Dunántúli Napló, 1976. június (33. évfolyam, 150-179. szám)

1976-06-26 175. szám

Bemutatjuk a szolnoki művész- telepet A jelentős képzőművészeti kezdeményezések, mozgalmak a művészettörténet tanúsága szerint valamely tájhoz, vidék­hez kötődtek. Rendszerint a vidék felől áradt az a termé­kenyítő hatás, amely művésze­tünket felfrissítette, gazdagítot­ta, és tovább lendítette. így Szolnok esetében is megálla­pítható, hogy e város fontos tényezője kulturális életünknek. Első felfedezője és hangadó­ja e tájnak August von Petten- kolen volt a múlt század kö­zepén. Az osztrák festőt meg­ejtette e vidéknek és népének varázsa. Vissza-vissza kellett Szolnokra térnie, mert azt a imélyen egyszerű, realisztikus és ízes hangot kereste, amely­re itt talált rá. A génius lóéi­nak kifürkészhetetlen vonzása az, ami múzsájává tette Szolno­kot, csakúgy, mint osztrák fes- tőtársainak 1. G. Raffaltnak Otto von Thorennek, Leopold Carl Müllernek, Tina Blaunak és a kiváló Anton Romakonak. E mesterek munkásságával megismerkedhetett Szolnok kö­zönsége Kaposváry Gyula kez­deményezése révén, azon a nagyszerű kiállításon, amelyet 1975—76-ban Szolnokon, majd Budapesten, Bécsben és Graz­ban rendeznek meg a Magyar Nemzeti Galéria, a szolnoki Damjanich János Múzeum, a bécsi Historisches Múseum, a grazi Neue Galerie am Lan­desmuseum Joanneum és a bécsi österreichische Galerie anyagából. E kiállítás képei megmutatják, hogy Szolnok vá­ros és határa bőséggel kínálta a legváltozatosabb témákat, amelyek közül festőink legszí­vesebben a kirakodóvásárok kifogyhatatlanul mozgalmas jeleneteit örökítették meg. Itt dolgoznak naphosszat fes­tőállványuk előtt a következő generáció hazai művészei is, Baranyó Sándor: Kilenc lyukú híd mint Deák Ebner Lajos, Bihari Sándor, Böhm Pál, mindig a látható valósághoz, az élethez ragaszkodva beszéltek a nép­ről. Műveikben felvetődnek a szabad ég alatti megvilágítás, a levegő és fény érzékeltetésé­nek kérdései. Eredményeik mutatják — és ez a szolnoki festészet nagy érdeme — hogy a tematikus népéletfestészet és a plainair célkitűzések mennyire összeegyeztethetők. Hogy munkásságuk milyen ér­lelő hatású volt a hazai -hagyo­mányok keretében, az legvilá­gosabban olyan művekben mér­hető le, amelyek témájukban a múltba nyúlnak vissza, de szellemük mégis új: a Szolno­kon többször dolgozó Koszta ló- zsef, — aki az ismert Muskát­lis leány című művét is itt fes­tette — például visszatér Deák Ébnerhez Hazatérő aratóinak témájában. Fényes Adolf neve a szolno­ki festészet fémjelzői közé tar­tozik. Szolnokon a napsütött pa­raszti udvarok látványa, az árnyékok hűvössége, a meszelt falak ragyogása derítette fel e mester palettájának koráb­ban sötét hangvételű színvilá­gát. Híressé vált „Szegény em­ber" képeivel az agrárproleta­riátus megviselt arcát hozta fes­tészetünkbe. Hasonló indítá- súak Mednyánszky László „Csa­vargói" és „Szegény legényei". Mednyászky is azok között volt, akik 1899-ben a kultuszminisz­terhez folyamodtak, hogy segít­se őket Szolnokon „mint a ma­gyarság egyik jellegzetes köz­pontjában való letelepedés­ben”, de már ezt megelőzően is gyakorta megfordult e tá­jon. A szolnoki hagyományt szám- bavéve meg kell említeni Aggházy Gyula, Hegedűs László, Mihalik Dániel, Olgyai Ferenc, Permutter Izsák és Zemplényi Tivadar nevét. A mű­vésztelep történetével összefor­rott a Pólya fivérek, Szlányi Lajos, Zombori Lajos, Vidovszky Béla és Zádor István neve és emlékezetes marad Borbereki Kováts Zoltán és Mattioni Esz­ter itteni működése. A korán elhunyt Aba-Novák Vilmost kivételes hely illeti meg a szolnoki művészet rang­adói között. Aba-Novák elbe­szélő kedve, új festői látásmód­ja hívta életre a Biharival meg­torpant eseményábrázoló nép­életkép műfaját. Alakjainak kifejezésteljes beszédességével, részletekbe ható éles megfigye­lésével meséli el a szolnoki vá­sárok életét. Parasztképeivel és cirkuszjeleneteivel a maga­látta Szolnokot fedezte fel fes­tészetünk számára és tette hal­hatatlanná életművét. A háború pusztítása tönkre tette a művésztelepet. A szinte helyrehozhatatlannak látszó épületeket a Képzőművészeti Alap az 1955—57-es években felépítette. A telep ma a Vá­rosi Tanács eredményes gon­dozásában áll és kivételes al­kotó lehetőséget biztosít az itt dolgozó művészeknek. Közöttük elsősorban Chiovini Ferenc neve fémjelzi a nagymúltú mű­vésztelepet, a hagyományokra épült, országszerte számon- tartott népszerű művészetével. Művésztársai Baranyó Sándor, Berényi Ferenc, Bokros László, Fazekas Magdolna, Meggyes László festőművészek, Nagy István, Simon Ferenc, Szabó László szobrászművészek ugyan­csak gazdag eredményekkel vesznek részt a hazai és a határon túli kiállításainkon. A Közép-magyarországi Kép­zőművészek Szervezete Szolno­kon van, amely körülmény a Bács megyei művészeknek, Kecskemét, Baja, Jászberény és a környező városok és köz­ségek festőinek és szobrászai­nak is kiállítási lehetőséget biztosít Szolnokon. A számos képzőművészeti rendezvény mellett kiemelkedik az ország­szerte nagy érdeklődéssel várt képzőművészeti filmfesztivál. Ez az esemény a Magyarországon első ízben tartandó UNESCO Képzőművészeti Világhét alkal­mából — szeptember 20—28 között — Szolnokon kerül meg­rendezésre. Mindez arra vall, hogy Szol­nokon nem honol a tespedés szelleme és a 900 éves város példamutatóan kiveszi részét korunk elvégzetlen művészeti feladataiból. Bényi László A vadászpuskás ITTT M :J 1 1 ; I d ■ * 4 — Befellegzett találkánknak, folyó! — üzenem a kerekedő széllel lemondóan, fölpillantva a rajokban érkező, bálnava­dászhajóknál testesebb zivatar- felhőkre. Sajnálkozásom kedvetlenség­gé szikkad, kicsapódik arco­mon, mint a só. Minek robog­ni ilyen borulatban szerelmes folyómhoz? A kocsit az ország­út szélére kormányozom, kiszál­lok, rábízom magam fuvarozó lábaimra. Egykedvűen követik az országúttól elkanyarodó dű- lőutat, mely a domboldali ke- hes kis szőlők, pala- és zsúp­tetős présházak, földbe bújt pincék felé visz. Se ember, se csatangoló kutyák ugatása. Gazban hasaló, rám leső répa- és krumpliföldek, csetres, vete­ményes — figyelnek, mint egy birodalmukba hatolt felderítőt. Janicsárbajszú kukoricás vi- gyózzba állt hadrendje előtt haladok el — a had súlyos címerbuzogányokkal, éles levél­tőrökkel fölfegyverzett. Rabnak karóra kötözött szőlőtőkék vánszorgó csapatai karnyújtás­nyi közelben. Miközben sóvárgó folyom sudaran nyújtózkodik néhány kilométerre innen és lassan susogássá halkul part­jaival folytatott locsogása. — Mi járatban? — toppan elém a pöttöm ember váratla­nul. Mintha a bakhátas dűlő- út lapulevelei, labodái, száraz papsajtjai közül ugrott volna elő. Szemügyre veszem: az ala­csony termethez képest komiku­sán zord arc, melyet napszítt, konya vadászkalap árnyékol be. Az emberke vállán kétcsövű puska. Hökkenten nézek le rá: Hót ez ki? Gulliver vadászpuskával? Vagy minden lében kanál Hü­velyk Matyi? De emberkém nem tágít mellőlem, illetve: a sarkamból, makacsul követ és szigorúan megismétli a kérdést. — Visznek a lábaim! — rántom meg somolyogva a vál­lam. Feleletem nem elégíti ki, szorosan mellém lép, gyanúsan méreget. ­— Nem láttam még errefe­lé! — hallom keményen lent­ről. Rápillantok, most már nem­csak puskája van, hanem sá­ros küllőjű biciklije is. S mint­ha fél métert növekedett volna. —■ Pedig sokat jártam vala­mikor itt. — Például hol? — kérdezi bizalmatlanul. összehúzott szemmel fürkész, pár lépéssel hátrább maradva. — Hol és mikor? Furcsa, de már egészen a vállamig ér, sőt, ahogy tovább megyek, éppen olyan magas, mint én, talán magasabb is. — Ott! — mutatok bizonyta­lanul a fehérre meszelt, dió­fák mögül elővillanó préshá­zakra. — Kié az a ház? És a mel­lette álló? Azt mondta, hogy sokat járt itt, eszerint ismerős ezen a vidéken. Kié a harma­dik? Elsorolom a 15 év előtti tulaj­donosokat, örökösöket, lányo­kat, fiakat, rokonokat, a hirte­len eszembe jutó ismerősöket. Tudom, hogy a felsorolás e pillanatban a nacionálém. Si­kerül általa igazolnom magam, bizalmatlansága alábbhagy, de ő továbbra is szorosan a nyo­momban. Megfordulok, bemutatkozom. — De kicsoda maga? — Mezőőr vagyok. Mezőőr? Konya kalapban a táj kerékpározó lelkiismerete? Faggatni kezdem teendői, napi kerülői felől, és ahogy hallgatom pattogó szavait, egy­re világosabb előttem, hogy orvvadósznak nézett. Mire a kocsihoz érünk, gyanúja vég­képp eloszlik. Zavartan topog tévedése miatt, mikor búcsú­zóul kezét nyújtva név szerint is bemutatkozik, és pincéjébe in­vitál egy pohár saját termésű borra, amit köszönettel hárítok el. Megszerettem a lapulevelek, labodák, száraz papsajt közül előbukkant embert; itt biciklizik a rá emlékező sorok körül. Te- szi-végzi kerülőit lelkiismerete­sen napjaim dimbes-dombos mezőin, orvvadász bajokra les­ve, igazoltatja lopakodó rossz­kedvemet. Ha megérti tekinte­temből a kimondatlan kérést, vadászpuskáját válláról rög­tön leakasztja, a borulatra sö­réttel tüzel, hogy impresszionis­ta fényben találkára roboghas­sak kilencven kilométeres se­bességgel kedves folyómhoz. S ha előmerészkedik, fáradhatat­lan veszi üldözőbe — hogy egyetlen lövéssel leterítse! — a bozótosából kicsörtető ideges­kedést: perceinket, eszünket fa­ló, kártékony vadat. ItCO-Ái ILLÉS ENDRE: Fiatal lány fekete szemüveggel A Jeu de Paume a Tuileriák kertjében áll, a Concorde tér és a Rue de Rivoli sarkán. Ter­meit délelőtt tízkor nyitják, dél­után ötkor zárják. A belépő­jegy ára egy frank. Itt látha­tók Manet és Monet, Renoir és Degas, Van Gogh, Cézanne, Pissarro és a többiek festmé­nyei, a nagy impresszionista ragyogás. A fiatal lány a Jeu de Pau­me termeiben sétálgat — csu­pa ilyen cím között: Gyümöl­csöskert, virágzó fákkal — Lila csokor, piros legyezővel — Er­dő, napfényben — Nyári rét, pipacsokkal. Ö maga is beáll­hatna a festmények közé: Fia­tal lány fekete napszemüveg­gel. De kezdjük talán az ele­jén .. . Milyen tökéletesen megfo­galmazták Párizst a költői, írói, festői, zeneszerzői, szob­rászai — egyetlen város sem dicsekedhet ennyi szerelmi val­lomással és leleplezéssel. Már nem is tudom, miért — valamelyik este a Rue de Ri­voli fényeiből betértem egy mellékutcába, innen a követ­kezőbe, majd a keresztutcába: és egyszerre egy másik Párizs­ba kerültem, ez már nem su­gárút volt, kirakatsor, kocsik áradása, székesegyház és ki­rályi paloták méltósága, nem a kivilágított Concorde tér tachi- kardiás érverése — ez váratla­nul levegőtlenség volt, igazi szegénység, bármerre fordul­tam, kegyetlen, leplezetlen zsú­foltság. Egy másik Párizs, ide­gen Párizs. Idegen? Csak az utcatáblára kellett pillantanom — és már nem volt idegen. Rue des Rosiers — és már hallottam az Apollinai- re-verset: A bús kivándorlók közül néhányon végül itt ma­radnak — A Rue des Rosiers vagy a Rue des Écoufíes szűk odvain szerényen megtapad­nak — És qyakran látom este őket, levegőznek kint a házaik mellett — Mint a sakktáblák bábui, csak néha lépnek egyet- egyet. Radnóti Miklós fordítot­ta így ilyen híven, szépen. „Mint a sakktáblák bábui" — kitörölhetetlen kép. És Proust. Csak rövid heteim vannak itt Párizsban, de nemcsak a te­reivel, szökőkútjaival, utcáival, diadalíveivel társalgók — az embereiről is tudok valamit. Például ez a pimasz, gőgös, kegyetlenül szép kislány, itt a Champs-Élysées alján, a szökő- kutaknál és pázsitnál . . . hisz ez Gilberte, Swann és Odette kislánya a nagy, prousti re­gényfolyamból. Az a Gilberte, akit a kisfiú Marcel oly re­ménytelenül kísérgetett és sze­retett ugyanitt, a fényben, a szökőkutak porzásában. És a Luxembourg kertben, a langyos és ragyogó alkonyai­ban, idősebb férfi ül egy pá­don egy korosabb hölggyel. Jobban odanézek, és megisme­rem őket: Bergeret úr Zoé nén­iével. Még Anatole France mu­tatott be nekik. Úi lakásukról beszélgetnek, a férfi sóhajtoz­va emlegeti az ötödik emele­tet. Lift nincs. De ideje, hogy visszatérjünk a Jeu de Paume-ba, a magá­nyosan sétáló, fekete szemüve­ges. fiatal lányhoz. Karcsú, magas lány. Citrom­sárga selyemkosztüm, fekete haj, fekete cipő, feketével sze­gélyezett gobelin táska. De a sok feketeség között legfeke­tébb a szemüvege. így, szemüvegestül sodródik teremről teremre, majd a földszintről fel az emeletre. Néhányon megnézik, utána­fordulnak, néhány pillanatig furcsállva, csodálkozva figye­lik. Ugyan mit láthat ez a lány Manet kékjeiből és zöldjeiből, Cézanne harsogó csendéletei­ből, Renoir asszonyainak vilá­gító bőréből, Gauguin tragikus pirosából és barnájából, Sisley és Pissarro vakító halványkék­jéből? Csak nem attól fél, hogy ez a sok könnyű szín és fény va­lóban elvakítja? Nincs felelet. A lány konokul ragaszkodik fekete szemüvegéhez. Hosszan álldogál Degas táncosnői előtt, majd Monet egyik kerti jeleneténél. Hogy mégis mit láthat a sötét üvegen átszűrve a tavaszi fényekből? Titok. Úgy látszik, mégis izgatja az embereket, mert valaki rászól: — Vegye már le azt a feke­te szemüyeget! A lány kissé oldalt fordul, végigméri az idegent, aki meg­zavarta. Előbb gondolkodik, hogy feleljen-e? Majd néhány szótagot mégis megkodkáztat. Lustán, közömbösen kérdi: — Miért? Fiatal férfi az, aki ilyen ta­pintatlanul rászólt. Rosszul be­szél franciául, a kiejtése el­árulja, hogy holland, vagy né­met. A közelünkben állnak, hal­lom a meginduló párbeszéd kardpenqéinek csattogását. — Miért? Miért? — bosszan­kodik a férfi. — Mert maga éppen azt nem látja, amit itt érdemes látni. A lány elfordul, mintha nem is érdekelné a férfi. — Mire gondol? — Hát a színekre! Az imp­resszionisták színeire! — És ha engem más érde­kel? — Ugyan mi lehet az a más, ami magát érdekli? — Elég, ha én tudom. Körülbelül így beszélgetnek. A lány lusta, álmos, tökéletes franciasággal. És a férfit már nemcsak a fekete szemüveq iz­gatja — úgy látom: a lány is. A férfi támad: — Ha beteg a szeme, miért jött ide? — Kinek beteg a szeme? — A magáé. A lány már nem a Monet- vásznat nézi. A fekete szem­üveq most teljesen a férfi felé fordul, rászegeződik, jóidéig így marad. Majd a lány — mintha csak levetkőznék — le­emeli a fekete szemüveget. Meleg fényű, barna, egészsé­ges szeme van. Egy ideiq für­deti a fényben, nézi a férfit, hallgat. És már megint rajta a fekete szemüveg. — Bocsásson meg . . . Csak látni akartam a szemét ... — mondja végül kissé szemtele­nül a férfi. — Már megbocsátottam — feleli a nő. Hogyan folytatódott a pár­beszéd? Nem tudom. Gauguin képeihez értünk, ők tovább­mentek. Később a Rue de Rivoli egyik teraszán láttam kettejü­ket, kettesben. Ebédeltek. A férfi éppen a lány szemüvegét próbálgatta. Néqy vaqy öt nap múlva is­mét felmentem a Jeu de Pau­me termeibe. Ismerőseinket a legnagyobb tömegben is ha­mar megtaláljuk. A sárga kosztümös lány megint csak itt sétáltatja fekete szemüvegét. És ekkor végre megismertem. Emlékeznek még Maupassant novellájára? A fiatal, csinos nő temetőben, ayászruhában, ide­gen sírok előtt álldogálva is­merkedik arra sétáló férfiak­kal, akik megszánják a gyen­ge, fiatal nőt, hazakísérik la­kására. Majd ottmaradnak. / Ö volt. A ruhája sárga, de a szem­üvege fekete. Feltűnően fekete. Igen, ő volt. Maupassant hősnőjének dédunokája. A te­metőből egyenesen idesétált, a Jeu de Paume-ba. És már ott volt mellette az új férfi. Akit megint a fekete szemüveg ej­tett meg. Már az impresszionista fes­tők tudták, milyen hatásos a fekete szín, ha erősen, harsá­nyan belehúzzák a sárgákba és pirosakba. Milyen jól megfogalmazták az írói Párizst. Egy-egy pilla­natát, a sakktáblán egy-egy bábúját. '> ) * * * * * * * ) * * f f í * * * .7

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents