulni Kovács doktorral, A darab azonban amellett, hogy kétségtelenül jobbító szán­dékkal íródott, másfajta kérdé­seket is fölvet. Mi az ilyen — bizonnyal létező - esetekben a tipikus, melyek azok az ele­mek, amelyeket az író is mint egyediben az általánost, tehát a közérdekűt mutathat fel? S a föltárulkozó ellentmondásra van-e közérdekű — ha nem is magyarázata, az ellentmondás feloldását szolgáló konkrét ja­vallata - de legalább megfe­lelő válasza? Olyan kérdések ezek, amelyeket az irodalom és a színház avatottabb szakem­bereinek kell eldönteniök. B. K. Sza bölcs jelenti a megújulást Kozák János festőművész E mlékek tolulnak föl bennem. A tábla előtt üldögél egy mo­solygó fiatal tanár és valami számtani feladvány megoldá­sát tudakolja. Vele szemben egy ijedt, szorongó kislány, aki szorgalmasan gyűrögeti köpe­nye szélét. És most újra szemben ülünk egymással. Ű mosolyog mint régen, én meg ugyanúgy szo­rongok. Nem kell bemutatkoz­nom, megismer és míg a sza­vakat formálom magamban, addig ő kérdez elsőnek. — Hány éve is találkoztunk utoljára? ötödikes, hatodikos voltál? Kicsit akadozva indul meg a beszélgetés, az emlékezés a sporoni évekre. Kozák János akkor végezte el a Pécsi Ta­nárképző Főiskolát és mint kez­dő tanár került a Hunyadi úti általános iskolába, matemati­ka—fizika—rajz szakos képesí­téssel. Már csak mosolyog a kezdeti nehézségeken, a fizika szertáron, ahol fél évig lakott a feleségével. Megkönnyíti dol­gomat, magától kezdi mesélni az életét. — Egy Szabolcs megyei ta­nyán, Rózsáson születtem 1940- ben. Mindössze 30 család la­kott itt a világtól elzártan. Az iskola egy teremből állt, ahol 50 gyerek tanult. Engem főleg a rajzóráik érdekeltek. A taní­tónk, Farkas bácsi, hamar ész­revette, hogy ügyesen rajzo­lok. Az osztályban felállított egy külön táblát, azon feste- gettem naphosszat. Ebben az időben mindent lerajzolt, amit látott. Édesapja, aki maga is vonzódott a festé­szethez, gyakran hozott haza könyveket, amelyekből a repro­dukciókat és minden egyéb képet kimásolt. Lerajzolta a búcsúkon látott giccseket is, hiszen akkor még nem látott különbséget kép és kép között. — Természetesen sokat fes­tettem saját fantáziám után, sőt irodalmi élményeimet is illusztráltam. A tanyán hamar híre szállt „festőségemnek" és sorra jöttek a komoly megren­delők. Még az akkor divatos Szűz Máriás képeket is meg­festettem 50x70 cm-es nagy­ságban. Húsz forintot kaptam értük, ami akkor óriási pénz volt és roppant büszke voltam. A tulajdonosok még ma is őr­zik ezeket a képeket. Z öldesszínű szeme el­kalandozik a múlt­ban, én meq kihasz­nálom a csendet, körülnézek. A szoba levegős, tágas, az ab­lakból kilátni a „Búza" térre. A falakon nagyméretű színes kompozíciók, a festőállványon egy befejezett kép. Nyolcadik után „festő isko­lába" akart menni, de senki nem tudta, hol van ilyen. Vé­gül novemberben beíratták a nyíregyházi gimnáziumba, azonban pár hónap után fog­ta magát és hazament. Édes­apja ekkor megszerezte a deb­receni képzőművészeti gimná­zium címét, ahova fel is vet­ték. Miután rajzból kiválóan végzett, jelentkezett a Képző- művészeti Főiskolára. Helyhiány miatt átirányították a Pécsi Ta­nárképző Főiskolára, ahol 1964- ben végzett a feleségével együtt, aki matematika—fizika —ének szakos tanár. Sopron­ban olyan pedagógusokat ke­restek, akik a művészeti élet­ben is részt vesznek, értenek a karvezetéshez is. A kívánal­maknak pontosan megfeleltek, elvállalták. — Már az első évben volt egy önálló kiállításom, amit általános felháborodással fo­gadtak. Sértegető, névtelen te­lefonokkal zaklattak még az iskolában is. A vendégkönyvbe többek között beírták: „Meg- szentségteleniti a Festőterem szent falait". Nem kell mon­danom, mit jelentett ez nekem. Visszavetett, elbizonytalanod­tam. Ettől függetlenül minden tárlaton rendszeresen szerepel­tem egy-két képpel. Dolgoz­tam, fejlődtem és a közönség is velem fejlődött. Ezt igazolja az 1969-es kiállítás, ami teljes sikert hozott. Sopronban tagja volt az „öreg írók Klubjának”, akik nem is voltak öregek. Kölcsö­nösen megvitatták egymás mű­veit, illusztrálta elbeszélései­ket, verseiket. Megjelentek raj­zai különböző folyóiratokban. Rendezett kiállításokat Szent­endrén, Budapesten, Győrben, Pécsen. Három évig azonban nem találkoztunk műveivel tár­latokon. Mi volt ennek az oka? — Dolgoztam. Főiskolás ko­romban még sehol sem voltam. Sopronban kezdtem el megta­lálni a saját kifejezési formát. Akkoriban késsel kentem fel a festéket, de ez nem volt elég kifejező. A durvább, rücskö­sebb felületet kedvelem. Azt hiszem, ebben a gyermek­koromban végzett sok paraszti munka is hozzájárul. Szeretem a fizikai munkát, a földet. A föld is rücskös, kemény, mégis éltető. Most a fotózásban hasz­nálatos műanyaghengerrel fes­tek. Ez a három év a kísérle­tezéshez kellett és ennek ered­ményeit láthatták a legutóbbi pécsi kiállításomon. Művészetéről nem szívesen beszél. Állapítsák meg a szem­lélők, a kritikusok. Konkrét mestere még sohasem volt. So­ha nem tudták kategorizálni és erre büszke. Minden formáért ő szenvedett meg és reméli, ez a vajúdás még sokáig tart. Legfőbb témája az ember, aki maga a teljesség és egyben a töredék is, a magányos és örökké társat kereső. Az alko­tó és szenvedő — mindez szim­bólumokban kifejezve. 1971-ben jöttek vissza Pécs­re, azóta az Építők úti iskolá­ban tanít, emellett városi szak- felügyelő. Mégis ez az időszak az aktív festészeté. — Nyáron sohasem festek, csak faragok és írok. Ilyenkor hazamegyünk Szabolcsba. Ez jelenti nekem a megújulást, az „emésztést". Felfrissülök, ren­geteg élményt szerzek. — Ezek után hogyan to­vább? — Nekem i$ ez a legizgal­masabb. A jelenlegi úton to­vább haladni lehet, de nem szabad. Most pár hétig vagy hónapig félreteszem a festő­ecsetet. Csak akkor veszem elő, ha olyan élmények érnek, ami­ket érdemes lesz megörökíteni. M ég beszélgetnénk, de már jócskán az éjszakában járunk. A szomszéd szobában a gyere­kek mocorognak. Mit mondjak, mit kívánjak? Várjuk a követ­kező tárlatot! Barlahidai Andrea Vihar Béla: f Arn/ék Ballagva az éjszakában, halad előttem az árnyam, és úgy tűnik most egyszerre, mintha ott az apám menne; ráismerek főtartása, karja, válla alakjára, látom hajdani kabátját, világló szomorúságát; az apám e hosszú árnyék, mintha a nyomában járnék, ahogy egykor gyermekléptem követte őt a sötétben, s mintha most is igv vezetne, szótlanul a végtelenbe. Bencze József: Anyám szőlőt kötöz Tegnap a kötősást vályúba áztatta, kocsideszkát tett rá, vele lenyomatta. Elfogja a kezét, kiserken a vére, s ráfesti forró nap a szőlőlevélre. Kötényét feltüri, benne a kötölék, átöleli mindig a zöldbajszu tőkét. Barna vesszők karja, mint anyját a gyermek, kacsos ágat nyújtva öleld meg, öleld meg! Újlaki nagyanyám Újlaki nagyanyám hagyta ránk a kendőt, benne babusgattak soványka jövendőt. Fogára is fogta hócsillagos télen, törött varjuszárnya gubancolt mesébe.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents