Dunántúli napló, 1975. július (32. évfolyam, 178-208. szám)

1975-07-19 / 196. szám

KÖ TÉT LE NÜL Szabl/a B. István Távolodás Még hiányzóm. Tudom. Jó, hogy vagyok, De fecskeröptüek A hétköznapok — Szállnak nélkülem. Meglátogatsz, eljössz Hétvégeken, De lassan szokás lesz Törődni velem — Néha terhes is. • Elszéledt, szétfutó Nyáj a „család”, És holnap talán már Adat lesz apád — Kérdőiveken. Proksza László rajza Zombor Béla Varjú szívvel VARJÚ áll ott varjú lábon fekete tél fényes nyáron csőre hegyes csőre hosszú szemén hályog vaksi bosszú KIKEZDTED már minden álmom mikor tűnsz el milyen ÁRON varjú áll ott varjú lábon VARJÚ SZÁLL OTT varjú szárnyon pipacs tüzű vidám NYÁRON szárnya büszke szárnya hosszú JÓLLAKOTT a vaksi bosszú Néki adtam viszi ÁLMOM unt-életem félt-halálom in MARADTAM VARJÚ SZÍVVEL varjú lábon Tasnádi Gábor Féltés szél-szárnyú istenek boldogok jóllakottak felfalták az eget szépek akár a holtak senki nem hoz tüzet felejtsd kedves ha szóltak sírjukon kék kereszt akik még veled voltak Alighogy letette a kabátját, megérkezett az asszony is. Ist­ván számított rá. mégis úgy érezte magát, mint a tetten ért tolvaj. Valahogy jobb lett volna, ha néhány percet késik az a busz: amíg kényelembe helyezi magát; átöltözve, pa­pucsban, házi-nadrágban, s legalább egy percre belepil­lant az újságba.'Bosszankodott: ha nem álltak volna le vitat­kozni a csárdában, már régen megtehette volna mindezt. Míg bent volt a fürdőszobá­ban, feleségével amolyan táv­kiabálást rendeztek: a szokásos „két nap távol" utáni beszél­getést. Igaz, alig hallott vala­mit a vízcsap bugásától, de azért sikerült tisztáznia, hogy megint ökörség volt felmenni a központba. Biztosan valami hájfejű találta ki az egészet, hogy bevehesse ezt az értekez­letet is a hóvégi jelentésbe ... Ilona már a krumplit há­mozta, amikor a konyhába ment. Megérezte a halszagot, s ettől majdnem a falnak ro­hant. Persze bölcsen titkolva utálatát: s ahogy számított rp, Ilona azonnal elkezdte, hogy igazán nem akart megint ha­lat, hiszen kedden is az volt, de hát bejött az irodába dél­után Lajos bácsi, s oly kedve­den tukmálta. Nem volt szíve visszautasítani. István maga elé képzelte a jelenetet, s bánta már, hogy annakidején nem mondta meg: igencsak utálja a halat, a szálkákkal való pisz- mogást, a mocsárszagot, s ilyenkor legszívesebben főbe­lőné magát. Vacsora közben újságolta el Ilona nagy részvéttel, hogy teg­nap itt volt Bea, és sírva me­sélte, hogy á férje bejelentet­te: válni akar. — Képzeld — mondta Ilona, két szálka meg egy ujjcuppan- tás között —, Zoli már három hónapja jár egy fiatal fruská­val, akinek kocsija van ... — Hát — állapította meg Ist­ván, s örült, hogy rövid pihe­nőt tarthat az evésben. — Remélem tudod — folytatta Ilona —, hogy mit jelentett ez Beának? Pont most, amikor a hatodikban van. Persze sejt­hette az egészet... Mi az, nem vagy éhes? István elhatározta, hogy to­vább nem köntörfalaz. Kivágta magát. — Pesten is halat ettünk. — Hát miért nem szóltál, te csacsi? Bort töltött, s amint meg­emelte a szódásüveget, Ilona kikapta előle a tányért. — Szóval válnak ... — Majd vidd le kérlek a vöd­röt — kaparta Ilona a maradé­kot a púposodó szemét tetejé­re. — Még nem biztos. Bea jól kisírta magát, majd kérlelni kezdte Zolit — én bizony szóra sem méltattam volna! —, hogy gondoljon a gyerekre, meg- hogy mindent megbocsájt neki, hiszen az a cafka kész átjáró­ház. Hírlik róla ... — Hogyhogy a gyerekre gon­doljon? — Tudod, hogy a hatodikban van ...! — Ja. Tehát Zoli meggon­dolta magát? Ilona megrázta a fejét. — Meggondolta, meggondol­ta? Csak annyit mondott, tu­dom a kötelességemet. Hát nem piszokság? Mi az, hogy tudom a kötelességem? Én bi­zony úgy fenékbe billentettem volna, mint a pinty. Pinty-ponty. Egy hatalmas akvárium a világ, benne mar- nirozott pontyokkal. — És Bea? — Bea? Ismerheted azt a kis hülyét. Ilona mosogatni kezdett, s István elérkezettnek látta a pillanatot, amikor illik a törlő­ruhát megfogni, örült, hogy a hal nagyobbik felét megúszta. Zolira, meg arra a pimaszul csinos gépírónőre gondolt, aki­vel legutóbb a Virágban ko­nyakozni látta. Biztosan ő le­het az. Beát még csak össze sem lehet hasonlítani vele ... — Te mit csináltál volna? — kérdezte pohártörlés közben Ilonát. — Annyi szent, hogy többet szóba sem állok vele. Inget mosni, reggeliztetni ...? Még mit nem! — Te...? — nevetett István.- A fejire csapsz mozsórtörő- vel. Aztán meg szálkákra sze­degeted. Átkarolta hátulról feleségét, s azonnal megérezte, hogy nin­csen rajta melltartó. — Hagyj! — fordult ki Ilona. — Te mindenből viccet csinálsz. Kíváncsi lennék, te mit tettél volna Bea helyében? István elképzelte magát hat­hónapos terhesen: mint világ­csodát. Az lenne csak szép do­log. Szülési szabadságra men­ne Pál István, s jönnének a pápaszemesek konzíliumot tar­tani. Felakasztotta a törlőruhát.- Azzal mi lesz? - mutatott Ilona a lábosra. — Majd lecsöpög. Ilyen me­legben, egykettőre. Ilona nekilátott felmosni a konyhát, István meg bement a szobába és előkapta az újsá­got. Olvasni ugyan nem volt valami nagy kedve, csak éppen átfutotta a címeket. Aztán le­dobta az asztalra. — Ilona — kiáltott ki a kony­hába — tudsz figyelni? — Mit akarsz? — Azt mondtad, hogy Bea tudta?! Ilona megjelent az ajtóban. — Ezt nem lehet kiabálva. Mindjárt befejezem. Ismét felvette az újságot. Ausztráliában meleg van, és napoznak a nők. Nem rossz. Ilona bejött, bekapcsolta a tévét, s lábait maga alá húzva beült a fotelba. — Persze, hogy tudta. Az • i cafka, alig egy hónapja, irt neki a munkahelyére. Hagyja el a férjét, mert Zoli őt szereti mór. A híradó ment, de István nem tudott rá figyelni. Holnap úgyis megírják a lapok. Más izgatta A gyomrában mintha ezer elektromos rája úszkálna. — Tényleg írt a nő ...? Ilona annyira belemerült a tv-nézésbe, hogy kétszer is meg kellett ismételnie a kérdést. — Hát ki más .. .?! István is nézte a tévét, — már a film ment javában — de egyetlen mondat sem jutott el hozzá. Az elmúlt napra gon­dolt, a szállodai szoba kedves hangulatvilágítására és Verá­ra .. . No persze. A kétnapos értekezlettel most éppen nincs baj, hiszen azt megtartották. És meg is tartják majd, annak rendje-módja szerint. Ez tiszta sor. Csakhát, Vera ... Még a gondolattól is elborzadt: ami­lyen szeleburdian tud nagyobb- nál-nagyobb képtelenségeket csinálni. Legutóbb is... De írni azt nem fog - nyugtat­gatta magát. írni nem. Még- csak az hiányozna . . . Kivett egy cigarettát: Ilona nyújtotta a hamutartót, ame­lyet eddig az ölében tartott. Jó mélyet slukkolt a füstöt hosszan benntartotta. Kényel­mesen hátradőlt. — Azért szemét egy alak! — jegyezte meg. — Kiiii . . .? - bosszankodott Ilona, hogy éppen a film végét nem értette. — Hát ez a Zoli. Lepörgött a híradó második kiadása is. István kikapcsolta a tévét. Ilona ágyazni kezdett, friss ágyneműt húzott fel, s mielőtt oda tette volna férje felére a párnát, jól megvere­gette. Aztán kiment a fürdőszo­bába. Golácz László Akkor Mikor már ott állsz, és magad elé nézel. Mikor kezeddel megfogod — a kezed, mikor kisirt szemmel nézed a ködfelhőn a borult eget. Akkor, mikor — leomlott az a fellegvár. És akkor, már nem' Neked húznak a darvak délnek, akkor, mikor én — lentről rád felnézek. Utóirat: Azokat az utakat, próbáld most bejárni, egyedül, amit Te akkor forradalomnak, lázadásnak neveztél! Nagy Gyula Agyag­golyó Pomáz a kergetőzések ide­je volt. Szentendre valahol a Rét fölött odalátszott, ahol kölyökként kibámultam a kerítésen. A Rét rejtette a legillatosabb ibolyát, a leg­kékebbet, a leghuncutab­bat Ilyen az emlék. Nagyapám nem törődött a virágokkal. Felesleges ta- posnivalónak tartotta őket, és ha rájuk tiport, nem tor­pant meg. Keményebb em­ber volt ő annál! Én viszont végigböngésztem a kertet egy-egy sziromért, egy-egy csodáért. Hasaltam a pisz­kebokor alatt, lopakodtam a sufni mögött, elmerültem a mályvák közé. Az agyaggolyót is igy ta­láltam meg, vörösre égetett testén az idő kormával. Be­loholtam nagyanyámhoz, magosra tartottam az új kincset, a múltat És ő me­sélni kezdett Mesélt az ala- gútról is, amely a lugas alatt fut, s melyet talán a törökök építettek. Hogy mi­lyen céllal? Ki tudja azt! A méteres föld takaró erre a titokra is. Akkor fedezték föl a boltívet, amikor a szőlő­nek ásott vermeket nagy­apám. Kondult a csákány, röppent a kő. A meglepe­tés kitágította a gödröt, és odalent márványból rakott sor húzódott. Mi lehet? Jöt­tek a régészek Pestről, és megállapították, hogy az bi­zony alagút. Méghozzá jó régi. Ki kéne ásni! De nagyapám nem hagy­ta. A szőlőt nem szabad bán­tani! Az többre való, mint egy rég elfeledett lyuk, akárki építette! A szőlő az újbornak való saszlót érleli venyigéin. Igy hát maradt a lugas, nem vágtak ásót a gyökerek közé. Nagyapám a 60-as évek derekán kapott agyvérzést Az ország másik felén lak­tunk, igy onnan vonatoz­tunk a fővárosba, ahová szállították. Jó messze volt a kórház, erre emlékszem. Nagy sokára engedték haza. Akkor már nem járt olyan katonásan, mint régente. Ha sétára indult az udvar­ban, nagykabátot húzott Talán hideg is volt. Szóba került az alagút, furdalt a kíváncsiság. Már kaptam vona az ásót, ami­kor rámnézett nagyapám. Hát igen. A szőlőt nem en­gedte. Sőt, szemügyre vette azt a sok gazt, ami már jó­ideje ágaskodott a tőkék között, és lassú szikkadásra ítélte az indákat, kacsokat Aztán fogta magát és óva­tosan fölmászott a padlás­ra, sokáig matatott, amíg meglelte, amit keresett. Ka­szával a vállán jött le. A régi kaszájával. Bizony, már rozsda ülte az erős acélt! Utána leült az udvar köze­pén, és kalapálni kezdte a csorbult élt Úgy ringatta ölén, mint egykor engemet. Szóltam, hogy ez a munka már nem neki való. Ó nem! Vörös lett a méregtől, ahogy a vállán keresztül rámtekin­tett. A gazt ki kell vágni! Nekem lett igazam. Rosz- szul lett. Fölsegítettük, be­támogattuk a szobába. Én pedig kimentem a kertbe agyaggolyókat keresni. Decsi Kiss János rajza

Next

/
Thumbnails
Contents