Dunántúli napló, 1975. július (32. évfolyam, 178-208. szám)
1975-07-19 / 196. szám
Feltámasztott formák Barth Lídia nádtetős, fehér falú parasztházban lakik Tihanyban. A műhely a lakás szomszédságában van a fazekasházban. Az elektromos kemence ajtaja nyitva, előtte frissen égetett agyagedények. Melegek még, mintha élnének: beszédesek, hallgatagok, komorak és vidámak. A nagy vázák csöndben álldogálnak a munkaasztalokon, a polcokon, az ablakmélyedésekben. A kis bokályok pőrén, öltöztetésre várnak, kicsit türelmetlenül. A mázzal bevontak mintha jobban ráérnének. A korong előtt öntudatlan agyaghalmok. — Ezek a kötelező házi feladatok - mutat körbe Barth Lídia a nagyanyáinkat idéző edényekre. — Tihanyi vállalásom a Balaton-felvidék régi cserépedényeinek az újbóli megmintázása. Bújtam a megye múzeumait és ezeket találtam. A balatoni útikönyv ezt így mondja el: - „Barth Lídia felújította és korszerű nyelven fejezi ki a Balaton-felvidék elhalt népi cserépkultúrájának hagyományait”. S talán az első nők között van Magyarországon, aki a mesterségek között a legősibb férfimunkát, a fazekasságot válgsztotta. Az agyag megmunkálása nehéz, máraz előkészítése is komoly fizikumot igényel. A nők évezredek óta csak a kész edények díszítésére vállalkoznak. Ő a munka minden fázisát egymaga végzi, s a legjobban korongolni szeret. A habón kerámiát a kaposvári fazekasszövetkezet élesztette föl több évszázados tetszhalálából - másfél évtizede. A XVI. század újkeresztényeinek (vagy későbbi nevükön: habánoknak) nálunk múzeumok őrzik nemes egyszerűséggel díszített edényeiket. Lídia szövetkezetben töltött tanulóévei szerencsésen egybeestek a habán- élesztgetéssel. A motívumkincset megismerte itthon és tanulmányozta Csehszlovákiában is, ahol, napjainkig tovább élt és él a habán. Megtanulta és egyéniségével, női- ségével sajátosan újrafogalmazta. Több ezer darabja közül nincs két egyforma, de valamennyiben hűséges marad a hagyományokhoz. A fiatal népi iparművésznek egyes korszakai erőteljesen elkülöníthetők, a jellegzetes- sebbeket színekkel jelölném: sárga-, barna-, zöld-, vörös- és kék-korszak. Kísérletezőkedvű fazekas, egy-egy új máz létrehozása nemcsak új szint jelent nála, hanem újabb motívumokat és újabb formákat. Vörös például a sík felületbe rézdróttal ágyazott emberpárja. Ugyanakkor fél méter átmérőjű vörös tálját, egyetlen fekete hullámvonal-variációval borítja be. Figurális darabjainak egyike: fehér tányér közepén város, széles peremén kis és nagy emberek tarka áradata únos- untalan körbejár. Ez a szép munka már túllépi a fazekasság kategóriáját, ez már művészet. — A fazekasok néhány, legfeljebb 20—30 féle formát ismételnek egész életükben. Mivel magyarázható, hogy minden darabja más formájú, mint az előzőek? - kérdezem. — Már az ősember szinte mindent kitalált, amire az agyag képes, újat tehát ebben a műfajban nem lehet produkálni, legfeljebb új felfogásban A minták végtelen variációs lehetősége ad új lehetőségeket. Bizonygatom is magamnak, hogy sokfélét tudok rajzolni. Az ember soha nem lehet elégedett önmagával; vigaszt, megnyugvást az sem nyújt, ha esetleg jól korongot. Ahogy percek alatt újabb és újabb edényeket vesz le Lídia a korongról, meggyőződöm arról, hogy ez a munka az egyik legeredményesebb megvalósítás. Vagy teremtés? Hát, ha Adám agyagból gyú- ratott, s azt'teremtésnek hiszi a legenda - ezek a szép edények is meggyőznek arról, - hirtenlett konkrét valóságukkal, — hogy most teremtődtek. Talán azért is kedveljük őket olyannyira, — minden gyári terméknél százszor inkább - mert magukon viselik, s a szobánkba hozzák az ember tenyerének melegét Ónody Éva A DRWA^MENT| NEGYVENÖT ÉV A MŰVELŐDÉS SZOLGÁLATÁBAN holtág közelében a tsz- párttitkár kibökött a feltúrt ponyva alól.- Csak úgy húzta magához a villámot... A legutóbbi a múlt héten csaknem kettészelte ... Sokszor elnéztem ezt a magányos öreg tölgyet. Hatalmas, katedrólisszerű lombkoronája délidőben enyhet adott a közeli karám üszőinek. Törzsét hárman is alig érték át. Aggastyán volt, időtlen korú őshonos példánya fajának; valaha szép, egyenes derekú. Nézem, nézem, és a táj egy másik szülötte jut eszembe hirtelen. Egyszál, igaz tősgyökös magyar az Ormánságból: Járomi Vendel bácsi. Valaha 4— 5 hold szántón és kaszálón eresztett gyökeret, mélyet. Behódolva maga is a kisparaszti nyomorúságos élet „kevesebb száj - nagyobb kenyér” kegyetlen törvényének. Minderről persze nem sokat tudok -, elkéstem. Amit mégis, orra megmelegedő szívvel és egy kicsit szomorúan emlékszem. Vendel bátyám valaha szálegyenes „derék embör" volt. Lélekben utolsó leheletéig az is maradt. Egyenes, emberi tar- tású. Hátát megnyomta ugyan a hetvenegynéhány év, meg hát benne az élet megannyi menny- kőcsapása. Kissé hajlotton járt — de sohase hajlongva. angjának színeire, szavainak zeneiségére figyeltem rá először. Öt magát alig láttam. Kórágyon feküdtem én is a magam nyomorúságával; átellenben — magasra pol- coltan — fehér hajú, kék szemű öregember-fej pihent, miközben szavaiból - meglepő élénken — az életbölcseletnek valami egészen mély derűje áradt szerte. Ez a természetnek az a ritka adománya, amely megértést, nyugalmat áraszt arról a mezsgyéről is, ahonnan több-kevesebb sikerrel olykor visszainjekciózhat még ugyan embert a tudomány, de ahová egyszer mindenki elindul ... Jó lenne akkor ilyennek lenni. Ilyen tisztának, derűsnek és nyugodtnak: természetesnek. Róla is írhatta tudósa, írója a tájnak, hogy az ormánsági magyar nem fél a haláltól. Várja, sőt, kéri szenvedései között a halált: "Mikor nyugodhatik má mög? ... Komák, szomszédok látogatják: „Ke mast möghai" Nincs ebben semmi kíméletlenség. Természetes. Földre kívánkozik a beteg. Ráfektetik. Biztos jele, hogy „a főd kiváni vissza a magáét"...« „Véndi" bátyám ilyen volt. Kevés szavú és mindig lényegre tapadó szép, tájnyelvi beszéde jobbára igencsak rejtett valami mélyebb jelentésréteget is. Vagy tréfás népi aforizmát, benne a szénillatú Dráva menti mezők friss, üde lehelle- tével. A fene egye meg! - gondoltam - csak én tudnék egyszer igy magyarul; szmogot lélegző, flaszteron szürkülő beszédemre és izzadó bakogásaimra emlékezve a stúdiómikrofon előtt, ha néha meg kellett szólalnom ott. Pedig én vizsgáztam nyelvészetből, fonetikából — de hányszor! —; kínlódva és valami nagyon fontosat talán nem is megértve teljesen ... Talán még ma sem. Vendel bátyám ott, a kórházi ágyon is megkaphatta volna a Kazinczy-díjat. Példásan szép beszédében tájszavakat csak ritkán mondott, főleg ha kérdeztem. Inkább közérthető kifejezésekkel élt, hogy mindany- nyfan értsük. De oly tiszta zeneiséggel, olyan eredeti ízekkel formálva a szót, ahogyan csak ott, — „Arra alá, Baranyában" — hallani még egy-két mai. őshonos öreg beszédében. Ezen a nyelven mesélt a négyötholdas paraszti életről, a Dráva menti harcokról, a tsz- ről; hajlott korú éveiről meg az utóbbi hónapok magányáról, ........ mióta őszön szegény fel esógöm is emönt..." Azóta egyedül tett-vett a ház körül, míg be nem hozta a mentő. „Most majd a menyem és a iijam kihoznak magukhoz, ha élengöd a kedves tanársegéd úr. Mert a tijam már 20 éve itt él... Városi embör." Hosszabb ideig —, nehogy feszélyezzem — elhallgattam, mennyire élvezem a szót ebben a nyelvjárásban, ahol Vendel bátyám lényének természetes derűje is megannyiszor valami külön fényt kapott. a új ember jött a szobába, illő tisztelettel megtudakozta: urazza-é vagy keresztnevén is szólíthatja, „... mert hát nem tudhatni, ugye, nincs-e magasabb iskolája. Mert hát itt volt ugye az éggyes ágyon, a nagytiszteletű úr — papi embör létére nemcsak tanútt, magas iskolát végzőit, de hires jó tsz-szakembör is: alapitó tag mög könyvellő is — hát őt mög lejánosöcsé- meztem — és nem hogy megőrzőt vóna, de erősködött is, hogy eként szóliccsam. Mög hát itt a kedves Endre Iijam, hát ő is"... — „Ugyan Vendel bátyám, nem az iskola teszi az embert!... — pironkodtam nemegyszer bosszúsan is, de hasztalan. Napjában nem is egyszer fölhozta így a szót, amit csak azért nem bántam, mert valami érdekeset, különöset végül is mindig sikerült megtudni tőle. Akár az otthoni temetésekről szólt; az öregek fehér gyászáról, a „vérasztás"- ról — „olyan vót szögény, mintha csak alutt vóna a hidegágyon" — akár az élet apróbb- nagyobb örömeiről. Valaha, míg csak a szívbetegség körül nem fonta, „. . . még a napi 3—4 litert is mögittam — emlékezett — de jóborbu, nem ám a novábul... Rögge mög gyüttek a rokonok, ösmerősök. Igen jó szilvapálinkám volt mindig és mindönkire mögittam égy kupica pálinkát, de jól is esött akár hávalósi pógár is volt,; szomszéd lalu- bő' is... Mikor aztán a körorvos azt mondta: Véndi bácsi, egy kortyot se!, akkor elhágy- tam ... Bezeg gyöttek azért a barátok, míg tartott a pálinka ... Mast már a menyem jön, meg a Iijam meg a Iijam barátja, a nyomdász. A kédves tanársegéd úr azt mondta, nemsoká hazaküldenek. Holnap ismét gyün majd. A menyem. Mast ollyan lipáncos az ágyam, majd szólok a kislányoknak, hozzák rendbe, mire gyunnék... Meg itt is, hol a kolásüvegöt és az eggye-mássát tartja az embör.. ." Akkor határoztam el sürgősen: még ma üzenek, hozzák be a magnót. Jókat beszélgetünk majd és amit csak lehet, fölveszek Vendel bátyám beszédéből, beszédének savát- borsát adó ízes humorából. Merthogy akkor is igencsak rákaptak a szobatársak: na ugye Vendel bácsi nem is a menyét várja, hanem a kislányokat. A jó kis áttetsző köpenykében . .. Vén kecske is megnyalná a sót!... — Hőj, aranyoskám —, a só még csak mönne... — pillantott fel két kanál leves közt Vendi bácsi, de már a másik jénai tálka belsejét nézegetve, ahol „hűvös halomban" meredezett rá egy adag grízes metélt, mogyorónyi lekvárral. Vendi bácsi tele balsejtéssel kóstolt bele, hogy egyetlen szó nélkül, enyhe undorral félretolja. Tekintete ezt mondta; „Nem embörnek való ez!"... Peterdi úr a bal kettesből épp akkor indult kőrútjára szives jóétvágyat kívánni, kor szerint a legidősebbnél kezdve. Vendi bátyám összerándult: — „Nem láttya, hogy a kalá- nomat teszöm el éppen!..." Méregbe gurulni akkor egyszer láttam. Szomorkásnak meg aznap délután, mikor a folyosón bemutatott a fiának, aki életmódjában, szokásaiban és beszédében is városi ember lett.,. öreg barátom felhősebb hangulatát abból sejthettem, hogy csöndes szomorúsággal magyarázkodott: — Tréfálkozik ám a Iijam, csúlolódik most. Nem hiszi, amit maga mondott, — hogy is mondta? — hogy az én ormánysági beszédem — érték .. . Most már a fiának bizonygattam: bár sokan tudnának ilyen szépen magyarul; bár sokan beszélnék még ezt a szép „ormánysági" nyelvet. Legalább úgy, ahogyan Pécsett rtt is ott is hallani, amint az ideszármazott néhány Szegedvidéki szinte rátarti módon, hivalkodva „ö"-zik. Kedves derűvel búcsúztunk el. Csak késő este tudtam meg, hogy már örökre. Egyetlen pillanat volt... Az újraélesztési kísérlet rövid ideig sikerrel járt, majd a hirtelen felvillanó élet kis lángja végleg kihunyt benne. Egy villámok sújtotta magános öreg tölgy, már csak kevesek közül való — kidőlt a sorból. em búcsúzhattam el tőle. Ha arra járok, majd viszek a sírjára pár szál gyö- pikét — azaz réti margarétát. Ezt gyakran emlegette, — kertjükben is termett. Ez a virág még tízezrével virít ma is, az új arculatú Ormánság ősi, buja növényzetű mezőin. Wallinger Endre Ars longa - vita brevis est! — hirdeti a latin közmondás. Valóban, a több ezer éves művészeti alkotások mellett menynyire eltörpül az emberi élet rövidsége! Mechanizálódó korunkban oly kevesen ismerik fel a művészetnek emberi életünket megszépítő, nemesítő hatását. Pedig az élet csak akkor válik széppé, ha mi, emberek széppé tesszük. Éppen ezért kell hálásaknak lennünk azoknak, akik a művészetek különböző ágait megismertetik, megszerettetik velünk. E nagy célkitűzés vezérelte dr. Péczely László főiskolai tanárt, midőn életének javát, negyvenöt esztendőt fordított arra, hogy a fogékony fiatalokat előkészitse az esztétikum befogadására és továbbadására.- Hogy is kezdődött ez a szép életpálya?- Már fiatal tanár koromban vonzódtam a művészetekhez. Gyakorló tanárként 15 éven át énekkart és színjátszó csoportot, a Tanárképző Főiskolán pedig 18 éven át az irodalmi színpadot vezettem. Mindig arra törekedtem, hogy a kultúrát minél többen megismerhessék. Dombóvári tanár koromban a tanulókkal ellátogattunk a legkisebb falvakba is, hogy a művészetek élvezésére tanítsuk hallgatóinkat.- Élmények?- A Székelyfonót harminc- háromszor adtuk elő. Az egyik előadásunkat megtisztelte a Mester, és megelégedését fejezte ki. Másik érdekes élményünk volt, hogy amikor a Bukovinából Tolnába telepített székelyek előtt játszottunk, a hallgatóság ráismert saját dallamaira, és később már a színpadi szereplőkkel együtt dúdolták a dallamot.- Közismert népballada- szeretete is.- Mindig szerettem a nép- költészetet, különösen érdekeltek a népballadák. A felszabadulás után a műkedvelő színjátszás előmozdítására Budapesten megjelentek népbal- lada-feldolgozásaim Hét balladajáték címmel.- Úgy tudjuk, doktori disz- szertációja óta számos verstani és kritikai tanulmánya jelent meg. Milyen jellegűek ezek?- Különböző irodalomtörténeti folyóiratokban megjelent verselemző tanulmányaim témáit a magyar irodalom különböző területeiről vettem. Igy többek között foglalkoztam a XVI. századi énekköltés formáival, Kecskeméti Vég Mihály Psalmusának, a Rákóczi nótának elemzésével, Petőfi és Arany verselésével, Ady rímelő művészetével. A kandidátusi tudományos fokot a Tartalom és a versforma (1965) cimű, a funkcionális verstan kérdéseit Dr. Péczely László rendszerbe foglaló munkámmal nyertem el. De dr. Péczely Lászlónak mégsem ez a legnagyobb, a legismertebb munkája. A Gondolat 1973-ban jelentette meg a Bevezetés a műelemzésbe című könyvét, amely azóta sokaknak kútforrása lett, főleg azoknak, akik módszertani útmutatót keresnek a műelemzés gyakorlatához. A magyar irodalomban ez az első olyan munka, amely összegezi és műelemzési módszertanná építi a hagyományos és a korszerű eljárásokat; segíti a gyakorlati elemzést, s így nagy mértékben megkönnyíti a gyakorló tanárok munkáját. Ma már sokan hivatkoznak e munkára, főleg verstani könyvekben. Esztétika című főiskolai jegyzete rendkívül olvasmányos munka. A főiskolai és az egyetemi hallgatók is kedvvel tanulják. írója arra törekedett, hogy az irodalmat a többi művészet összességében lássa az olvasó. S mivel senki sem tagadhatja meg önmagát, dr. Péczely László az irodalom zenei vonatkozásait különösen kiemelte művében. A tudományos munkán túl számos társadalmi lekötöttsége is akadt. A MTA Tudományos Minősítő Bizottságának hat év óta tagja, s elnöke a Pécsi Akadémiai Bizottság nyelvi, irodalmi, történeti és zenei szakbizottságának. .Negyvenöt év a katedrán! Tudósok, művészek, tanárok, egyszerű kétkezi emberek sokasodnak elénk a tanítványok százainak soraiból; olyanok, akik ma mindannyian hálásak az azóta Laci bácsivá őszült tudós tanárnak, mert a szép művészetére, az emberi élet megszépítésére oktatta őket soha nem lankadó lelkesedéssel, a tanári elhivatottság szent tü- zével. A nyugalomba vonulás számára nem jelent pihenést, hisz tovább folytathatja tudományos és tanári munkáját. — thisz — Szatyor Győző metszete
